33. fejezet; Hamarosan visszatérek

- Eve, biztos, hogy mindent megvettünk? Anna ki fog nyírni minket, ha nem...
- Négyszer is átnéztük a listát, benne kell lennie mindennek. Eltetted a szóját?
- Áh! Majdnem elfelejtettem! - ugrott meg Manta és már rohant is vissza érte.
Ezúttal többet kellett vásárolnunk, mint általában, mivel bővültünk még egy éhes szájjal. A fiú lovagias módjára igyekezett elcipelni az összes szatyrot, de ez persze még neki sem mehetett, így kisegítettem.
- Csak a baj van belőle, ha marad. - sóhajtottam fel bosszankodva.
- Te sem kedveled Sebastiant, ugye? - nevetett kellemetlenül.
- Már az első találkozásunkkor sem jött be a pofája.
- De tudod, lehet, hogy nem véletlenül ilyen...
- Mire gondolsz?
- Mármint... Lehet történt vele valami a múltban, amiért ilyen beképzelt lett.
- Hm... - ekkor hirtelen egy hatalmas Furyoku-löketet éreztem magunk fölül, nem volt időm gondolkodni, így csak felkaptam Mantát és előre rohantam vele. A hátunk mögött valami a földbe csapódott és egy nagyobb tűzfüggönyt gyújtott, ami hamar el is oltotta magát. Értetlenül néztünk össze.
- Manta, te remegsz.
- J-jól vagyok, csak... megijedtem. K-köszi, hogy megmentettél...
- Nincs mit. De mi a franc volt ez? Olyan volt, mintha minket célzott volna meg...
- Menjünk vissza, oké?
Bólintottam a még mindig rémült fiú felé és visszamentünk a szállásra, de hallgatásra intettem, hogy semmi esetre se mondja el nekik. Aznap én voltam a soros a vacsorafőzésben, úgyhogy miután végeztem vele este lett. Kimentem friss levegőt szívni és kitisztítani a fejemet. Zsebredugott kezekkel rugdostam a kavicsokat magam előtt, a gondolatok nem hagytak nyugtot nekem. Hirtelen lépteket hallottam magam mögül, amik felém közelítettek. Egyből Oversoult alakítottam, megfordultam és harci beállást vettem fel, de valószínűleg mindketten ugyanúgy meglepődtünk, mikor a tekintetünk összeakadt.
- R-Ren...? Egek, ne ijesztgess... - sóhajtottam fel, miközben megszűntettem az O.S-t.
- Minden rendben? - kérdezte, miközben közelebb lépett.
- Igen, csak újabban üldözési mániám van. De majd elmúlik. Mit keresel itt?
- Csak gondoltam közvetítem a többiek ítéletét a vacsora felől: legközelebb is te fogsz főzni. - rámmosolygott.
- Nem mindegy, hogy büntetés vagy jutalom. - ejtettem meg én is egy mosolyt.
- Jutalom mindenképp. Miért jöttél ki? Még mindig amiatt a kölyök miatt bosszankodsz? - nézett fel az égre.
- Ugyan, nem ér annyit.
- Akkor?
Vállat vontam.
- Értelmetlen dolgokról. Szerintem meglátogatom apa sírját. Menj vissza, mindjárt követlek.
Szótlanul, ám megértően bólintott és visszament, ahogy kértem. Azt hiszem, ez volt azon ritka pillanatok egyike, amikor hazudtam neki. Távolabb mentem és hamarosan megjelent előttem három feketeruhás alak , valahol mindegyiken ott díszelgett a Ying-Yang jel. Szemeim összeszűkültek és felkészültem a támadásra.
- Szóval ti vagytok azok, akik állandóan követnek engem, mint valami rossz zaklatók. Mit akartok tőlem?
- Tsk. Látom tisztelet nem szorult beléd. - szólalt meg a középső.
- Idegenekkel nem értem, miért kellene kedvesen bánnom.
- Félig már a családunkhoz tartozol!
- Nem mintha elfogadnánk ennek tényét!
- Ezekszerint Tao-k vagytok.
Erre ketten ijedten összerezzentek. Bizonyára nem gondoltak bele, milyen könnyedén leleplezték magukat. Micsoda eszetlen bagázs... Egyedül a középsőnek volt némi sütnivalója, aki csendre intette két társát.
- Igen, Ren-sama mellékági rokonai vagyunk.
- "-sama"...?
- Azért jöttünk, hogy figyelmeztessünk. A család nem nézi jó szemmel, hogy egy ilyen jött-ment, mint te uralkodjon mellette. Bontsd fel vele az eljegyzést, amíg még megteheted, különben holtan végzed.
- Ez minden, amit mondani akartok?
- Te csak élősködsz rajta! Nincs jogod-...
- Miért ne lenne? Ez már a 20. század és Ren magától dönti el, kivel akarja leélni az életét. A többi Taonak nincs joga ebbe beleszólni. - mondtam rideg hangnemben. Undorodtam a gondolattól, hogy meg akarják szabni a fiúnak, kit válasszon.
- Nem vehet el egy olyat, akinek se anyja, se apja és nincs hova mennie! Mit tudsz felmutatni? Semmit! Ellenben Ren-sama a császárunk lesz!
- Szívd vissza, amit mondtál... Most. - arcom elsötétült és éreztem, ahogy Ira őrülete kezdi átvenni a hatalmat.
- És ha visszautasítom? - kérdezte gúnyosan. Hirtelen megjelentem a háta mögött Oversoult alakítva és a láncos pengém élét a nyakához szegeztem.
- Nem akarom bántani leendő rokonaimat, de ha továbbra is sértegeted a családom, nem hagysz más megoldást. Emellett az egyik barátomat is veszélybe sodortátok, ezért nem bocsátok meg.
A csuklyás alak remegett, de volt olyan büszke, hogy ezt igyekezzen palástolni.
- Rendben, visszavonom... - ekkor elemeltem a fegyvert és hátrébb léptem, ők pedig felém fordultak. - De akkor sincs semmi keresnivalód a Tao családban!
- Erről nem ti döntötök.
- Amíg En-sama el nem fogad téged, addig mi sem fogunk!
- Nem érdekel a véleményetek. - mondtam egyhangúan, bár ez egyáltalán nem volt igaz. Ezután fogcsikorgatva eltűntek az éjszakában. Mély levegőt vettem és megszűntettem az Oversoulomat. Ira érdeklődve firtatta az arcomat, amit az ég felé emeltem, hogy újra a csillagoktól várjak útmutatást. Sejtettem, hogy nem lesz olyan egyszerű a beilleszkedés, mint ahogy azt Ren még anno felvázolta nekem, de hogy az életemre törjenek... Azt hiszem, kissé kedveszegett lettem mindezek után és még jobban leverve mentem vissza.
- Hé, Eve! Isteni lett a ragu! - kiáltott vigyorogva Yoh.
- Nézd, itt a te részed. Nem eszed meg? - emelte meg a tányéromat Manta.
- Kössz, de majd később. Fáradt vagyok. - nagynehezen egy mosolyt erőltettem az arcomra, majd felmentem a szobába, ahol a három srác már mélyen aludt. Legalábbis úgy tűnt. Lefeküdtem én is és hátat fordítottam nekik, de tudtam, hogy nem leszek képes aludni. Tao En bizonyára a család feje lehetett, vagyis kizárásos alapon Ren apja... Vele kellett megbeszélnem a dolgokat, másképp nem ment. Már elkezdtem tervezni, mikor azt éreztem, hogy megmozdul a futonom oldalra. Ijedten pattantak ki a szemeim, de nem tettem semmit. Ezután újra megmozdult, mintha valaki egyet-egyet rántott volna rajta. Nem éreztem gyilkos szándékot, ezért úgy tettem, mintha nem venném észre. Miután a fekvőhelyem és ezzel én is négy méterrel eltávolodtam az eredeti helyemtől a rángatás megszűnt. Azon gondolkodtam, hogy talán valaki csak szórakozik, de váratlanul még egy takarót rámterítettek és egy erős kar kissé hátrébb húzva átölelt. Meguntam a tétlenséget, megfordultam és hirtelen Ren sárga szemeivel találtam szembe magamat.
- R...Ren?!
- Css. Még felébreszted őket. - intett másik kezével. Az arcunk olyan közel volt egymáshoz, hogy inkább visszafordultam és újra hátatfordítottam neki.
- M-m-mit képzelsz, mit csinálsz...? - motyogtam orromig felhúzva a takarót.
- Magamhoz húztalak. Miért, minek tűnik? - kérdezte halál nyugodtan, kisebb morgásokkal.
- Azt látom...! De miért..? Ez... ez...
- Látom rajtad, hogy valami baj van.
- B-baj...? - nagyot nyeltem. Ennyire átlátszó lennék?
- Nem tudom, hogy az apád, emiatt a vakarcs vagy valami más miatt aggódsz-e, de nem kell aggódnod. Nem vagy egyedül, nem kell magadtól megoldanod minden problémád. Az a dolgom, hogy segítsek neked.
- N-nincs semmi gond, csak... üldözési mániám van.
- Eve.
- Komolyan. Elmondanám, ha lenne valami... Nem kell törődnöd velem és megvédeni, mint a kiskutyádat. - mondtam halkan, apró mosolyt lejtve. Hihetetlenül fájt, hogy nem mondhattam el neki és hazudnom kellett.
- I-idióta..! Nem a kiskutyám vagy, hanem a menyasszonyom és... azért csinálom, mert... szeretlek..!
Éreztem, ahogy az arcom rákvörössé válik.
- M-m-m-mi...?!
- Bár még sose mondtam ki, de ez... tény. Ne légy így meglepődve...! Mindent el kell mondanod nekem!
- E-e-el is mondok mindent.
- Tényleg? N-nos, akkor nincs gond... Mindenesetre, ha bármi van, én legyek az első, akinek elmondod. - lehunyta a szemeit és jobban magáhozölelt, éreztem a szuszogását a nyakamon. El akartam mesélni neki mindent, de nem tehettem. Nem rángathattam bele.
- Jó éjt, Ren. - suttogtam, miközben a karjára tettem a sajátomat.
- Neked is, Eve.
Bár a szívem a torkomban dobogott, mégis kellemes volt így feküdni igaz, aludni ezután sem szándékoztam. Jólesett, mennyire törődik velem és nem akartam tovább hazudni neki. Megvártam, míg elalszik, majd a lehető legnagyobb óvatossággal kiszabadultam az öleléséből és felvettem a harci szerelésemet. Már nem volt visszaút, meg kellett tennem, amit tudok. Leggugoltam hozzá és végigsimítottam az arcán.
- Én is... szeretlek. Ha tudnád, mennyire. - suttogtam olyan halkan, amennyire csak tudtam. Majd hirtelen megláttam Basont, aki már szóra nyitotta a száját, de én befogtam és kimentem vele a ház elé.
- Úrnőm, mégis mit...?
- El kell intéznem valami nagyon fontosat, Bason. A Tao családnak meg kell értenie Ren döntését.
- Ez esetben hívom...
- Nem! Nem, Bason. Egyedül kell végigcsinálnom.
- Akkor legalább én hadd menjek Önnel!
Elmosolyodtam és a szellem fejére tettem a kezemet.
- Köszönöm. De te maradj mellette. Hamarosan visszatérek.
- Miért akar egyedül a dolgok végére járni?
- Mert én leszek a császárnő az oldalán és van, amit csak a nők intézhetnek el. - halkan nevettem, majd elbúcsúztam tőle és útra keltem. Nem vittem magammal igazából semmit, csak magamat, nem volt szükségem semmire. A gyomrom görcsölt az izgalomtól és csak az járt a fejemben, hogyan fogom majd meggyőzni leendő apósomat.
Már majdnem kiértem Dobbie Village-ből, mikor...
- Látom, csak nem bírtál nyugton maradni, Eve. - szólalt meg valaki a hátam mögül. Ijedten megfordultam. Yoh kedvesen mosolygott vissza rám.
- Yoh. Mit keresel itt?
- Bason nem bírta ki, hogy ne szóljon valakinek és bennem bízott a leginkább, így eljöttem, hogy elkísérjelek. Nem tudod merre kell menni, igaz?
- Valahol a hegyeknél van az ideiglenes lakóhelye, nem?
- Egyedül nem találsz oda. Csak fogadd el a segítségem.
- Nincs szükségem rá, menj vissza. Semmi közöd ehhez. - próbáltam ridegen viselkedni vele, de nem igazán sikerült.
- Ha visszamennék, akkor elmondanám Rennek, hogy mire készülsz. Ezt te sem akarod, igaz? - nevetve közelebb jött.
- Nem tudtam, hogy zsarolni is tudsz.
- Csak ha muszáj. Nem lennék képes magadra hagyni, hisz...
- "A barátom vagy", ugye? Yoh, vessünk véget ennek... - eszembe jutott, amit Kino-sama mondott, hogy két ember van a szívemben és le kell mondanom az egyikről. Azt hiszem, ennek is eljött az ideje.
- Eve, ez... - Yoh arcáról is lefagyott a mosoly és hirtelen a szemei rettentő komolynak tűntek.
- Hozzá fogok menni Renhez, amint ennek az egésznek vége. Te és én pedig barátok vagyunk, ez mindig is így marad.
- Mégis... miről beszélsz?
Hát persze, nem érthette mire akarok célozni.
- Yoh. Te egy melegszívű, kedves sámán vagy, aki szinte arra született, hogy Sámán Király legyen. A mosolyoddal felolvasztod mindenkinek a szívét és szelíd szavaidnak senki sem tud ellent mondani, egy kiváló vezető vagy és összetartod a csapatot. De teljesen összezavarsz azzal, hogy ennyit foglalkozol velem, kérlek ne tedd. Még Anna megöl érte. - mosolyt erőltettem magamra és átöleltem őt. - Azt hiszem, egy rövid időre jobban megkedveltelek, mint amennyire kellett volna. De ennek már vége.
- Eve...
Elengedtem őt, ám hirtelen a füleimre tette a fejhallgatóját, amiben egy nyugtató, melankólikus zene ment. Nem volt túl hangos, de éppen elég volt ahhoz, hogy ne halljam, amit a fiú mond. Kissé szomorkásan mosolygott rám, homlokát az enyémhez érintette és valamit mondott nekem: "... ......, ............... .. .. ......, ....... ...... ......." Szerencsére tudtam szájról olvasni, és kissé szívenütött az, amit valószínűleg mondott, de legalább el tudtam zavarni ezeket az értelmetlen érzéseket és végre csak Ren maradt, akiért igazán érdemes élnem. Ezután levette rólam a fejhallgatót.
- Ettől függetlenül, veled megyek. - jelentette ki vigyorogva. Felsóhajtottam és elmosolyodtam.
- Csak ígérd meg, hogy ha majd beszélni kell csendben maradsz. Ez az én-...
- Igenis, Eve kapitány! - emelte a fejéhez a kezét katonásan.
- Kapitány? - nevettem el magamat.
- Indulás!
- Remélem tényleg tudod, merre kell menni.
- Huh? Miről beszélsz?
- Azt mondtad, tudod!
- Áh, izé... füllentettem... ehe..
- Ne "ehézz"!

32. fejezet; Mennyire hiányoztál!

- EGY ZOMBI! - üvöltötte el magát HoroHoro, Manta, Ryu és Chocolove szinte egyszerre. Éreztem, hogy a düh kezdi elborítani az elmémet, ami először csak a testemet rázta, majd erő formájában a kezeimben összpontosult.
- TAKARODJATOK A GREAT SPIRITBE! - ordítottam vissza ugyanakkora hangnemmel, majd rájuk borítottam az asztalt, ami abban a pillanatban nem tűnt nehezebbnek egy teáscsészénél. A bagázs egy-egy nyekkenés kíséretében kifeküdt mellkasukon az asztallal és szinte láttam, ahogy K.O-t ütnek a fejük felett. - Nem vagyok zombi, értitek?! Csak... keveset aludtam!
- Igenis... - nyögték szinkronban.
- Hmph. Örülök, hogy megértettétek. - megelégedve az eredménnyel csípőre vágtam a kezeimet és a mérgem egy pillanat alatt elszállt. Yoh jóízűen nevetett mellettem, Ren pedig egyetértve hümmögött másik oldalamon.
- Idióták. - nézett végig rajtuk Ren.
- Hogy képes egy ilyen kis törékeny hölgy felborítani egy ekkora asztalt..? - nézett fel Ryu.
- Ne hasonlítgass holmi lágyszárú növényekhez. - mordultam fel.
- Mostantól őt is úgy kell szólítanod, mint engem, Ryu. - jelentette ki Anna Yoh oldalán. Kissé meglepetten néztem rá, de mikor elképzeltem, ahogy "Madame"-nak szólít hirtelen megugrott az önbizalmam.
- De...!
- Igen, pontosan. Mostantól neked Madame vagyok. - ördögi mosollyal léptem a vicces hajú srác elé, akinek az arcáról először a félelemet, majd a csodálatot lehetett leolvasni.
- Igenis, Madame. Szólj, ha bármiben segíthetek. - térdelt le elém egy csokorral a kezében, amit fogalmam se volt, honnan szerezhetett.
- Remek. Elmegyek Kino-samához megjavítani a füzéremet, egy-két gyöngy letört. Még mindig ugyanott lakik?
- Igen. Elvinnéd az enyémet is? - nyújtotta oda a sajátját Anna. Bólintottam, elvettem, ejtettem egy mosolyt rájuk, majd elindultam. Az utca ugyanolyan nyüzsgő volt, mint amilyen szokott lenni. Alig értem ki a főtérre, mikor megláttam Dantét. Gondterheltnek és zaklatottnak tűnt, így gondoltam nem fordítom el a fejemet és megyek tovább, mintha nem is ismerném. Mikor odaértem mellé éppen motyogott valamit.
- Látomás?...
- Mit láttál? Hm? - kérdeztem. Valószínűleg valami fontos elmélkedés közepén szólalhattam meg, mivel a lány felüvöltött, majd felém fordult egy rettentő idétlen harci beállásban.
- Én.. Én.. Mi a franc!?
- Mi a franc bajod van!? Csak megkérdeztem!
- Mióta vagy te itt! A francba Eve, nem tudsz…
- Kopogni? - vontam fel a szemöldökömet gúnyosan. Szinte biztos voltam benne, hogy ezt akarta mondani őt ismerve.
- Azt akartam mondani, hogy nem tudsz előbb simán szólni, de kinek mi.
Elnevettem magamat a komédiába illő jelenet láttán.
- Eve..
- Hm? - pislogtam fel rá.
- Van valami.. valami… Levágattad a hajad?
- Kiengedtem! - pontosítottam gyorsan.
- Úgy nézel ki, mint egy lány!
Éreztem, ahogy a vér az arcomba száll és elvörösödök. Eddig még senki se tett ilyen kijelentést és elég váratlanul ért.
- Basszus…
- Mégis mi a franc bajod van vele...?!
- Mi… Mégis minek kellett kiengedned? Egyenesen ijesztő vagy.
- Tudod, te is ilyen "lányos" lennél, ha leengednéd... Amugy paraszt vagy, mondták már?
- Komolyan Eve, minek kellett ki-...
Itt megakadt a beszédben. Egy pillanat alatt a rajtam jót szórakozó lány arca elhűlt és a szemei rángatózni kezdtek, mint egy idegbetegnek. Ha nem tudtam volna, hogy ilyenre is képes, akkor azt hittem volna, hogy megkattant.
- Rohamod van, vagy mi?
- Ugye nem... Kérlek mondd, hogy...
- Mi? Mi van?
- Tisztázd a rohadt érzéseidet! Ugye nem?!
Egyáltalán nem értettem a lány kirohanását, kezdtem tényleg azt vélni, hogy elgurult a gyógyszere. Hangja borzasztó hitetlennek tűnt, mintha valaki bogarat ültett volna a fülébe, csak nem merné kinyögni.
- Dante neked teljesen elment az eszed, kezdesz megijeszteni.
- Ittam.
- He?
- Ittam... És... még kómás vagyok. Én... asszem most megyek.
- Várj, hogy értetted, hogy-... - nem értettem a hirtelen témaváltást és nagyon fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit akart mondani.
- Medve! - üvöltve oldalra mutatott, én arra néztem és mire visszafordultam már csak egy nagy porfelhőt láttam a lány helyén. Erősen homlokoncsaptam magamat, nem akartam elhinni, hogy bedőltem ennek a klasszikus és "ravasz" trükknek. Felsóhajtottam, majd inkább továbbmentem és hamar meg is érkeztem a mester házához. A falu/város szélén lakott ideiglenesen, jobban szeretett a zajoktól távol lenni és meditálni. Csak párszor találkoztam vele, de nagyon tiszteltem, sokat tanított. Illedelmesen levettem a papucsomat és bementem a gyertyafények bevilágította, egyébként sötét szobába.
- Hát eljöttél, gyermekem. - szólalt meg lehunyt szemekkel.
- Igen. Egy kis segítségre lenne szükségem.
- Tudom, miért jöttél. Gyere ide.
Bólintottam és leültem elé, majd a kezébe adtam a két füzért, ám ahogy hozzáért a kezem az övéhez jólláthatóan kirázta az idős nőt a hideg és a szemei felnyíltak.
- Kino-sama? - kérdeztem, ám semmi ok nem volt az aggodalomra, hamar visszanyerte a nyugodtságát. Megfogta a kezeimet.
- Lányom. Komoly megpróbáltatás és egy veszélyes utazás vár rád a közeljövőben. Döntened kell a sorsod felől és megfelőlen választani, különben az életed tragédiába torkollik.
Szavai megrémisztettek, de teljesen komolyan vettem őket. Ő nem szokott viccelni, legalábbis ilyennel sohasem.
- Hogyan választhatnám a legjobbat?
- Figyeld a te imádott csillagjaidat és kövesd útjukat. Segíteni fognak neked. De ne feledd, csak egyvalaki létezhet a szívedben, különben meginogsz és a lelkedet Ira felfalja.
- Hogy érted ezt?
A nő elmosolyodott és egyik kezével a szívemre bökött.
- Majd megtudod, ha eljön az ideje. Hiszem, hogy jó döntést fogsz hozni.
- Kino-sama...
- Nos, hadd lássam ezeket a füzéreket. - elengedett és ezután már csak a gyöngyökkel foglalkozott. A fejemben ott motoszkált a jóslata és az aggasztó gondolatok hazafele menet sem hagytak alább. "Veszély. Döntés. Csak egy valaki létezhet."
- Áh, ennek semmi értelme! - kiáltottam el magamat, miközben a fejemre szorítottam a kezeimet. Igazán gondterheltnek éreztem magamat és fogalmam se volt, mit tehetnék előkészületképp.
Mikor visszaértem szinte minden ugyanúgy volt, mint mielőtt elmentem, csak éppen az asztalt állították fel és ültek vissza a helyükre a rendbontók. Intettem nekik, majd felmentem és odaadtam Annának a füzért, kikaptam a fenti hűtőből egy üveg vizet és már éppen szürcsöltem belőle, mikor egy undorítóan ismerős hangra lettem figyelmes. Rögtön kiköptem a vizet, felkiáltottam és lerohantam a lépcsőn. Reméltem, hogy csak képzelődöm, de a félelmem beigazolódott. A szőkehajú rém a múltamból meglepetten nézett rám, csak úgy, mint a többiek. A düh kezdett újra eláradni bennem, de ezúttal nem csak asztalokat akartam hajigálni...
- A görcs! - üvöltöttem el magam.
- Eve? Mi a franc! - hitetlenkedett ő is. Sebastiant még kiskoromból ismertem, állandóan Dante nyakán lógott, és mivel nem kedveltem, ezért mindig távoltartottam a srácot magunktól. Az undor kerülgetett tőle.
- Te meg mi a rossebet keresel itt?!
- Te mit keresel itt? Nem kéne antiszockodnod egy sarokban, he?
Erre a kijelentésre lángolni kezdett a testem, a palack eldeformálódott a kezemben és kilyukadt.
- Mégis mit képzelsz ki vagy te?! – kiáltott fel Ren, akin eddig észre sem vettem, mennyire ingerült.
- Te nyomorult kis..! Takaródj innét! - szapultam én is. Igen, ketten még a szart is ki tudtuk volna taposni belőle.
- Nem beszélhetsz így velem! - nyávogott.
- Takarodj innét, vagy én viszlek ki!
- Dante! Miért nem mondtad, hogy itt van ő is?
- Dante! Te hoztad ide? - mordultam rá a lányra, aki mindvégig mellette állt.
- Én.. - dadogta halkan, semmit nem segítve vele.
- És ha igen? Mi van, fáj, hogy vannak más barátai is rajtad kívül? - fordult újra felém a kis mitugrász.
- Nem is vagy a barátja. - mondtam lekezelően.
- Dante, mondd meg neki!
- Dante!
- Kussoljatok be mindketten! - tört ki a lány forrongva a dühtől, amire hirtelen mindannyian elhallgattunk. - Mint az ötéves óvodások! Eve ülj le Ren mellé, Sebasztian te...
Meglepődtem, de inkább nem akartam balhét, leültem a fiú mellé, akinek a kezei ökölbe voltak szorulva. Valamilyen szinten jólesett, hogy ennyire zokon veszi, ha sértégetnek, de bántam, hogy miattam kellett bosszankodnia. Feltűnés nélkül rátettem a kezemet az övére, amire felkapta a fejét és rámnézett. Nem mosolyogtam rá, de egy nyugtató tekintetet vetettem rá, ami látszólag hatásos volt. Nem akartam, hogy emiatt húzza fel magát. Mikor újra felnéztem az asztal másik végében Hao, mellette Dante és mellette Sebastian foglalt helyet. Elég furcsa volt a látvány, de láttam az Asakura arcán az idegességet.
- Mindenki boldog? - kérdezte Dante körülnézve.
- Tökéletesen, bár Eve eltakarodhatna a látóteremből, eltakarja a kávézót. - jelentette ki pofátlanul Sebastian. Szinte egyszerre pattantunk fel Rennel, hogy palacsintát csináljunk belőle, de Dante intett, hogy nyugodjunk le, így visszaültünk és a fegyvereinket is eltettük.
- Mi még be sem mutatkoztunk. Én Yoh vagyok, ő pedig itt Faust. - próbálkozott oldani a hangulatot a fiú egy kellemetlen mosollyal.
- Nagyon örvendek. – szólalt meg Faust kedvesen, segítve mesterének.
- Ryu, Chocolove, HoroHoro, Ren. - mikor Yoh Renre mutatott Sebastian megszólalt.
- Nagyon gáz a séród. - jelentette ki unott fejjel.
- Hogy mit mondtál?! - állt fel Ren kezében a lándzsájával.
- Leütlek, most már komolyan leütlek! Mégis mit... - ekkor értem el arra a pontra, hogy a pokolba száműzöm a lelkét.
- Sebastian! - szólt rá Dante.
- Most mi van?
- Fogd be a pofád! Te követtél, legalább annyit tégy meg, hogy nem kötsz bele mindenkibe! Ha valami nem tetszik, akkor menj el! - a lány erőteljes hangneme megijesztette a srácot, de hamar visszaöltötte bájgúnár képét és elmosolyodott.
- Tetszik ez a társaság. Maradok.
Az ott lévők közül szinte mindenki egyszerre sóhajtott fel lemondóan a srácot kivéve.
- Tudod kis barátom mi nem igazán szoktunk ám így viselkedni egymással. – szólalt meg Ryu puhatalózva.
- Igen, tudod nem igazán bírjuk az ilyen kis egoista nyápicokat. – folytatta HoroHoro picit keményebben.
- Komolyan Dante, minek hoztad...
- Nem hoztam! Ő követett!
- Akárcsak egy kutya, vagy pióca, jól mondom? - jegyezte meg Hao, akin még mindig látszódott az idegesség.
- Ühm…
- Nem tehetek róla, hogy van néhány agresszív tagotok, de ha ők nem pattognak, akkor én sem. Egyébként is, Dante miatt vagyok itt, nem miattatok.
- Ez remek, de nekem úgy tűnik, hogy Danténak semmi kedve hozzád, úgyhogy mit szólnál ahhoz, ha inkább elmennél innen? - kapcsolódott be újra Ren, miközben összekulcsolta a kezeinket, hogy engem is nyugtasson vele.
- Dantéval jó barátok voltunk régen, csak hát eltelt 7 év, de most lesz időnk bepótolni mindent.
- Nem erőltetném a barátság szót. - húzta a száját a lány és láttam, hogy inkább Hao felé húz a feje.
- Aranyos, amikor ilyen kis visszahúzódó vagy. - ekkor Sebastian megtette azt, amit valószínűleg egy életre megbánt... bár ki tudja? Mindegy, a lényeg az, hogy ezután a mondata után jókedvűen átkarolta barátnőm nyakát, amit persze Hao nem igazán tolerált. Megragadta a srác csuklóját, és a következő pillanatban már csak egy reccsenést hallottunk, amire Sebastian felkiáltott. Bizonyára fájhatott, de megmondom őszintén, nem sajnáltam.
- Azt a rohadt!
- Még mindig szeretnél maradni? - kérdezte ördögi mosollyal az arcán az Asakura, közben elengedte. A fiú kirohant az épületből, majd rögtön utána Hao is távozott. Valszínűleg ez volt a második alkalom, hogy teljességgel egyetértettem vele, bár velőmből gyűlöltem mind a kettőt. A távozásukkal a légkör rengeteget oldódott és rendesen kiveséztük a Sebastian-ügyet, majd arra jutottunk, hogy senkinek sem tetszik az ittléte, de el kell viselnünk... valahogy. Éjszaka különös alakokat láttam ólálkodni a szállás környékén és mikor mentem aludni a cuccom fel volt dúlva, de nem engedtem, hogy bárki is tudjon róla rajtam kívül. Valószínűleg Kino-sama jóslata hamarabb kezdetét vette, mint ahogy azt vártam...

31. fejezet; A fesztivál varázsa

A készülődés már reggel elkezdődött, de öltözködni igazán csak estefelé kezdtünk, mikor elkezdték felkapcsolni a fényeket. Jun természetesen méretre szabatott nekem egy kimonót, még a címkéjére fel is írta a nevemet, biztos ami biztos. Kissé kínosan éreztem magamat, de örömmel vettem tudomásul, hogy erre nem varratta rá a Tao jelet, mint minden más ruhadarabomra. Egész életemben talán eddig egyszer volt rajtam ilyen öltözék, sosem voltam jártas a japán hagyományokban. Állítólag fel is kellett volna kötni a hajamat, de mostanság annyira hozzászoktam a leengedett formájához, hogy inkább így hagytam. Mindenki sürgött, forgott az épületben, legfőképp a lányok. Cassy a hajkoronáját igazgatta, Dante pedig a tükör előtt próbált megbarátkozni öltözékével. Mindenki izgult, de talán én voltam az egyetlen, aki ezt teljesen leplezte. Éreztem, hogy Rennel valami nincs rendben és ez felettébb zavart. Mire lementünk, már mindenki készen volt. Hirtelen megdermedtem a sok csodáló tekintet láttán és megálltam.
- Eve?
- Mindenki.. minket bámul. Én ezt nem csinálom. - húztam el a számat megfutamodva. Nagyon kellemetlenül éreztem magam egy ilyen lányos ruházatban.
- Gyáva.
- Mi? - förmedtem rá.
- Igen hát tudod.. Végül is vissza mehetsz, senki nem fog megbántódni, ha visszaöltözöl.
Ekkor felment bennem a pumpa. Nem tudom mitől, de ingerültnek kezdtem érezni magam és mehetnékem támadt.
- Még mit nem! Menjünk már! Vagy egész nap itt akarunk állni? - ezzel eltolva magam elől az embereket elsőnek léptem ki az ajtón és csípőre tett kezekkel vártam be őket. Hamarosan követték a példámat és mire észrevettem volna akaratlanul is Ren mellé sodródtam, aki pár lépés után összekulcsolta a kezeinket. Hirtelen zavarba jöttem és ijedten rápillantottam, de ő szándékosan a másik irányba nézett. Nem értettem, mit akart elérni, így szótlanul elfordítottam a fejemet és a tömeget vizslattam. Cassy és HoroHoro olyan természetesen mentek egymás mellett és cseverésztek, hogy egyre kellemetlenebbül éreztem magamat. Feszengtem, a gyomrom görcsölni kezdett és a színek egybe folytak. Nem tudtam, hogy most neheztel-e rám valamiért vagy csak a szokásos formáját hozza. Hagytam hogy vezessen, fogalmam se volt, merre megyünk. Az egész terült ki volt világítva, az oszlopokon színes füzérek díszelegtek és a vérszomjas sámánok csupán szórakozni vágyó embereknek kezdtek tűnni. Emlékszem, a nagy tömegben még egy kislányon is megakadt a szemem, aki nagyon hasonlított a kis Mikára, de valószínűleg csak képzelődtem. Mire észbekaptam már a standok között sétáltunk, de a többieket szem elől tévesztettem. Még mielőtt figyelmeztethettem volna, Ren megelőzve engem megszólalt:
- Szándékosan váltam el a többiektől, nincs ok az aggodalomra. Beszélni akarok veled. - hangja komoly szándékot sugallt, így minden figyelmemet ráfordítottam.
- Hallgatlak.
- Gyere. Itt nem jó. - ezzel kivitt a tömegből és a kis erdőnél álltunk meg, a csordogáló folyó mellett. Szentjánosbogarak röpködtek és bevilágították az egész helyet, lélegzetelállító volt. Mikor megállt újra ránéztem.
- Tehát...?
- Dühös voltam. Pontosabban még most is az vagyok... Elrohantál mindenféle magyarázat nélkül és mikor végre megtaláltak, azt kellett látnom, hogy keservesen sírsz Yoh vállán. Ez... teljesen lesokkolt. Csak álltam, mint egy hasznavehetetlen idióta. Nem tudtam semmit tenni, pedig... a menyasszonyom vagy. Hozzám tartozol. Nekem kellett volna ott lennem... Nekem kellett volna megvígasztalnom téged, nem pedig másnap értesülni mindenről. Azt hiszem, még mindig féltékeny vagyok. Magam mellett akarlak tartani, jobban, mint bárki más. Mosolyogni akarlak látni és veled együtt bosszankodni az apró botlásokon. Meg akarlak vígasztalni, ha fáj valami és támaszt nyújtani. Veled akarok lenni... mindig.
Szavai teljesen lesokkoltak és belémvésték magukat. Végre megértettem, miért is viselkedett annyira furcsán. Minden miattam volt... Ren finoman megszorította a kezemet és szembefordul velem. Először rossz volt a szemeibe nézni, mert hatalmas fájdalmat tükröztek, de aztán ezt felváltotta egy sokkal szelídebb tekintet. Rosszul esett, hogy miattam volt ennyie maga alatt, de nem szándékosan tiportam a lelkébe. Meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen reakciót is ki lehet váltani belőle és még féltékeny is tud lenni.
- Sajnálom, én... nem tudtam, hogy ez lesz belőle. Nem akartalak magyarázat nélkül otthagyni, de apám hívószava nagyon aggasztott és a félelmem be is igazolódott. Az... csak egy véletlen, hogy éppen Yoh talált rám elsőnek. Ettől még... semmi nem változott meg bennem. - éreztem, hogy kezdek zavarba jönni.
- Hogy érted ezt?
- Veled nézhettem elsőnek együtt a csillagokat. Adtál egy helyet, ahova tartozhatok. Ennek az... eljegyzéses dolognak hála mindenki sokkal közelebb került hozzám és már olyan, mintha a családom lennének. Ezt részben neked köszönhetem. Nem akarom, hogy elárulva érezd magad. Nem vagyok egy tiszta és jólelkű ember, démonok vesznek körül, de mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy segítsek az álmod elérésében.
- Nem kell. Neked is megvannak a saját-...
- Az én álmom az, ami a tied. Tudom, hogy be fogod tartani az ígéretedet és ez boldoggá tesz. - könnyed mosolyra húztam a számat, hogy alátámasszam a mondanivalómat. Nagyon hálás voltam neki és szerettem volna, ha ezt ő is tudja.
- Az eljegyzést... csak ráderőltettem. Nem kötelező. - mondta zavarodottan.
- Ren. Szükségem van rád.
Láttam az arcán a meglepettséget, bár nem csodálom, ritkán hallani ilyen sok érzelgősséget tőlem. A következő pillanatban szorosan magáhozölelt és megcsókolt. Nem akartam más után nézni, vele akartam leélni az életemet, ez nem volt kérdéses. Bár rövid időnk volt az ismerkedésre, mégis életreszóló élményekben volt részem és hálássá tett. Mellette akartam maradni és támogatni, bármi is legyen az ára. A hosszú csók után egyik kezével a zsebébe nyúlt, majd egy szelíd mosollyal a szemeimbe nézett.
- Eve. Hajlandó lennél beházasodni a Tao családba, hogy aztán velem együtt irányíthasd?
- Szóval ez a hivatalos lánykérés? - vontam fel a szemöldökömet féloldalas mosollyal az arcomon. - Igen, hajlandó lennék.
Renből olyan boldogság áradt, amilyet még sose láttam, egészen megmelengette a szívemet. A tenyerében egy kis gyűrű díszelgett, amit gyorsan felhúzott az ujjamra, majd egy pillanatra felemelt a földtől. Kissé kínos volt a helyzet, de akkor az egyszer elviseltem és csak idétlenül elnevettem magamat. Igazán boldognak éreztem magamat és tudtam, hogy jó döntést hoztam. Ezután visszamentünk a standokhoz szórakozni. Kifogattam vele két aranyhalat, megvetettem vele egy érdekes kinézetű maszkot, ettünk sós és édes ételeket, közben elszörnyedtünk Sylva hattyújelmezén. A nap fantasztikusan sikerült és a végén útnak engedtük a folyón saját kis tündérünket.

30. fejezet; Feszültségek

Mire kisírtam a könnyeket a szememből és visszamentünk a kiscsapat már aludt. Yoh is nyugovóra tért, de jómagam inkább az ebédlőben vártam meg a reggelt, amúgy sem jött volna álom a szememre. Volt időm végiggondolni apám helyzetét és végül meg tudtam barátkozni azzal a történettel, amit ő mesélt el. Végsősoron, nem volt oka hazudni nekem. Életemben először éreztem a szülői szeretetet. Mikor hajnalodott és kezdtek lejönni a többiek a legtöbben azt kérdezték, hova tűntem el, amire én csak annyit válaszoltam, hogy családi ügy. Persze nem hagyták ezt szó nélkül és dióhéjban muszáj volt elmagyaráznom az egészet, de a sírós részt kihagytam, túl kínos lett volna.
- Szóval ezért rohantál el. - jött le a lépcsőn Ren. Ijedten néztem rá, hisz csak ekkor tudatosult bennem, hogy minden magyarázat nélkül hagytam ott, miközben elrántottam a kezemet tőle.
- Nos... - kezdtem volna bele, de ekkor Yoh jelent meg 180 fokos vigyorával.
- Hé, Eve. Látom már jobban vagy. - lépett oda mellém. Láttam Ren arcán, hogy nem díjazza a fiú jelenlétét. Szótlanul, halovány mosollyal bólintottam. - Remek. Gyere, van egy ötletem. - ezzel megragadva a csuklómat már rángatott is magaután.
- Eh? Mégis hova...?
- Csak gyere!
Ahogy hátrapillantottam észrevettem Ren arcán valamiféle szomorúságot vagy inkább dühöt, amit nem tudtam hova tenni. Tekintete mélyen belémvéste magát és a mellkasomba szúró fájdalom nyilalt tőle. Meg akartam kérdezni tőle, hogy miért vág ilyen arcot, de Yoh messze vonszolt az épülettől és arra kényszerültem, hogy rákoncentráljak.
- Hé! Hova viszel?
- Hm? Nem tudom, csak úgy megyünk.
- Háh?!
Erre elvigyorodott és megállt egy üzlet előtt.
- Remek. Úgyis mondták már, hogy nézzek be ide. Asszem' veszek Annának egy kulcstartót, amit annyira szeretne.
- Yoh. Miért hoztál maga-... - ám nem hagyta, hogy végigmondjam, egyszerűen behúzott az épületbe és mire észrevettem, már a csontváz alakú kulcstartókat nézegettük.
- Hm. Szerinted melyik a jobb? - elmélkedett mellettem guggolva.
- Ez a kettő tök ugyanaz...
- Nem! Ennek határozottan hosszabbak a végtagjai.
- Viszont mindkettő fejébe bele van vésve egy "A" betű. Bármelyik jó.
- Hm... Ez igaz, de ha Anna fejével kéne gondolkodnom...
- Ne tedd. Jobban jársz.
- Heh, lehet igazad van. - kellemetlenül elnevette magát. Fél óra válogatás után még mindig döntésképtelenek voltunk, így biztos ami biztos alapon megvettük mind a kettőt. Majd hagyjuk, hogy válasszon a médium. Mikor kiléptünk a fiú már húzott is magával a következő helyre, ahol degezre tömtek minket péksüteményekkel. Én megmondtam neki, hogy nem túl jó ötlet beszabadulni egy cukrászdába, ahol éppen nyílt nap van, de nem hallgatott rám. Kisebb hányingerrel küszködve, egymást támasztva szédelegtünk ki, de amint megérezte a kinti friss levegőt, már vitt is tovább. Attól féltem, hogy kidobom a szivárványédes taccsot, de az állandó szövegelésével azt is elfeledtete velem, hogy hol vagyunk és hogy egyáltalán kik vagyunk. A világ felszabadultnak és gondtalannak tűnt, ahol két gondtalan gyermek járta az üzleteket és elköltötte minden pénzét. Meg kell említenem, hogy egész napot felölelő utunk közepette segítettünk 14 idős sámánnak vinni a cuccait, háromszor találkoztunk össze Sylvával és mondtuk el neki minden egyes alkalommal, hogy csak lófrálunk és bár nem számoltam, de biztosan bejártuk Dobbie Village összes eladóhelyiségét. A nap végére kiköptem a lelkemet is, lehuppantam egy padra egy rámtukmált maszkkal és egy kis zacskóval, amiben egy halacska úszkált, amit Yoh fogott ki, plussz három szatyorral, ami dugig volt kajával.
- Te meg akarsz engem ölni... Érzem... - lihegtem mélyet sóhajtva, közben megtöröltem a homlokomat. A fiú jóízűen felnevetve leheveredett mellém és az égre pillantott, ahol a nap már lemenőben volt.
- Dehogyis. Csak el akartam vonni a figyelmedet. És úgy tűnik, ez sikerült is.
Ekkor esett csak le, hogy mire ment ki ez az egész. Nagyra tágult szemekkel pislogtam rá.
- Yoh...
Mosolyogva rámnézett.
- Tudom, hogy magad alatt voltál és emiatt én sem tudtam aludni. Lehet, hogy túlreagálom, ne haragudj.
- Nem azért, csak... Nem kellett volna.
- A barátom vagy. Egyértelmű, hogy törődünk a másikkal.
- Már akartam kérdezni... Hogy vagy képes ilyen könnyen megbízni másokban? Te voltál az első, aki úgymond "befogadott" mindenfajta tétovázás nélkül.
- Ez egyszerű. A nagypapám azt mondta, hogy aki látja a szellemeket, az rossz ember nem lehet. Az már egy teljesen más dolog, hogy az egyszerű emberek nem tudják ezt elfogadni és kitaszítanak minket.
Éreztem a szavaiban azt a fájdalmat, amit a múltbéli sebek okoztak. Bár nem lepődtem meg, mivel láttam mindenkinek a sötétségét, így az övét is. Csak ő tökéletesen leplezte, ellenben vele... Eszembejutott Ren csalódottságot tükröző arca és a szívem újra összeszorult. Egyik kezemet a mellkasomra tettem és figyeltem gyors szívverésem.
- Te egy nagyon szelíd és kedves ember vagy, Yoh. Erre rájöttem.
- Háhá, csak hízelegsz. - vakarta a tarkóját mosolyogva.
- Érdemes vagy arra, hogy megnyerd a bajnokságot. Nos... inkább te, mint Hao.
- Tényleg elárulta az őseidet? - komorodott el az arca.
- Igen. Pedig évszázadokon át szolgálták hűségesen és teljesen alávetették magukat az akaratának, mégis... Szúrja a szememet már a puszta jelenléte is.
- Ne aggódj. Nem fog semmi rosszat tenni. - tette a kezét a vállamra, de ezúttal nem tudta elejét venni az érzéseimnek.
- Sajnálom, de el kell, hogy keserítselek... Hao újabb pusztításba fog kezdeni.
- Eh? Honnan...
- Mondjuk úgy, hogy a Nagy Könyvben meg van írva. - ezzel felálltam. - Na, menjünk vissza. Kezdenek elzsibbadni a végtagjaim.
- Én viszem a szatyrokat. - ajánlotta fel a segítséget és szép lassan hazabaktattunk. Néhányan épp vacsoráztak, mikor megérkeztünk. Yoh idétlen mosollyal az arcán átadta az "ajándékot" Annának, akiről lerótt, mennyire örül neki, jómagam pedig felmentem a szobába. Odabent viszont összetalálkoztam Rennel, bár ez nem is volt olyan meglepő, mivel ugyanott aludtunk. Hirtelen nem tudtam mit mondani neki, így csak biccentettem a fejemmel felé köszönésképp, majd lepakoltam a cuccaimat a szekrényemre. Kínos csend uralkodott el a szobában és tudtam, hogy engem néz.
- Hova mentél Yohval? - kérdezte korántsem barátságos hangnemben. Kérdő tekintettel ránéztem.
- Körbejártuk a várost. Miért?
- Miért vitt magával?
- Eh..? Mégis mire-...
- Válaszolj.
- El akarta vonni a figyelmemet.
Kezei ökölbeszorultak.
- Miért lógsz mostanság vele?!
- Mi bajod van?
- Holnap a fesztiválon azzal az ijesztő nőszeméllyel lesz, szóval kénytelen leszel velem jönni! - emelte rám mutatóujját, amitől csak még hülyébben néztem rá. Haja másodpercek alatt nőtt a kétszeresére az idegtől. Nem értettem, mi ez a hirtelen fellángolás.
- Fesztivál? Háh?
- Este 6 óra! A többiekkel együtt indulunk! Nincs apelláta! Jóéjt! - ezzel lefeküdt, nyakig felhúzta a takaróját, és hátatfordított nekem. Nem tudtam vitatkozni vele, mivel nem is érettem, miről beszél. Kérdőjelekkel a fejem körül én is nyugovóra tértem és csak másnap reggel jutott eszembe, hogy aznap rendezik a bajnokság fesztiválját, amire mi is hivatalosak vagyunk.

29. fejezet; Egy megrekedt lélek könnyei

- Hm, ez elég érdekes. - hümmögött karbatett kezekkel HoroHoro.
- Hirtelen nem jut eszembe egyetlen vicc sem. - törte a fejét Chocolove.
- Nos, voltak ráutaló jelek. - nézett rájuk Ryu.
- Ebben nincs semmi rossz. - mosolygott Faust.
- Végülis... én is hasonló helyzetben vagyok. - vakarta a fejét zavarodottan Yoh.
- De akkor is... ELJEGYZÉS?! - kiáltotta el magát hitetlenkedve Manta, minden tekintet ránk szegeződött. Ren csodálatos bejelentése után a téma állandóan ekörül forgott, mi pedig nem tudtunk mást csinálni, csak leültünk az asztal két végébe, ráhajtottuk zavartól vörös fejünket, és némán tűrtük a megalázó megjegyzéseket. Való igaz, hogy nem tarthattuk sokáig titokban, de azért ez... váratlan volt.
- Hph. Azt hiszem, ez várható volt. De én vagyok az egyetlen, aki Sámán Királynő lehet. - ült le mellém Anna.
- Egyébként, miért ültök olyan távol egymástól? A pároknak egymás mellett a helyük. - vigyorgott idétlenül Ryu.
- Öljetek meg... - nyöszörögtem halkan, a fejem már szinte gőzölt. A többiek nagyon jól szórakoztak rajtunk és hangosan nevettek.
Ennél csak az volt kellemetlenebb, mikor elküldtek minket vásárolni és szótlanul sétáltunk egymás mellett. Mindketten a másik irányba néztünk, a légkör fojtogatott. Csak annyit vettem észre, hogy Ren miniméterenként közeledett hozzám és egyszer csak az ujjai belekapaszkodtak az enyémekbe. Már éppen feléfordultam, mikor egy jéghideg aurát árasztó személy elhaladt mellettem és közben a nevemet súgta. Abban a pillanatban földbegyökereztek a lábaim és a hang irányába néztem észre sem véve, hogy elrántottam a kezemet a fiútól. A hang kísértetiesen ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani és a gazdáját sem szúrtam ki a tömegben. A szívem hevesen dobogott és szúródást éreztem a mellkasomban.
- Mi történt? - kérdezte meglepetten Ren, akiről teljesen megfeledkeztem. Újra hallottam azt a suttogó hangot, el akart vezetni valahová.
- Meg kell néznem valamit...! - válaszoltam gyorsan, majd elindultam a hang forrása felé. A sámánokat olyan erővel löktem el az utamból, hogy többen felborultak, de nem érdekelt. Túl ismerős volt és ez aggasztott. Egészen a falu széléig vezetett, ahol egy nagy szentély állt. Ott lelassítottam és végül megálltam. Egy férfi ácsorgott háttal nekem, fehér ingjét vér áztatta, teste remegett.
- Miért... Az én kislányom... - szavai a fejemben visszhangoztak, nem a füleimmel hallottam őket.
- E-elnézést... Maga szólított engem? - kérdeztem illedelmesen. Megrezzent és lassan felém fordította arcát, aminek láttán megfagyott a vér az ereimben. Bár rég láttam, de pontosan emlékeztem azokra az arcvonásokra. A lábaim összecsuklani készültek, liftezett a gyomrom és a lélgzésem felgyorsult. - A... apa...? - nyögtem ki halkan. Tekintete bánatos és szánakozó volt, szemeiből a bűntudat tükröződött vissza. Az anyával történtek óta egyszer sem láttam, azt hittem, hogy már régen új életet kezdett valahol.
- Te lennél... az én lányom?
Nagyot nyeltem és finoman biccentettem, arcom falfehér volt. Az ő szemei is kitágultak a meglepettségtől és teljes testtel felém fordult.
- Mit keresel itt? Ez itt... a sámán bajnokság helyszíne.
Halovány mosoly jelent meg az arcán, ajkai remegtek, könnyei folytak.
- Emlékszel, ugye? Kiskorodban mindig a csillagokat mutattuk neked... Hogy azok majd vezetnek utadon... Engem is ők vezettek ide. Mikor megtudtam, hogy elhagytad a várost mindenhol kerestelek... Azóta már hét év eltelt. Látni akartalak.
- Képtelenség... - rebegtem, ő pedig közelebb lépett hozzám. - És azok a sebek?
- Nem számít... Végre újra átölelhetlek. - keserédes mosollyal nyújtotta a kezeit, hogy átkaroljon, de ez... nem sikerült. A végtagjai átmentek a testemen, nem tudott hozzámérni, akárhányszor próbálkozott. Ettől csak még jobban megrémültem, hisz ez csak egyetlen dolgot jelenthetett. Viszont apa nem értette, mi történik. - Miért...
- Apa... te... meghaltál... - elkezdtek nekem is potyogni a könnyeim. Olyan mértékű fájdalmat és bűntudatot éreztem, mint eddig még soha. Észre sem vette, hogy a keresés alatt elvesztette az életét és szellemként is... tovább keresett. Láttam az arcán, hogy nehezen bírja felfogni, amit mondtam.
- M-miről beszélsz? Az... lehetetlen. Én nem... - kezeire nézett, amik hirtelen áttetszővé váltak, ahogy az egy lélektől elvárható. Bizonyára azért nem ment a mennyekbe, mert addig nem nyugodhatott, amíg meg nem talált. Ám most feldúltnak, mintsem megtértnek tűnt. Égtelen harag vette át a hatalmat rajta és őrjöngeni kezdett, üvöltözni. Remegve, fogaimat összeszorítva néztem, egy szó sem jött ki a torkomon.
- Eve, menj onnan! Az egy megszálló! - ordította valaki a hátam mögül, de mikor a hang irányába fordultam éreztem egy hatalmas ütést a testemen. Magam elé pillantottam és csak annyit láttam, hogy apám lelke megszállja a testemet. Talán nem is kellett volna annyira meglepődnöm, hisz a dühödt lelkek pontosan ezért voltak veszélyesek. Térdre zuhantam a hirtelen egyesüléstől és előre meredtem. Hallottam, ahogy valaki odaszalad hozzám és a nevemet kiáltozza, de nem voltam magamnál. Apám minden fájdalma, küzdelme, félelme és dühe belémáramlott, a testem nagyon nehezen bírta el.
- Elég! - üvöltöttem, miközben a fejemre szorítottam a kezeimet. Ekkor valaki kántálni kezdett és a következő amire emlékszem már csak az volt, hogy valakinek a karjaiban fekszem eszméletlenül. Mikor magamhoz tértem biztos voltam benne, hogy megszűnt a megszállás és azok a gyötrő érzések elhagytak. Felnéztem és Yoh aggódó, mégis mosolygó arcával találtam szemben magamat.
- Most már minden rendben, az apukád a mennyekbe távozott és a lelke megtisztult. - mondta kedves hangnemében. Fejemet fogva felültem és körbenéztem. Valóban, már nem éreztem azt a rideg légkört, amit a szelleme árasztott.
- Yoh. Szóval te voltál.
- Hehe, ne haragudj. Kicsit elkéstem. - vakarta a tarkóját idétlen vigyorral. Én is mosolyogni akartam, de nem ment. - Ő jár a fejedben, igaz? Hallottam tőle mindent.
- Mindvégig tévedtem. Azt hittem, miután elhagyott minket új életet kezdett. De ehelyett... - kezeim ökölbeszorultak.
- Hé, nem tehetsz róla.
- De Yoh!
Ekkor a fejemre tette a kezét és megsimogatta.
- Majd csak lesz valahogy. A barátaid a családod is egyben. Nem kell leplezned, ha szomorú vagy. Nem kell mosolyognod, ha fáj. Itt vagyunk neked.
- ...Láttam a te múltadat is. Matamune... ugye?
A fiú arcán a mosoly kissé elhalványodott. Úgy tűnt, beletrafáltam.
- Matamunenek sokkal tartozom. Többször is megmentette az esetlen irhámat és segített Annán is. Ugyanúgy, mint neked az apukád elvesztése, úgy nekem egy barát eltávozása is nagyon... nagyon fájdalmas. De nem vagyunk egyedül.
Szomorúságát látva és az előbbi tapasztalatok után a szívem újra összeszorult. Nem bírtam lenyelni több könnyet, kitört belőlem a sírás, miközben megöleltem a fiút, aki átkarolt és hagyta, hogy minden bánatomat kiadjam magamból. Rettenetes volt belegondolni, hogy az egyetlen szerető szülőm meghalt. Hirtelen csak egy tehetetlen, gyenge, árva gyermeknek éreztem magamat ebben a hatalmas világban.

28. fejezet; Egy nap a sógornővel

A napok csak úgy teltek, észre se vettem az idő múlását. A titokzatos virág ugyanolyan pompában tetszelgett, mint egy héttel ezelőtt. Nagyon a szívemhez nőtt, és akárhányszor valaki közelített felé ráparancsoltam, hogy „nézz a lábad elé”. Céltalanul sétáltam a városban, ritka volt, hogy egyedül mentem valahova. Sokkal szabadabbnak éreztem magamat, mióta kiestem a bajnokságból. Igaz, hogy régi ismerősök néha kiprovokálták a harcot, de esélyük sem volt. Időközben Irát is visszakaptam, aki sosem látott örömmel tért vissza hozzám és én is sokkal nagyobb biztonságban éreztem magamat vele. Eljártam meccseket nézni, vásárolni, de egyáltalán nem tűnt egyhangúnak az élet itt, Dobbie Village-ben. Itt voltak velem a többiek, akiket most már bátran mertem barátoknak nevezni.

Hirtelen egy kisebb tömeget láttam összegyűlni az egyik üzlet előtt. Kis termetemnek hála előre tudtam tolakodni, hogy jobban szemügyre vegyem, mi történik. Három nagydarab sámán fenyegetett egy lányt és egy… Ekkor ismertem fel őket.

- Jun! Pailong! – köszöntem a párosnak, akik meglepetten néztek rám.

- Eve. – szólt aggodalmasan.

- Mi folyik itt? – sétáltam oda hozzájuk.

- Ezek itt nekünk jöttek és összemocskolták a drága dzsekimet! – vágott közbe az egyik hústorony, közben nevetséges felsőjét ráncigálta.

- Csak egy baleset volt. – szabadkozott Jun.

- Fizessétek ki a tisztítási költségeket!

- Hé. Nem illik így beszélni egy hölggyel. – barátaim elé álltam.

- Mit pattogsz, te bolha? Labdába se rúghatsz mellettünk!

- Micsoda bunkó népség. Még csak nem is hallottatok rólam? – gonosz vigyort ejtettem feléjük, egyesültem Ira lelkével, akinek a megszokott, rémisztő arcát magamra öltöttem. A tervem be is vált, jól látható rémület uralkodott el rajtuk és remegni kezdtek.

- F-f-f-főnök, ez a kölyök…

- A bűvölő médium…!

- I-i-izé… hagyjuk inkább… Bocsánat! – ezzel a három hős elszelelt, nyomukat se láttuk.

- Micsoda bátor népség. – nevettem el magamat és megszűntettem a lélekkontrollt. Visszafordultam kettejükhöz.

- Köszönjük, Eve. Már féltünk, hogy harcolnunk kell ellenük. – tette össze kezeit örömében a lány, arcán sugárzott a mosoly.

- Bármikor. Mit kerestek itt egyébként?

- Vacsorára vásároltunk ezt-azt. Tényleg, délután ráérsz? – valami titkolt szándékot éreztem a szavaiban, de készségesen válaszoltam.

- Asszem’. Miért? Mostanság mindenki lógni akar?

Kuncogni kezdett.

- Majd meglátod. A szálló bejáratánál találkozunk 3-kor, jó?

- Persze. – bólintottam, majd ők tovább is mentek. Nem értettem, mit akarhat tőlem, de egy nagyon kedves és szelíd lány volt, semmi okom nem volt rá, hogy visszautasítsam. Másrészről pedig… a sógornőm, ha azt nézzük, csak ő még éppenséggel nem tud róla. Nem árt, ha kicsit jobban megismerem.

A megbeszélt időpontban már ott voltam, de a lány még sehol se volt. Pár perc nézelődés után megpillantottam Rent, aki ugyanolyan meglepetten nézett rám, mint én rá.

- Te? Itt?

- Junt várom. Te?

- Én is.

Ekkor leesett, hogy valami tényleg sántít.

- Szóval akkor…

- Eve! Ren! De jó, hogy mindketten itt vagytok. Akkor mehetünk? – jelent meg Jun hatalmas, elégedett mosollyal az arcán. Egyik kezét a fiú, a másikat az én vállamra tette és elkezdett maga előtt tolni minket.

- Azt mondtad, hogy ketten…! – szólaltunk meg szinte egyszerre.

- Hmmm. Igen, de közben rájöttem, hogy együtt sokkal jobb. Valamit rejtegettek előlünk, nem igaz? – suttogta halkan, amitől kirázott minket a hideg. Most már biztos, hogy behúztak minket a csőbe.

- Ő kezdte! – mutattam a fiúra teljesen ártatlanul.

- Mi?! Te voltál, mikor…! – elkezdett az arca vörösödni, így inkább karba tette a kezeit és elfordította a fejét.

- Ugyan, ne veszekedjetek. Most vásárolni megyünk és Ren fog ránk vigyázni. – közölte még mindig mosolyogva. Mire észbe kaptam már egy üzletben ácsorogtam, ahol Jun tulajdonképpen fogasnak használt, egy csomó ruhát terített rám. A fiú még mindig morcosan állt az épület előtt, néha be-bepislogott, de amint összeakadt a tekintetünk már el is fordította a fejét és Basonnel kezdett beszélgetni.

- Izé… Jun… ez a sok ruha…

- Hm? Nehezek? Odaadhatsz párat Pailongnak.

Ránéztem az említettre, aki ugyanúgy dugig volt pakolva a textíliákkal, bár ő sokkal készségesebb volt.

- Nem, nem az. De nem sok ez egy kicsit egyetlen ruhatárba?

- Óh dehogyis. Amik nálad vannak, azok a tieid. Megnézzük, melyik áll jól rajtad.

- Eh… de nekem… nem kellenek. Mármint… ez nagyon kedves, de…

- Nincs de. – egyenesedett fel, majd még két ruhát rám pakolt. – Rendben, ezekkel mehetsz is be a próbafülkébe.

Nem mertem ellentmondani, így hát bevonultam és elkezdtem egyesével felpróbálni a ruhadarabokat, amik egytől-egyig olyan lányosak voltak, amilyenek már vagy 10 éve nem voltak rajtam. Azt hiszem, talán fél órába tellett csak az, hogy felvettem őket, kimentem, körbefordultam párszor a lány előtt, majd visszamentem a következőért. Majd végül örvendezni kezdett az egyiknél.

- Te jó ég, Eve! Ez fantasztikusan áll rajtad! – csapta össze a tenyereit ujjongva. Kérdően pislogtam, majd a tükör elé álltam, ugyanis már nem is néztem, mit veszek fel. Mikor megláttam magamat hihetetlen, de nekem is tetszett. Nem volt túl lányos, de túl fiús sem.

- Hú… Rajtam is ritkán látni ilyet.

A lány mosolyogva mögém lépett és kezeit a vállamra tette.

- Neki is biztosan tetszene.

- Neki?

- Rennek.

Éreztem, hogy az arcom elvörösödik, így lehorgasztottam a fejemet.

- L-lehet…

- Akkor ezt megveszem neked az előzővel együtt.

- Dehogy, ne pocsékold erre! – tiltakoztam, de ő nemleges választ nem tűrve visszatolt a fülkébe, hogy öltözzek vissza. Miután ez megvolt ő elment még valamilyen boltba, addig rám hagyta a saját cuccainak őrzését. Akarom mondani… kettőnkre.

- Látom bevásároltatok. – nézett a csomagokra és éreztem a hangjában, hogy belegondolt: ezt neki és Pailongnak kell vinniük.

- Így is lehet mondani… - vakartam a fejemet zavartan. Az utolsónak kiválasztott ruhámat a lány valamiért magával vitte, fogalmam se volt, miért. Hamarosan visszaértek és hazamentünk, ahol Jun egyből a szobájukba rángatott és Renre ráparancsolt, hogy várjon az ajtónál. Újdonság volt felfedezni, hogy a fiú mindig hallgat nővérére. Odabent a lány elővadászta a ruhát, amit elvitt magával és rám adta. Meglepetten vettem észre, hogy a mellkasán és a hátulján is ott díszelgett a ying-yang jel.

- Ezt… miért?

- Nemsokára Tao leszel te is, nem igaz? Úgy illendő, ha viseled a jelképünket.

Szemeim elkerekedtek.

- Honnan…

- A nővére vagyok, még mindig átlátok rajta. Ráadásul láttam, mikor letérdelt eléd a múltkor. – mosolygott rám kedvesen. Hirtelen azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Sosem hittem volna, hogy egy testvér ennyire kiismeri a másikat.

- Mi… nem akarjuk titkolni, csak…

- Nem kell szabadkoznod. De mindenki érzi, hogy itt valami furcsa és örülnének neki, ha minél előbb tisztáznátok. Ha nem nagy kérés… megtennéd, hogy vigyázol Renre és ezt a ruhát mindig magadon hordod? Büszkeséggel tölt el, hogy egy ilyen rokonom lesz.

- Én… nem érdemlek ekkora dicséretet… - hajtottam le a fejemet, ám ő odaállt elém és a homlokomra puszilt, amitől halványan elpirultam.

- Úgy tekintek rád, mint a húgomra. Támogatlak titeket.

- Jun… - éreztem, hogy egy könnycsepp próbál kiszökni a szemeimből. Ez a lány valami eszméletlen módon volt képes hatni az emberi szívre.

- Gyere ki és mutasd meg neki is. – majd kecses léptekkel kiment a szobából. Kissé feszengtem ebben az öltözékben, de a szavai bátorságot öntöttek belém és kiléptem a küszöbön. A fiú amint meglátott teljesen elképedt és éreztem, hogy újra zavarba jövök.

- Um… J-Jun azt mondta, hogy hordjam.

- A Tao jel… - mondta halkan, többször is végignézve rajtam. Bólintottam, közben behúztam magam mögött az ajtót és nekidőltem. Már éppen szóra nyitottam a számat, mikor Ren odalépett elém, kezei közé fogta az arcomat és megcsókolt. Ugyanolyan hirtelen jött, mint az első, de most volt annyi lélekjelenlétem, hogy lehunytam a szemeimet és viszonoztam. Mikor az ajkaink eltávolodtak mindketten zavarba jöttünk.

- R… Re…

- É-é-é-én… szóval… nem… Gyere…! – ezzel megragadta a kezemet, lerángatott a földszintre, ahol a fél társaság tartózkodott és hangosan felszólalt: - Mindenki figyeljen, mert csak egyszer fogom elmondani! Ezt a lányt fogom elvenni feleségül! Ellenvetés?? Remek!

Olyan gyorsan hadarta el ezt a lényeges információt, hogy még nekem is kellett pár másodperc, míg felfogtam, nem hogy a többieknek, akiket ez teljesen váratlanul ért. Egyedül Jun arcán láttam az elégedettséget.

- REN! – kiáltottam rá elvörösödve, mire a többieknek végre leesett.

- EL FOGOD VENNI?! – reagáltak teljesen egyszerre. A fiú idegesen szorította a kezemet, nem értettem, mire ez a hirtelen sietség, de az biztos, hogy ezt már nem tudtuk visszaszívni.

27. fejezet; Sérelmek és hiányérzet

Másnap valami különös derűvel és nyugodtsággal keltem és mentem le a földszintre. Nagy meglepetésemre már mindenki odalent volt, aki számított, pedig általában én szoktam az első lenni.
- Jó reggelt. - köszöntem halkan, két ásítás között. Amint észrevettek mindenkinek az arcán akkora mértékű szelídséget láttam, mint még soha. Dante arca is nagyon nyugodt volt. Mindenki visszaköszönt a maga módján, közben kedves mosolyaikkal támadtak le. Furcsállottam, de hát mit lehet tenni? Töltöttem magamnak teát és leültem barátnőm mellé. Kínos volt Rennel is szóba elegyedni, de ő nem tűnt sokkal másabbnak. Hirtelen felállt az asztaltól.
- Nekem most dolgom van. - közölte, átható tekintetét rámvetette, majd gyors lépteivel kiviharzott az ajtón. Senki sem értette, mi lelte, de hamar ráhagytuk. Többek arcán kaján vigyort láttam végighúzódni, ami megrémisztett. Reméltem, hogy még nem tudták meg az eljegyzéses dolgot, még nem akartam bejelenteni. Túl korai volt és még én sem barátkoztam meg vele teljesen. De szerencsére nem terelődött el a téma.
- Hé, Eve. Szabad vagy ma? - fordult oda hozzám Dante.
- Azt hiszem ma ki tudok hagyni pár óra égbámulást. - válaszoltam irónikusan, amire mindketten elmosolyogtunk.
- Remek. Akkor készítsd fel magad.
- Mit fogunk csinálni?
- Csak lógunk egész nap. A hülye edzés miatt nem sok időnk volt beszélni.
Ebben igaza volt. Régen voltam már vele hosszútávon együtt, éppen itt volt az ideje. Reggeli után sétálni kezdtünk az utcákon teljesen céltalanul.
- Szóval? Mi a helyzet az Oversouloddal és Liarrel? - kérdezés közben a démonra pillantottam.
- Még sehol nem tartok. Idegesítő, milyen gyenge vagyok most. - lemondóan felsóhajtott.
- Szóval ő segít neked?
Nem tudtam rávenni magamat, hogy kiejtsem a nevét, viszont ő megtette helyettem.
- Hao?
Nyeltem egyet.
- Igen.
- Nos, ért hozzá.
Elhúztam a számat és a földre pillantottam. A szívem legmélyéből gyűlöltem a fiút és sosem volt ínyemre, hogy olyan sokszor együtt vannak. Baljós előérzetem támadt minden alkalommal. Mivel nem tudtam hozzáérteni, így témát váltottunk és a feszültség hamar feloldódott. Figyeltük az idétlen kinézetű sámánokat, bámészkodtunk az üzletek előtt, váltottunk pár szót az éppen arra járó Sylvával, egyszóval nagyon jól elvoltunk egész álló nap. Kezdett sötétedni, mikor úgy döntöttünk, ideje hazamenni, ám valaki az utunkat állta. Jellegzetes ruházatáról egyből felismertem, hogy egy tanácstaggal van dolgunk. A fiú aligha lehetett idősebb nálunk. Oldalra léptem, hogy kikerüljem, de követte a mozdulataimat és nem engedett.
- Segíthetek? - kérdeztem kifejezéstelen arccal.
- Eve Midnight, ha nem tévedek. - fekete szemeiből a gyűlölet, a megvetés és a harag keveréke tükröződött vissza rám. Láttam már ilyen tekintetet, nem is keveset, de nem tudtam hova tenni az arcát.
- Én lennék az.
Ekkor megjelent két másik sámán a tanácstag mögött és körbe álltak. Dante már készítette Liart, de intettem neki, hogy hagyja.
- Emlékszel még Namari-ra? Tanácstag volt, akárcsak én.
A név hallatán a gyomrom egy pillanatra görcsbe rándult. Hogy is felejthettem volna el? Ő volt az a férfi, akit miután megöltem és felfalattam Irával a lelkét megtudtam a Patch búvóhelyét. Sokak életét vettem el, de mindnek emlékeztem a nevére, ezzel is vállalva a felelősséget. Ahogy jobban megnéztem, a fiú hasonlított rá.
- Mit akarsz?
Egy percre eltorzult a világ előttem és megláttam a tag sötétségét. Már mindent értettem.
- Megölted őt! És amíg élsz, a lelke nem távozhat a Great Spirit-be, mert felfaltad! Nem tudom, eddig hogyan úszhattad meg büntetés nélkül, de majd én leróvom a tartozást! - ordított torka szakadtából, majd villámgyorsan Oversoult alakított, ami egy szárnyból és pár tőrből állt. Nem tűnt túl erősnek, de a düh, ami elborította az elméjét kiszámíthatatlan volt.
- Eve, mi ez az egész? - vallatott Dante. Hatalmas szélvihar kerekedett, ahol a tanácstag felszállt a levegőbe.
- Majd én elintézem! Állj hátrébb! - szerencsére hallgatott rám és hátrált néhány métert. Mikor már elég távol állt tőlem biccentettem a fejemmel neki, majd visszafordultam az ellenségem felé. A lelke telve volt vérszomjjal és nem úgy tűnt, mintha ész érvekkel meg lehetne fékezni. A másik két társa összekulcsolta a kezeiket és kántálni kezdtek, majd hirtelen lelkek karjai ágaskodtak ki a földből, amik lefogtak és nem engedtek. Ha nagyon megerőltettem volna magamat ki tudtam volna szabadítani magamat, de nem ez volt, amit tennem kellett. A tanácstag gúnyosan felkacagott.
- Nézd, milyen szánalmasan festesz! Na mi a baj?! Mindössze ennyire vagy képes?!
Összeszűkült szemekkel néztem fel rá, ami valószínűleg dühíthette, ugyanis teljes erejéből egy tőrzuhataggal kezdett támadni. Az éles fegyverek össze-vissza szabdalták a kikötözött testemet, de hála a gyors regenerációmnak túl súlyos sérülést nem szereztem. Ám a fájdalmat éreztem, ami végigzsibbasztotta minden részemet. Megértettem a gyűlöletét és hogy el akart pusztítani, de nem ez volt a megoldás. Hirtelen a támadások abbamaradtak.
- Mi van? Még csak meg se próbálsz szabadulni?! El se hiszem, hogy egy ilyen erőtlen kislány győzte le a példaképemet! Miért nem hívod el a démonodat?!
- Egy idióta vagy... - nyögtem két köhögés között. Éreztem a vérem ízét a számban, úgy tűnik, az öngyógyításon még volt mit csiszolnom.
- Mit mondtál?
- Azt mondtam: egy idióta vagy... Látszik, hogy a gyűlölet teljesen elborította az elmédet. Ha megölsz éppen olyanná válsz, mint én. Nem, helyesbítek... már most is olyan vagy. - arcomon halovány, gonosz mosoly húzódott végig.
- Én nem! Soha nem süllyedek le a te nyomorult szintedre!
- Óh, dehogynem. Éppen akkora féreg lettél. Mit vársz tőlem? Együttérzést? Bocsánatkérést? Szánalmat? Ch. Gondolkozz, kivel állsz szemben.
- SOHA! - ordította el magát és újabb támadásra készült.
Kis mennyiségű Furyokut összegyűjtve megtörtem a béklyót és szabaddá váltam. Megragadtam a füzért, a felemeltem két kézzel és idézni kezdtem. Az ég repedezni kezdett, majd egy rés alakult ki rajta. Egyik kezemben megjelent egy lánc vége, aminek a másik fele a repedésbe vezetett. Teljes erőmből megrántottam magam felé.
- Jöjjetek, szolgák! - kiáltottam fel. Ekkor az égen négy angyal jelent meg, hatalmas fényükkel bevilágították az egész környéket. A tiszta lények mellkasából indultak a láncszemek, melyek a kezemben végződtek. Pár méterrel a föld felett lebegve mögém álltak és parancsra vártak. Ez volt az egyik olyan technika, amit Anna könyveiből tanultam.
- E... ez... lehetetlen... N-neked démonjaid vannak, nem...? - küszködött a szavakkal a tanácstag.
- Bűvölő médium vagyok. Ne tévessz össze régi önmagammal. Itt a vége... Pure Beam! - miután kimondtam a támadás nevét hű szolgáim egy fénysugárral támadtak rá a fiúra, ami eltűntette az Oversoulját és semmivé porlasztotta a médiumját. Fájdalmas kiáltás kíséretében ellenfelem zuhanni kezdett, ám még mielőtt a földre érkezhetett volna elrugaszkodtam, gyomorszájon térdeltem és egy épület falába döngöltem, kezemet pedig a nyakára szorítottam, hogy megmoccanni se merjen. Összeszorított fogakkal és fájdalommal küszködve meresztette rám a szemeit. - A gyűlölet láncait azt hittem, lehetetlen elvágni. Bosszút akartam állni egy lányon, aki tönkretette az életemet és magamra hagyott. De miután megtudtam, hogy miért is tette ezt már nem tudtam haragudni rá. És a barátai megtanítottak arra, hogyan lássam az élet szebbik oldalát.
- Te...
- Tudom, hogy gyűlölsz és meg is értem. De ne fecséreld arra az életed, hogy sokáig ezzel foglalkozol. A barátok segíteni fognak átvészelni ezt az időszakot. Namari haláláért mindvégig felelősséget vállalok és bármikor megküzdök veled. De ne bosszúból harcolj. - a mondat végén haloványan elmosolyodtam és elengedtem a torkát. A kis monológom közepette a fiú arca megszelidült és már nem éreztem benne azt az égtelen haragot. Felálltam és felsegítettem.
- Midnight. Hálát ne várj, de... Tartozom neked ezért. Kitisztítottad a fejem. - mondta halkan, közben a társai oldalról támogatták. Kedvesen biccentettem a fejemmel.
- Még találkozunk.
Ezzel szépen lassan távoztak a helyszínről. Összetörtem a láncokat és visszaküldtem az angyalokat oda, ahova tartoznak, majd visszamentem barátnőmhöz, akinek szemei hatalmasra tágultak.
- M-mi az?
Felsóhajtott.
- Fú... pedig megígértem, hogy figyelek rád. - vakarta a fejét gondterhelten. Értetlenül néztem rá és mindaddig nem értettem miről beszélt, amíg vissza nem értünk. Mikor beléptem az ajtón konfettizápor hullott rám és hirtelen sokkal színesebbnek láttam a világot, kissé talán meg is szédültem.
- Boldog születésnapot! - kiáltották el magukat mind egyszerre, amire én teljesen ledöbbentem. Az asztalok tele voltak finomabbnál finomabb ételekkel és italokkal, az egész helyiség fel volt díszítve. Rettentő hülye tekintettel állhattam előttük, ugyanis még soha nem tettek ilyet értem. Mindig egyedül ünnepeltem és soha semmit nem kaptam.
- Áh... az ma van? - kérdeztem kínos nevetéssel, ugyanis teljesen kiment a fejemből. Idétlen kérdésem hallatán a fél társaság hanyattvágta magát.
- Hogy vagy képes elfelejteni? - lépett mellém Dante.
- Ehehe... Szóval a te dolgod volt távoltartani engem.
- Pontosan, Sherlock. Boldogat. - mosolyodott el, majd egy apró ajándékdobozt nyomott a kezembe. Ezután mindenki valami apró kis semmiséggel halmozott el, de igazából mindennek nagyon örültem. Például Yoh-tól és Mantától egy lemezgyűjteményt kaptam, Annáéktól papucsot és szandált, Fausttól és Elizától egy könyvet az orvostudományról, Ryutól egy csokor virágot, Chocolove-tól egy belépőt a saját humorestjére, és még sorolhatnám. A végére annyi gyűlt össze, hogy a sarok teljesen megtelt velük. Kellemes melegséget éreztem a szívemben, de egy embert nem láttam a felköszöntő tömegben, és az Ren volt. A bulizás véget nem érőnek tűnt, nagyon jól éreztem magamat és rettentő hálás voltam nekik, amiért mindezt megszervezték az én kedvemért, de... bennem motoszkált a hiányérzet. A mosolyom se volt az igazi és nem tudtam elterelni a figyelmemet.
Hirtelen Bason jelent meg köztem és a poharam között.
- Bason?
A szellem emberilabda formájában lebegett előttem, nem szólt, csak a fejével az ablak felé bökött. Kérdőjelekkel a fejem körül arrafelé néztem és megpillantottam a gazdáját az üveg mögött, aki intett, hogy menjek ki. A kicsi szellem is megerősítette ezt, így feltűnés nélkül elhagytam az épületet. Nagyra tágult szemekkel néztem a falnak dőlt fiút.
- Miért nem jössz be? - vontam kérdőre. Csak ekkor jöttem rá, mennyire is hiányzott a jelenléte egész nap és mennyire rosszul esett, hogy nem volt ott a felköszöntők között.
- Eve. - felém fordult, majd a kezembe tett egy furcsa, eddig sosem látott virágot. A szirmai hófehérek voltak, szinte világítottak és mintha melegséget árasztott volna. - Ez a virág csak itt honos, egész nap ezt kerestem neked. Elhozza az örömöt, a szerencsét és elűzi a gonosz gondolatokat. Egy éven át virágzik és csak vízre van szüksége.
A szívem nagyot dobbant és éreztem, ahogy a vér az arcomba fut. Emiatt volt távol... egész nap?
- Sz-szóval...
- Sajnálom, hogy későn érkeztem, de... nem akartam ezekelőtt az idióták előtt.
- Mit?
Ekkor hirtelen féltérdre ereszkedett és megfogta az üres kezemet, fejét felemelte és rámnézett. A fejem rákvörös lett, amint felfogtam, mire is készül.
- Eve Midnight. Én-...
- Állj! - kezemet a szájára tapasztottam és leguggoltam hozzá. Ren hümmögve, meglepetten nézett rám, én pedig próbáltam összeszedni magamat. - Nem kell nekem ez a... ez a hivatalos maszlag... E-elsőre is felfogtam...
- Dm ah affáémom...
- Hm...? - ijedten elengedtem, hogy meg ne fulladjon.
- De az ajándékod...
- Már megkaptam. - a virágot a mellkasomhoz szorítottam, másikkal pedig megfogtam a kezét. - Köszönöm, Ren. Tényleg...
A fiú arca is elvörösödött ekkor, lehajtotta a fejét és szorított az ujjaimon.
- Pedig annyit dolgoztam a szövegemen... - motyogta halkan, két morgás között. Halványan elmosolyodtam. Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó és megjelent Ryu és Yoh, mire mindketten felpattantunk és valami eszméletlen hülye pofát vágtunk.
- Hé, ti mit csináltok itt? A buli odabent van. - vigyorgott Yoh.
Ezután reggelig ment a parti és valószínűleg életemben nem nevettem annyit, mint akkor. A virág azután a futonom mellett egy vázában pihent.