Mire kisírtam a könnyeket a szememből és visszamentünk a kiscsapat már aludt. Yoh is nyugovóra tért, de jómagam inkább az ebédlőben vártam meg a reggelt, amúgy sem jött volna álom a szememre. Volt időm végiggondolni apám helyzetét és végül meg tudtam barátkozni azzal a történettel, amit ő mesélt el. Végsősoron, nem volt oka hazudni nekem. Életemben először éreztem a szülői szeretetet. Mikor hajnalodott és kezdtek lejönni a többiek a legtöbben azt kérdezték, hova tűntem el, amire én csak annyit válaszoltam, hogy családi ügy. Persze nem hagyták ezt szó nélkül és dióhéjban muszáj volt elmagyaráznom az egészet, de a sírós részt kihagytam, túl kínos lett volna.
- Szóval ezért rohantál el. - jött le a lépcsőn Ren. Ijedten néztem rá, hisz csak ekkor tudatosult bennem, hogy minden magyarázat nélkül hagytam ott, miközben elrántottam a kezemet tőle.
- Nos... - kezdtem volna bele, de ekkor Yoh jelent meg 180 fokos vigyorával.
- Hé, Eve. Látom már jobban vagy. - lépett oda mellém. Láttam Ren arcán, hogy nem díjazza a fiú jelenlétét. Szótlanul, halovány mosollyal bólintottam. - Remek. Gyere, van egy ötletem. - ezzel megragadva a csuklómat már rángatott is magaután.
- Eh? Mégis hova...?
- Csak gyere!
Ahogy hátrapillantottam észrevettem Ren arcán valamiféle szomorúságot vagy inkább dühöt, amit nem tudtam hova tenni. Tekintete mélyen belémvéste magát és a mellkasomba szúró fájdalom nyilalt tőle. Meg akartam kérdezni tőle, hogy miért vág ilyen arcot, de Yoh messze vonszolt az épülettől és arra kényszerültem, hogy rákoncentráljak.
- Hé! Hova viszel?
- Hm? Nem tudom, csak úgy megyünk.
- Háh?!
Erre elvigyorodott és megállt egy üzlet előtt.
- Remek. Úgyis mondták már, hogy nézzek be ide. Asszem' veszek Annának egy kulcstartót, amit annyira szeretne.
- Yoh. Miért hoztál maga-... - ám nem hagyta, hogy végigmondjam, egyszerűen behúzott az épületbe és mire észrevettem, már a csontváz alakú kulcstartókat nézegettük.
- Hm. Szerinted melyik a jobb? - elmélkedett mellettem guggolva.
- Ez a kettő tök ugyanaz...
- Nem! Ennek határozottan hosszabbak a végtagjai.
- Viszont mindkettő fejébe bele van vésve egy "A" betű. Bármelyik jó.
- Hm... Ez igaz, de ha Anna fejével kéne gondolkodnom...
- Ne tedd. Jobban jársz.
- Heh, lehet igazad van. - kellemetlenül elnevette magát. Fél óra válogatás után még mindig döntésképtelenek voltunk, így biztos ami biztos alapon megvettük mind a kettőt. Majd hagyjuk, hogy válasszon a médium. Mikor kiléptünk a fiú már húzott is magával a következő helyre, ahol degezre tömtek minket péksüteményekkel. Én megmondtam neki, hogy nem túl jó ötlet beszabadulni egy cukrászdába, ahol éppen nyílt nap van, de nem hallgatott rám. Kisebb hányingerrel küszködve, egymást támasztva szédelegtünk ki, de amint megérezte a kinti friss levegőt, már vitt is tovább. Attól féltem, hogy kidobom a szivárványédes taccsot, de az állandó szövegelésével azt is elfeledtete velem, hogy hol vagyunk és hogy egyáltalán kik vagyunk. A világ felszabadultnak és gondtalannak tűnt, ahol két gondtalan gyermek járta az üzleteket és elköltötte minden pénzét. Meg kell említenem, hogy egész napot felölelő utunk közepette segítettünk 14 idős sámánnak vinni a cuccait, háromszor találkoztunk össze Sylvával és mondtuk el neki minden egyes alkalommal, hogy csak lófrálunk és bár nem számoltam, de biztosan bejártuk Dobbie Village összes eladóhelyiségét. A nap végére kiköptem a lelkemet is, lehuppantam egy padra egy rámtukmált maszkkal és egy kis zacskóval, amiben egy halacska úszkált, amit Yoh fogott ki, plussz három szatyorral, ami dugig volt kajával.
- Te meg akarsz engem ölni... Érzem... - lihegtem mélyet sóhajtva, közben megtöröltem a homlokomat. A fiú jóízűen felnevetve leheveredett mellém és az égre pillantott, ahol a nap már lemenőben volt.
- Dehogyis. Csak el akartam vonni a figyelmedet. És úgy tűnik, ez sikerült is.
Ekkor esett csak le, hogy mire ment ki ez az egész. Nagyra tágult szemekkel pislogtam rá.
- Yoh...
Mosolyogva rámnézett.
- Tudom, hogy magad alatt voltál és emiatt én sem tudtam aludni. Lehet, hogy túlreagálom, ne haragudj.
- Nem azért, csak... Nem kellett volna.
- A barátom vagy. Egyértelmű, hogy törődünk a másikkal.
- Már akartam kérdezni... Hogy vagy képes ilyen könnyen megbízni másokban? Te voltál az első, aki úgymond "befogadott" mindenfajta tétovázás nélkül.
- Ez egyszerű. A nagypapám azt mondta, hogy aki látja a szellemeket, az rossz ember nem lehet. Az már egy teljesen más dolog, hogy az egyszerű emberek nem tudják ezt elfogadni és kitaszítanak minket.
Éreztem a szavaiban azt a fájdalmat, amit a múltbéli sebek okoztak. Bár nem lepődtem meg, mivel láttam mindenkinek a sötétségét, így az övét is. Csak ő tökéletesen leplezte, ellenben vele... Eszembejutott Ren csalódottságot tükröző arca és a szívem újra összeszorult. Egyik kezemet a mellkasomra tettem és figyeltem gyors szívverésem.
- Te egy nagyon szelíd és kedves ember vagy, Yoh. Erre rájöttem.
- Háhá, csak hízelegsz. - vakarta a tarkóját mosolyogva.
- Érdemes vagy arra, hogy megnyerd a bajnokságot. Nos... inkább te, mint Hao.
- Tényleg elárulta az őseidet? - komorodott el az arca.
- Igen. Pedig évszázadokon át szolgálták hűségesen és teljesen alávetették magukat az akaratának, mégis... Szúrja a szememet már a puszta jelenléte is.
- Ne aggódj. Nem fog semmi rosszat tenni. - tette a kezét a vállamra, de ezúttal nem tudta elejét venni az érzéseimnek.
- Sajnálom, de el kell, hogy keserítselek... Hao újabb pusztításba fog kezdeni.
- Eh? Honnan...
- Mondjuk úgy, hogy a Nagy Könyvben meg van írva. - ezzel felálltam. - Na, menjünk vissza. Kezdenek elzsibbadni a végtagjaim.
- Én viszem a szatyrokat. - ajánlotta fel a segítséget és szép lassan hazabaktattunk. Néhányan épp vacsoráztak, mikor megérkeztünk. Yoh idétlen mosollyal az arcán átadta az "ajándékot" Annának, akiről lerótt, mennyire örül neki, jómagam pedig felmentem a szobába. Odabent viszont összetalálkoztam Rennel, bár ez nem is volt olyan meglepő, mivel ugyanott aludtunk. Hirtelen nem tudtam mit mondani neki, így csak biccentettem a fejemmel felé köszönésképp, majd lepakoltam a cuccaimat a szekrényemre. Kínos csend uralkodott el a szobában és tudtam, hogy engem néz.
- Hova mentél Yohval? - kérdezte korántsem barátságos hangnemben. Kérdő tekintettel ránéztem.
- Körbejártuk a várost. Miért?
- Miért vitt magával?
- Eh..? Mégis mire-...
- Válaszolj.
- El akarta vonni a figyelmemet.
Kezei ökölbeszorultak.
- Miért lógsz mostanság vele?!
- Mi bajod van?
- Holnap a fesztiválon azzal az ijesztő nőszeméllyel lesz, szóval kénytelen leszel velem jönni! - emelte rám mutatóujját, amitől csak még hülyébben néztem rá. Haja másodpercek alatt nőtt a kétszeresére az idegtől. Nem értettem, mi ez a hirtelen fellángolás.
- Fesztivál? Háh?
- Este 6 óra! A többiekkel együtt indulunk! Nincs apelláta! Jóéjt! - ezzel lefeküdt, nyakig felhúzta a takaróját, és hátatfordított nekem. Nem tudtam vitatkozni vele, mivel nem is érettem, miről beszél. Kérdőjelekkel a fejem körül én is nyugovóra tértem és csak másnap reggel jutott eszembe, hogy aznap rendezik a bajnokság fesztiválját, amire mi is hivatalosak vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése