- EGY ZOMBI! - üvöltötte el magát HoroHoro, Manta, Ryu és Chocolove szinte egyszerre. Éreztem, hogy a düh kezdi elborítani az elmémet, ami először csak a testemet rázta, majd erő formájában a kezeimben összpontosult.
- TAKARODJATOK A GREAT SPIRITBE! - ordítottam vissza ugyanakkora hangnemmel, majd rájuk borítottam az asztalt, ami abban a pillanatban nem tűnt nehezebbnek egy teáscsészénél. A bagázs egy-egy nyekkenés kíséretében kifeküdt mellkasukon az asztallal és szinte láttam, ahogy K.O-t ütnek a fejük felett. - Nem vagyok zombi, értitek?! Csak... keveset aludtam!
- Igenis... - nyögték szinkronban.
- Hmph. Örülök, hogy megértettétek. - megelégedve az eredménnyel csípőre vágtam a kezeimet és a mérgem egy pillanat alatt elszállt. Yoh jóízűen nevetett mellettem, Ren pedig egyetértve hümmögött másik oldalamon.
- Idióták. - nézett végig rajtuk Ren.
- Hogy képes egy ilyen kis törékeny hölgy felborítani egy ekkora asztalt..? - nézett fel Ryu.
- Ne hasonlítgass holmi lágyszárú növényekhez. - mordultam fel.
- Mostantól őt is úgy kell szólítanod, mint engem, Ryu. - jelentette ki Anna Yoh oldalán. Kissé meglepetten néztem rá, de mikor elképzeltem, ahogy "Madame"-nak szólít hirtelen megugrott az önbizalmam.
- De...!
- Igen, pontosan. Mostantól neked Madame vagyok. - ördögi mosollyal léptem a vicces hajú srác elé, akinek az arcáról először a félelemet, majd a csodálatot lehetett leolvasni.
- Igenis, Madame. Szólj, ha bármiben segíthetek. - térdelt le elém egy csokorral a kezében, amit fogalmam se volt, honnan szerezhetett.
- Remek. Elmegyek Kino-samához megjavítani a füzéremet, egy-két gyöngy letört. Még mindig ugyanott lakik?
- Igen. Elvinnéd az enyémet is? - nyújtotta oda a sajátját Anna. Bólintottam, elvettem, ejtettem egy mosolyt rájuk, majd elindultam. Az utca ugyanolyan nyüzsgő volt, mint amilyen szokott lenni. Alig értem ki a főtérre, mikor megláttam Dantét. Gondterheltnek és zaklatottnak tűnt, így gondoltam nem fordítom el a fejemet és megyek tovább, mintha nem is ismerném. Mikor odaértem mellé éppen motyogott valamit.
- Látomás?...
- Mit láttál? Hm? - kérdeztem. Valószínűleg valami fontos elmélkedés közepén szólalhattam meg, mivel a lány felüvöltött, majd felém fordult egy rettentő idétlen harci beállásban.
- Én.. Én.. Mi a franc!?
- Mi a franc bajod van!? Csak megkérdeztem!
- Mióta vagy te itt! A francba Eve, nem tudsz…
- Kopogni? - vontam fel a szemöldökömet gúnyosan. Szinte biztos voltam benne, hogy ezt akarta mondani őt ismerve.
- Azt akartam mondani, hogy nem tudsz előbb simán szólni, de kinek mi.
Elnevettem magamat a komédiába illő jelenet láttán.
- Eve..
- Hm? - pislogtam fel rá.
- Van valami.. valami… Levágattad a hajad?
- Kiengedtem! - pontosítottam gyorsan.
- Úgy nézel ki, mint egy lány!
Éreztem, ahogy a vér az arcomba száll és elvörösödök. Eddig még senki se tett ilyen kijelentést és elég váratlanul ért.
- Basszus…
- Mégis mi a franc bajod van vele...?!
- Mi… Mégis minek kellett kiengedned? Egyenesen ijesztő vagy.
- Tudod, te is ilyen "lányos" lennél, ha leengednéd... Amugy paraszt vagy, mondták már?
- Komolyan Eve, minek kellett ki-...
Itt megakadt a beszédben. Egy pillanat alatt a rajtam jót szórakozó lány arca elhűlt és a szemei rángatózni kezdtek, mint egy idegbetegnek. Ha nem tudtam volna, hogy ilyenre is képes, akkor azt hittem volna, hogy megkattant.
- Rohamod van, vagy mi?
- Ugye nem... Kérlek mondd, hogy...
- Mi? Mi van?
- Tisztázd a rohadt érzéseidet! Ugye nem?!
Egyáltalán nem értettem a lány kirohanását, kezdtem tényleg azt vélni, hogy elgurult a gyógyszere. Hangja borzasztó hitetlennek tűnt, mintha valaki bogarat ültett volna a fülébe, csak nem merné kinyögni.
- Dante neked teljesen elment az eszed, kezdesz megijeszteni.
- Ittam.
- He?
- Ittam... És... még kómás vagyok. Én... asszem most megyek.
- Várj, hogy értetted, hogy-... - nem értettem a hirtelen témaváltást és nagyon fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit akart mondani.
- Medve! - üvöltve oldalra mutatott, én arra néztem és mire visszafordultam már csak egy nagy porfelhőt láttam a lány helyén. Erősen homlokoncsaptam magamat, nem akartam elhinni, hogy bedőltem ennek a klasszikus és "ravasz" trükknek. Felsóhajtottam, majd inkább továbbmentem és hamar meg is érkeztem a mester házához. A falu/város szélén lakott ideiglenesen, jobban szeretett a zajoktól távol lenni és meditálni. Csak párszor találkoztam vele, de nagyon tiszteltem, sokat tanított. Illedelmesen levettem a papucsomat és bementem a gyertyafények bevilágította, egyébként sötét szobába.
- Hát eljöttél, gyermekem. - szólalt meg lehunyt szemekkel.
- Igen. Egy kis segítségre lenne szükségem.
- Tudom, miért jöttél. Gyere ide.
Bólintottam és leültem elé, majd a kezébe adtam a két füzért, ám ahogy hozzáért a kezem az övéhez jólláthatóan kirázta az idős nőt a hideg és a szemei felnyíltak.
- Kino-sama? - kérdeztem, ám semmi ok nem volt az aggodalomra, hamar visszanyerte a nyugodtságát. Megfogta a kezeimet.
- Lányom. Komoly megpróbáltatás és egy veszélyes utazás vár rád a közeljövőben. Döntened kell a sorsod felől és megfelőlen választani, különben az életed tragédiába torkollik.
Szavai megrémisztettek, de teljesen komolyan vettem őket. Ő nem szokott viccelni, legalábbis ilyennel sohasem.
- Hogyan választhatnám a legjobbat?
- Figyeld a te imádott csillagjaidat és kövesd útjukat. Segíteni fognak neked. De ne feledd, csak egyvalaki létezhet a szívedben, különben meginogsz és a lelkedet Ira felfalja.
- Hogy érted ezt?
A nő elmosolyodott és egyik kezével a szívemre bökött.
- Majd megtudod, ha eljön az ideje. Hiszem, hogy jó döntést fogsz hozni.
- Kino-sama...
- Nos, hadd lássam ezeket a füzéreket. - elengedett és ezután már csak a gyöngyökkel foglalkozott. A fejemben ott motoszkált a jóslata és az aggasztó gondolatok hazafele menet sem hagytak alább. "Veszély. Döntés. Csak egy valaki létezhet."
- Áh, ennek semmi értelme! - kiáltottam el magamat, miközben a fejemre szorítottam a kezeimet. Igazán gondterheltnek éreztem magamat és fogalmam se volt, mit tehetnék előkészületképp.
Mikor visszaértem szinte minden ugyanúgy volt, mint mielőtt elmentem, csak éppen az asztalt állították fel és ültek vissza a helyükre a rendbontók. Intettem nekik, majd felmentem és odaadtam Annának a füzért, kikaptam a fenti hűtőből egy üveg vizet és már éppen szürcsöltem belőle, mikor egy undorítóan ismerős hangra lettem figyelmes. Rögtön kiköptem a vizet, felkiáltottam és lerohantam a lépcsőn. Reméltem, hogy csak képzelődöm, de a félelmem beigazolódott. A szőkehajú rém a múltamból meglepetten nézett rám, csak úgy, mint a többiek. A düh kezdett újra eláradni bennem, de ezúttal nem csak asztalokat akartam hajigálni...
- A görcs! - üvöltöttem el magam.
- Eve? Mi a franc! - hitetlenkedett ő is. Sebastiant még kiskoromból ismertem, állandóan Dante nyakán lógott, és mivel nem kedveltem, ezért mindig távoltartottam a srácot magunktól. Az undor kerülgetett tőle.
- Te meg mi a rossebet keresel itt?!
- Te mit keresel itt? Nem kéne antiszockodnod egy sarokban, he?
Erre a kijelentésre lángolni kezdett a testem, a palack eldeformálódott a kezemben és kilyukadt.
- Mégis mit képzelsz ki vagy te?! – kiáltott fel Ren, akin eddig észre sem vettem, mennyire ingerült.
- Te nyomorult kis..! Takaródj innét! - szapultam én is. Igen, ketten még a szart is ki tudtuk volna taposni belőle.
- Nem beszélhetsz így velem! - nyávogott.
- Takarodj innét, vagy én viszlek ki!
- Dante! Miért nem mondtad, hogy itt van ő is?
- Dante! Te hoztad ide? - mordultam rá a lányra, aki mindvégig mellette állt.
- Én.. - dadogta halkan, semmit nem segítve vele.
- És ha igen? Mi van, fáj, hogy vannak más barátai is rajtad kívül? - fordult újra felém a kis mitugrász.
- Nem is vagy a barátja. - mondtam lekezelően.
- Dante, mondd meg neki!
- Dante!
- Kussoljatok be mindketten! - tört ki a lány forrongva a dühtől, amire hirtelen mindannyian elhallgattunk. - Mint az ötéves óvodások! Eve ülj le Ren mellé, Sebasztian te...
Meglepődtem, de inkább nem akartam balhét, leültem a fiú mellé, akinek a kezei ökölbe voltak szorulva. Valamilyen szinten jólesett, hogy ennyire zokon veszi, ha sértégetnek, de bántam, hogy miattam kellett bosszankodnia. Feltűnés nélkül rátettem a kezemet az övére, amire felkapta a fejét és rámnézett. Nem mosolyogtam rá, de egy nyugtató tekintetet vetettem rá, ami látszólag hatásos volt. Nem akartam, hogy emiatt húzza fel magát. Mikor újra felnéztem az asztal másik végében Hao, mellette Dante és mellette Sebastian foglalt helyet. Elég furcsa volt a látvány, de láttam az Asakura arcán az idegességet.
- Mindenki boldog? - kérdezte Dante körülnézve.
- Tökéletesen, bár Eve eltakarodhatna a látóteremből, eltakarja a kávézót. - jelentette ki pofátlanul Sebastian. Szinte egyszerre pattantunk fel Rennel, hogy palacsintát csináljunk belőle, de Dante intett, hogy nyugodjunk le, így visszaültünk és a fegyvereinket is eltettük.
- Mi még be sem mutatkoztunk. Én Yoh vagyok, ő pedig itt Faust. - próbálkozott oldani a hangulatot a fiú egy kellemetlen mosollyal.
- Nagyon örvendek. – szólalt meg Faust kedvesen, segítve mesterének.
- Ryu, Chocolove, HoroHoro, Ren. - mikor Yoh Renre mutatott Sebastian megszólalt.
- Nagyon gáz a séród. - jelentette ki unott fejjel.
- Hogy mit mondtál?! - állt fel Ren kezében a lándzsájával.
- Leütlek, most már komolyan leütlek! Mégis mit... - ekkor értem el arra a pontra, hogy a pokolba száműzöm a lelkét.
- Sebastian! - szólt rá Dante.
- Most mi van?
- Fogd be a pofád! Te követtél, legalább annyit tégy meg, hogy nem kötsz bele mindenkibe! Ha valami nem tetszik, akkor menj el! - a lány erőteljes hangneme megijesztette a srácot, de hamar visszaöltötte bájgúnár képét és elmosolyodott.
- Tetszik ez a társaság. Maradok.
Az ott lévők közül szinte mindenki egyszerre sóhajtott fel lemondóan a srácot kivéve.
- Tudod kis barátom mi nem igazán szoktunk ám így viselkedni egymással. – szólalt meg Ryu puhatalózva.
- Igen, tudod nem igazán bírjuk az ilyen kis egoista nyápicokat. – folytatta HoroHoro picit keményebben.
- Komolyan Dante, minek hoztad...
- Nem hoztam! Ő követett!
- Akárcsak egy kutya, vagy pióca, jól mondom? - jegyezte meg Hao, akin még mindig látszódott az idegesség.
- Ühm…
- Nem tehetek róla, hogy van néhány agresszív tagotok, de ha ők nem pattognak, akkor én sem. Egyébként is, Dante miatt vagyok itt, nem miattatok.
- Ez remek, de nekem úgy tűnik, hogy Danténak semmi kedve hozzád, úgyhogy mit szólnál ahhoz, ha inkább elmennél innen? - kapcsolódott be újra Ren, miközben összekulcsolta a kezeinket, hogy engem is nyugtasson vele.
- Dantéval jó barátok voltunk régen, csak hát eltelt 7 év, de most lesz időnk bepótolni mindent.
- Nem erőltetném a barátság szót. - húzta a száját a lány és láttam, hogy inkább Hao felé húz a feje.
- Aranyos, amikor ilyen kis visszahúzódó vagy. - ekkor Sebastian megtette azt, amit valószínűleg egy életre megbánt... bár ki tudja? Mindegy, a lényeg az, hogy ezután a mondata után jókedvűen átkarolta barátnőm nyakát, amit persze Hao nem igazán tolerált. Megragadta a srác csuklóját, és a következő pillanatban már csak egy reccsenést hallottunk, amire Sebastian felkiáltott. Bizonyára fájhatott, de megmondom őszintén, nem sajnáltam.
- Azt a rohadt!
- Még mindig szeretnél maradni? - kérdezte ördögi mosollyal az arcán az Asakura, közben elengedte. A fiú kirohant az épületből, majd rögtön utána Hao is távozott. Valszínűleg ez volt a második alkalom, hogy teljességgel egyetértettem vele, bár velőmből gyűlöltem mind a kettőt. A távozásukkal a légkör rengeteget oldódott és rendesen kiveséztük a Sebastian-ügyet, majd arra jutottunk, hogy senkinek sem tetszik az ittléte, de el kell viselnünk... valahogy. Éjszaka különös alakokat láttam ólálkodni a szállás környékén és mikor mentem aludni a cuccom fel volt dúlva, de nem engedtem, hogy bárki is tudjon róla rajtam kívül. Valószínűleg Kino-sama jóslata hamarabb kezdetét vette, mint ahogy azt vártam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése