A napok csak úgy teltek, észre se vettem az idő múlását. A
titokzatos virág ugyanolyan pompában tetszelgett, mint egy héttel ezelőtt. Nagyon
a szívemhez nőtt, és akárhányszor valaki közelített felé ráparancsoltam, hogy „nézz
a lábad elé”. Céltalanul sétáltam a városban, ritka volt, hogy egyedül mentem
valahova. Sokkal szabadabbnak éreztem magamat, mióta kiestem a bajnokságból.
Igaz, hogy régi ismerősök néha kiprovokálták a harcot, de esélyük sem volt.
Időközben Irát is visszakaptam, aki sosem látott örömmel tért vissza hozzám és
én is sokkal nagyobb biztonságban éreztem magamat vele. Eljártam meccseket
nézni, vásárolni, de egyáltalán nem tűnt egyhangúnak az élet itt, Dobbie
Village-ben. Itt voltak velem a többiek, akiket most már bátran mertem
barátoknak nevezni.
Hirtelen egy kisebb tömeget láttam összegyűlni az egyik
üzlet előtt. Kis termetemnek hála előre tudtam tolakodni, hogy jobban szemügyre
vegyem, mi történik. Három nagydarab sámán fenyegetett egy lányt és egy… Ekkor
ismertem fel őket.
- Jun! Pailong! – köszöntem a párosnak, akik meglepetten
néztek rám.
- Eve. – szólt aggodalmasan.
- Mi folyik itt? – sétáltam oda hozzájuk.
- Ezek itt nekünk jöttek és összemocskolták a drága
dzsekimet! – vágott közbe az egyik hústorony, közben nevetséges felsőjét
ráncigálta.
- Csak egy baleset volt. – szabadkozott Jun.
- Fizessétek ki a tisztítási költségeket!
- Hé. Nem illik így beszélni egy hölggyel. – barátaim elé
álltam.
- Mit pattogsz, te bolha? Labdába se rúghatsz mellettünk!
- Micsoda bunkó népség. Még csak nem is hallottatok rólam? –
gonosz vigyort ejtettem feléjük, egyesültem Ira lelkével, akinek a megszokott,
rémisztő arcát magamra öltöttem. A tervem be is vált, jól látható rémület
uralkodott el rajtuk és remegni kezdtek.
- F-f-f-főnök, ez a kölyök…
- A bűvölő médium…!
- I-i-izé… hagyjuk inkább… Bocsánat! – ezzel a három hős
elszelelt, nyomukat se láttuk.
- Micsoda bátor népség. – nevettem el magamat és
megszűntettem a lélekkontrollt. Visszafordultam kettejükhöz.
- Köszönjük, Eve. Már féltünk, hogy harcolnunk kell ellenük.
– tette össze kezeit örömében a lány, arcán sugárzott a mosoly.
- Bármikor. Mit kerestek itt egyébként?
- Vacsorára vásároltunk ezt-azt. Tényleg, délután ráérsz? –
valami titkolt szándékot éreztem a szavaiban, de készségesen válaszoltam.
- Asszem’. Miért? Mostanság mindenki lógni akar?
Kuncogni kezdett.
- Majd meglátod. A szálló bejáratánál találkozunk 3-kor, jó?
- Persze. – bólintottam, majd ők tovább is mentek. Nem
értettem, mit akarhat tőlem, de egy nagyon kedves és szelíd lány volt, semmi
okom nem volt rá, hogy visszautasítsam. Másrészről pedig… a sógornőm, ha azt
nézzük, csak ő még éppenséggel nem tud róla. Nem árt, ha kicsit jobban
megismerem.
A megbeszélt időpontban már ott voltam, de a lány még sehol
se volt. Pár perc nézelődés után megpillantottam Rent, aki ugyanolyan
meglepetten nézett rám, mint én rá.
- Te? Itt?
- Junt várom. Te?
- Én is.
Ekkor leesett, hogy valami tényleg sántít.
- Szóval akkor…
- Eve! Ren! De jó, hogy mindketten itt vagytok. Akkor
mehetünk? – jelent meg Jun hatalmas, elégedett mosollyal az arcán. Egyik kezét
a fiú, a másikat az én vállamra tette és elkezdett maga előtt tolni minket.
- Azt mondtad, hogy ketten…! – szólaltunk meg szinte
egyszerre.
- Hmmm. Igen, de közben rájöttem, hogy együtt sokkal jobb.
Valamit rejtegettek előlünk, nem igaz? – suttogta halkan, amitől kirázott
minket a hideg. Most már biztos, hogy behúztak minket a csőbe.
- Ő kezdte! – mutattam a fiúra teljesen ártatlanul.
- Mi?! Te voltál, mikor…! – elkezdett az arca vörösödni, így
inkább karba tette a kezeit és elfordította a fejét.
- Ugyan, ne veszekedjetek. Most vásárolni megyünk és Ren fog
ránk vigyázni. – közölte még mindig mosolyogva. Mire észbe kaptam már egy
üzletben ácsorogtam, ahol Jun tulajdonképpen fogasnak használt, egy csomó ruhát
terített rám. A fiú még mindig morcosan állt az épület előtt, néha
be-bepislogott, de amint összeakadt a tekintetünk már el is fordította a fejét
és Basonnel kezdett beszélgetni.
- Izé… Jun… ez a sok ruha…
- Hm? Nehezek? Odaadhatsz párat Pailongnak.
Ránéztem az említettre, aki ugyanúgy dugig volt pakolva a
textíliákkal, bár ő sokkal készségesebb volt.
- Nem, nem az. De nem sok ez egy kicsit egyetlen ruhatárba?
- Óh dehogyis. Amik nálad vannak, azok a tieid. Megnézzük,
melyik áll jól rajtad.
- Eh… de nekem… nem kellenek. Mármint… ez nagyon kedves, de…
- Nincs de. – egyenesedett fel, majd még két ruhát rám pakolt.
– Rendben, ezekkel mehetsz is be a próbafülkébe.
Nem mertem ellentmondani, így hát bevonultam és elkezdtem
egyesével felpróbálni a ruhadarabokat, amik egytől-egyig olyan lányosak voltak,
amilyenek már vagy 10 éve nem voltak rajtam. Azt hiszem, talán fél órába
tellett csak az, hogy felvettem őket, kimentem, körbefordultam párszor a lány
előtt, majd visszamentem a következőért. Majd végül örvendezni kezdett az
egyiknél.
- Te jó ég, Eve! Ez fantasztikusan áll rajtad! – csapta össze
a tenyereit ujjongva. Kérdően pislogtam, majd a tükör elé álltam, ugyanis már
nem is néztem, mit veszek fel. Mikor megláttam magamat hihetetlen, de nekem is
tetszett. Nem volt túl lányos, de túl fiús sem.
- Hú… Rajtam is ritkán látni ilyet.
A lány mosolyogva mögém lépett és kezeit a vállamra tette.
- Neki is biztosan tetszene.
- Neki?
- Rennek.
Éreztem, hogy az arcom elvörösödik, így lehorgasztottam a
fejemet.
- L-lehet…
- Akkor ezt megveszem neked az előzővel együtt.
- Dehogy, ne pocsékold erre! – tiltakoztam, de ő nemleges
választ nem tűrve visszatolt a fülkébe, hogy öltözzek vissza. Miután ez megvolt
ő elment még valamilyen boltba, addig rám hagyta a saját cuccainak őrzését.
Akarom mondani… kettőnkre.
- Látom bevásároltatok. – nézett a csomagokra és éreztem a hangjában,
hogy belegondolt: ezt neki és Pailongnak kell vinniük.
- Így is lehet mondani… - vakartam a fejemet zavartan. Az
utolsónak kiválasztott ruhámat a lány valamiért magával vitte, fogalmam se
volt, miért. Hamarosan visszaértek és hazamentünk, ahol Jun egyből a szobájukba
rángatott és Renre ráparancsolt, hogy várjon az ajtónál. Újdonság volt
felfedezni, hogy a fiú mindig hallgat nővérére. Odabent a lány elővadászta a
ruhát, amit elvitt magával és rám adta. Meglepetten vettem észre, hogy a
mellkasán és a hátulján is ott díszelgett a ying-yang jel.
- Ezt… miért?
- Nemsokára Tao leszel te is, nem igaz? Úgy illendő, ha
viseled a jelképünket.
Szemeim elkerekedtek.
- Honnan…
- A nővére vagyok, még mindig átlátok rajta. Ráadásul
láttam, mikor letérdelt eléd a múltkor. – mosolygott rám kedvesen. Hirtelen azt
se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Sosem hittem volna, hogy egy testvér ennyire
kiismeri a másikat.
- Mi… nem akarjuk titkolni, csak…
- Nem kell szabadkoznod. De mindenki érzi, hogy itt valami
furcsa és örülnének neki, ha minél előbb tisztáznátok. Ha nem nagy kérés…
megtennéd, hogy vigyázol Renre és ezt a ruhát mindig magadon hordod?
Büszkeséggel tölt el, hogy egy ilyen rokonom lesz.
- Én… nem érdemlek ekkora dicséretet… - hajtottam le a
fejemet, ám ő odaállt elém és a homlokomra puszilt, amitől halványan
elpirultam.
- Úgy tekintek rád, mint a húgomra. Támogatlak titeket.
- Jun… - éreztem, hogy egy könnycsepp próbál kiszökni a
szemeimből. Ez a lány valami eszméletlen módon volt képes hatni az emberi
szívre.
- Gyere ki és mutasd meg neki is. – majd kecses léptekkel
kiment a szobából. Kissé feszengtem ebben az öltözékben, de a szavai bátorságot
öntöttek belém és kiléptem a küszöbön. A fiú amint meglátott teljesen elképedt
és éreztem, hogy újra zavarba jövök.
- Um… J-Jun azt mondta, hogy hordjam.
- A Tao jel… - mondta halkan, többször is végignézve rajtam.
Bólintottam, közben behúztam magam mögött az ajtót és nekidőltem. Már éppen
szóra nyitottam a számat, mikor Ren odalépett elém, kezei közé fogta az arcomat
és megcsókolt. Ugyanolyan hirtelen jött, mint az első, de most volt annyi
lélekjelenlétem, hogy lehunytam a szemeimet és viszonoztam. Mikor az ajkaink
eltávolodtak mindketten zavarba jöttünk.
- R… Re…
- É-é-é-én… szóval… nem… Gyere…! – ezzel megragadta a
kezemet, lerángatott a földszintre, ahol a fél társaság tartózkodott és
hangosan felszólalt: - Mindenki figyeljen, mert csak egyszer fogom elmondani! Ezt
a lányt fogom elvenni feleségül! Ellenvetés?? Remek!
Olyan gyorsan hadarta el ezt a lényeges információt, hogy
még nekem is kellett pár másodperc, míg felfogtam, nem hogy a többieknek,
akiket ez teljesen váratlanul ért. Egyedül Jun arcán láttam az elégedettséget.
- REN! – kiáltottam rá elvörösödve, mire a többieknek végre
leesett.
- EL FOGOD VENNI?! – reagáltak teljesen egyszerre. A fiú
idegesen szorította a kezemet, nem értettem, mire ez a hirtelen sietség, de az
biztos, hogy ezt már nem tudtuk visszaszívni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése