26. fejezet; Mit vársz tőlem?

Hála a nagy felhajtásnak egy szemhunyásnyit sem bírtam aludni, így feltűnt, hogy Ren aznap éjjel be se jött a szobába. Biztos nem akart egy légtérben lenni velem vagy valami hasonló, nem igazán értettem a felfogását. A szívem órákon keresztül olyan hevesen dobogott, hogy az már megrémisztett. Idegesen szorongattam a füzéremet a mellkasomhoz, mintha az segítene bármit is. Legszívesebben elzártam volna magamat egy időre az egyik üres dimenzióba, de Ira nem volt ott, hogy segíthessen. Reggel hideg vízzel megmostam az arcomat és valami színt pofozva az arcomra lementem, ahol már a srácok a tegnap estéről áradoztak. Szótlanul leültem közéjük egy pohár kávéval és hallgattam a fecsegésüket, ám amint megláttak mindenki rám nézett és elhallgatott. Kérdően néztem fel rájuk.
- Mi van?
- Lenne egy-két kérdésünk hozzád. - ült le egyik oldalamra Ryu, így nem tudtam kimászni az asztal mögül. Éreztem, hogy csapdába csaltak.
- Miről van szó? - próbáltam tudatlanságot tettetni.
- Ó, tudod te azt nagyon jól. Szóval? Mit csináltatok odafent kettesben, a sötétben? - vigyorodott el HoroHoro. Nagyot nyeltem.
- Beszélgettünk. - válaszoltam a lehető legegyszerűbben. Sajnos ez semmit se segített a helyzetemen.
- Ahan. És miről? - folytatta Ryu ugyanakkora kaján vigyorral, én pedig már belesüllyedni készültem a székbe. Úgy tűnt, nem létezik jó válasz, de a hallgatás is öngólnak számított.
- Mi bajotok vele? Cs-csak arról beszéltünk, mennyire idegesítően tudtok vihogni.
- Hé hé! Ez nem is igaz! - háborodott fel a kék hajú. Ezzel sikerült kivágnom magamat és a beszélgetés egy kisebb veszekedésbe fordult át, ahol már könnyebben elő tudtam adni a hazugságaimat. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy az ajtó nyílik, mindannyian arra pillantottunk.
- Megjött a csavargó! - nevetett fel HoroHoro.
- Mi az, hogy "csavargó", te alávaló? - mordult fel.
- A karaoke közepén azt mondtad, hogy elmész friss levegőt szívni, de vissza se jöttél. - folytatta Chocolove. Érdeklődve figyeltem az eseményeket, hisz erről én nem tudtam. Jobbnak láttam nem ránézni, így is elég kellemetlen volt a helyzet és reméltem, hogy ő sem szándékozik kikezdeni velem, de alábecsültem.
- Beszédem van veled. - lépett oda az asztalhoz. A fenébe! Ha tudná, milyen nehéz volt elterelni magunkról a figyelmet!
- Újfent nincs mit mondanom neked. - elfordítottam a fejemet az ellenkező irányba.
- Nekem viszont van. Tisztáznom kell...
- Hé Anna, mikor kaphatom vissza Irát? - néztem rá a lányra, igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hátha érti a célzást, miszerint borzasztó az időzítése.
- Még várjunk pár napot, amíg hozzászokik a tested az új erőkhöz. - válaszolt a lány teljesen természetesen, mintha a fiú ott sem lenne. Örültem, hogy belement a játékomba.
- Hé, figyelsz te rám? - morgolódott a srác, a haja megugrott idegességében. Tovább kellett folytatnom a csevegést.
- Utána kombinálhatom majd a kettőt? - faggattam tovább.
- Úgy bánsz vele, ahogy kedved tartja. - válaszolt Anna készségesen. Haloványan elmosolyodtam.
- Szóval akkor...
- Hozzád beszélek! - kiáltott fel Ren, közben az asztalra csapott. Tulajdonképpen már mindenki ráfigyelt, csak mi nem. Sikerült újonnan felhúznia.
- Épp beszélgetek Annával, nem látod?! Ne légy bunkó, várd ki a sorod! Egyébként is magasról teszek rá, mit akarsz mondani! - hordtam le mérgesen.
- Manta, te érted mi folyik itt? - súgta oda félhangosan Yoh barátjának.
- Passz. - vont vállat "ezek hülyék" tekintettel. Reméltem, hogy sikerült annyit oltanom, hogy feladja és elviharozzon. Nos... így is történt, csak annyi módosítással, hogy engem is magával rángatott, amit egyáltalán nem tudtam tolerálni. Egészen a város széléig húzott, lábammal olyan nyomot húztam magam után, hogy bárki végig tudta volna követni az útvonalunkat. Mikor végre megállt zaklatottan rántottam ki a kezemet a szorításából és dühösen rámeredtem.
- Mi a franc van már?!
- Nem kellett volna ez a cirkusz, ha nem kezdesz el hisztizni, aminek az okát nem értem!
- Aki nem ért valamit, az én vagyok! Mi volt az az egész este?
Ren dühe ekkor átfordult meglepettségbe, majd komolyságba.
- Éppen erről akartam beszélni. Hogy is magyarázzam el...
- Esetleg olyan nyelven, amit én is értek.
- Legalább hagynád, hogy végig mondjam!
- Elnézést, hogy fel vagyok háborodva, miután kijelentetted, hogy el akarsz venni feleségül!
Gyorsan meg is bántam, hogy ezt kimondtam. Mindketten zavarba jöttünk, idegesen elfordította az arcát.
- A-a-az csak... - ám ekkor hirtelen felcsendült az Orákulum harangja és egyből rápillantott. Picit nyugodtabban szólaltam meg:
- Meccs?...
- Holnap. A nagy erdő mellett. - válaszolta üres tekintettel, majd felnézett rám. - Miután láttál győzni befejezzük ezt a beszélgetést.
Ez több volt a sokknál. A fejemben elpattant valami, elé léptem és teljes erőmből pofon vágtam.
- Ne te döntsd el, hogy elmegyek-e vagy sem! Ne tégy úgy, mintha kisajátítanál! Ne hidd, hogy miután láttál egy darabot belőlem már mindent tudsz rólam! Holnap menj és dögölj meg a harctéren, azt hiszed érdekel?! - üvöltöttem kikelve magamból, majd elmentem. Igazából ezt is mind megbántam, miután kimondtam, de nem voltam hajlandó visszamenni és bocsánatot kérni. Azt már nem! Aznap degeszre tömtem magamat kajával és Annáékkal aludtam egy szobában. Másnap meg voltam győződve róla, hogy biztosan találok jobb elfoglaltságot annál, hogy a meccsét nézzem. De pechemre mindenki elment, egyedül maradtam a házban. Ide-oda ültem, fetrengtem, fel-alá járkáltam, de nem akart telni az idő az istennek sem. Mikor ránéztem az órára, akkor jöttem rá, hogy a harc már jó tíz perce zajlik. Nem akartam elmenni, de... mire észbe kaptam, már a harctér felé rohantam úgy, mint akit üldöznek vagy mintha késében lennék. Azzal nyugtattam magamat, hogy bizonyára semmi újról nem maradok le, sőt már biztos vége van, de nem lett igazam. Elképedten sétáltam a többiekhez, miközben azzal kellett szembesülnöm, hogy nem áll jól a csapat szénája. A srác sebekkel telve, megfogyatkozott Furyokuval kapkodott levegő után.
- Mi a... - szaladt ki a számon.
- Miért nem veszi komolyan? Ha megerőltetne magát, már rég győztek volna. - aggodalmaskodott Jun. Csak ekkor vettem észre, hogy Ren egyáltalán nem használt Oversoult, Bason ott lebegett mellette és próbálta rábeszélni, hogy használja, de látszólag ezt az alternatívát tökéletesen visszautasította. Az ellenfelei harmatgyengéknek tűntek, de Oversoul nélkül esélye sem volt.
- Mit csinálsz, te barom?! - kiáltott HoroHoro és Chocolove, tudniillik nekik sose volt megengedve, hogy harcoljanak.
- Pofa be... - nyögte erejét vesztve. Eluralkodott rajtam a bűntudat és azt gondoltam, talán miattam nem volt a toppon. Az ellenség újabb támadásra készült, gyorsan fel kellett ráznom, nehogy utána engem hibáztassanak.
- Kapd össze magad! Azt hiszed, ettől menő vagy?
Hangomra felkapta a fejét és rám nézett.
- Te mondtad...
- É-én nem gondoltam komolyan! A-az csak... kitört belőlem!
- Eh...?
- Úristen, te mellre szívtad? - hitetlenkedtem. És úgy tűnt tényleg, egy félreértés volt az egész. Nagy nehezen felállt.
- Szóval... meghallgatsz majd?
- Meg! Csak ne légy öngyilkos, te vadbarom. - sóhajtottam fel. Nem bírtam felfogni, miért vette ennyire komolyan, amit mondtam. Lehetséges, hogy én is félreértettem valamit? Ezután a harc beindult és ahogy az elvárható volt, Ren egyetlen csapással kirepítette őket az éterbe. Ám túl sokat hősködött és összezuhant. Mondjuk nem is csoda, olyan sérülései voltak, hogy már azt is csodáltuk, hogy talpra bírt állni. Visszavittük a szállásra, ahol Faust ellátta a sebeit, közben pedig kénytelen voltam elmagyarázni mindenkinek, hogy ez csak egy hatalmas félreértés volt. Büntetésből nekem kellett őrködnöm mellette, amíg fel nem ébredt, közben pedig a pulzusát figyelni. Annyit tapogattam a csuklóját, hogy a végén már el se vettem a kezemet. Pocsékul éreztem magamat, hisz részben az én hibám volt, hogy ilyen állapotba került. Az ígérete még mindig hatalmas hülyeségnek tűnt, de nem tudtam haragudni rá. Hirtelen megmozdultak az ujjai és ébredezni kezdett, így gyorsan elengedtem a csuklóját és figyeltem, ahogy kinyitja a szemeit.
- Hol...
- A szálláson. Eszméletedet vesztetted, szóval idehoztunk. Jobb, ha egy ideig nem mocorogsz.
- Nyertem... igaz?
Nyeltem egyet. Sose hallottam még ilyen halknak és visszafogottnak a hangját.
- Um, igen. Izé... szóval... Bocs azért, amiket mondtam... Mikor mérges vagyok sok olyan dolgot mondok, amit utána egyből vissza akarok szívni. - olyan határozatlannak tűntem, hogy még magam se hittem el, amit mondtam. Ren hallgatott egy ideig, majd villámcsapásszerűen megszólalt.
- Nem szabad mozognom, igaz?
A kérdése teljesen nem vágott témába, így csak bagadozni tudtam.
- A-azt hiszem... de figyelj...
- Nem érdekel, mit próbálsz elmondani. - vágott a szavamba, miközben felkönyökölt. Egyik kezével megragadta a tarkómat, magához húzott, majd megcsókolt. Annyira váratlanul ért, hogy meg se mertem mozdulni, dermedten bámultam rá. Fogalmam sincs mennyi ideig maradhattunk így, de az idő megfagyni látszott. Miután eltávolodott a tekintete újra olyan komolynak és magabiztosnak tűnt, amilyet ritkán látni. - Az ígéretet, amit tettem be fogom tartani. Elfogadom minden sötétségedet, hibádat és fájdalmadat, ezért... ne hagyj magamra.
Akkorákat pislogtam, mint még soha. Itt már nem volt szó semmiféle tréfáról. Az életem 90°-os fordulatot vett, még mielőtt észbe kaphattam volna és ennek mozgatórugója Tao Ren lett.

25. fejezet; Mert én is ilyen vagyok

A felkelő nap épp a szemeimet igyekezett kiégetni, így kénytelen voltam felkelni. Valami irtózatosan nehezet éreztem magamon, így lepillantottam és láttam, ahogy Horohoro lába a hasamat párnának használja. Talán túl kómás lehettem ahhoz, hogy rögtön reagáljak, így a másik oldalra fordítottam a fejemet, amikor összetalálkozott a tekintetem Renével, aki valószínűleg éppen akkor ébredezett. Több se kell, ez felért egy idegesítő ébresztőóra csörgésével... Ő felordított, én felkiáltottam és a ház lakói villámcsapásszerűen riadtak fel ránk, majd szaladtak át. Horohoro még éppen a hallását próbálta visszanyerni, Chocolove világát se tudta, Ren a szoba egyik sarkában, én pedig a másikban a párnámat szorongatva álltam támadásra készen.
- Mi a francot kerestél mellettünk?! - kérdezgetett, miközben idegesen felém mutogatott.
- Ez az én szövegem! Hogy a fenébe kerültem a négy méterrel távolabb lévő futonról közétek?! Álszent, nyomorult népség! Így intézitek a dolgaitokat?! - üvöltöttem vissza hitetlenkedve.
- Milyen suhancnak nézel te engem?! Majd mindjárt...!!
- Hé hé, mi folyik itt? - jelent meg az ajtóban Manta a többiekkel együtt, látszólag elég hangosak voltunk. Yoh fáradtan a szemeit dörzsölgette és nagyokat ásított, közben próbálta felmérni a helyzetet.
- Ez a nő...! - kezdte volna Ren, de közbevágtam.
- Kussolj be! Én többet nem alszom velük! Cserét követelek! Cassy! - meredtem a lányra, aki igazából (csak úgy mint mindenki más rajtunk kívül) egyáltalán nem tudott lépést tartani velünk. Mindketten morogva, dühödten néztünk újra egymásra.
Valójában mióta igazi médiummá váltam valahogy így telt el minden napom. Az életem sokkal energikusabb, pörgősebb és izgalmasabb lett. Az elmúlt napokban Anna segített elnyomni a kellemetlen képességeket és a rémálmaim is ritkultak. Megtanultam, hogyan kell szellemeket, démonokat és angyalokat idézni, így már majdnem teljesen ura voltam a hatalmamnak, bár Irát még mindig fogva tartották a biztonság kedvéért. Sikerült teljesen beilleszkednem ebbe az eszement bandába és mire észrevettem, már én is ugyanúgy nevettem, veszekedtem, balhéztam és szórakoztam velük, mint mindenki más. Olyanok lettek nekem, mint egy nagy család és ez sok pozitív érzést keltett bennem.
- Hm... Szóval Chocolove a bűnös. - vontam le a következtetéseket, mikor már az ebédünket fogyasztottuk odalent és minden tisztázódott. Mondanom sem kell, hogy miután kiderítettük, hogy az egész az amerikai srác egyik poénjának volt köszönhető Ren és Horohoro addig ütötték, amíg bírták. Végezetül még én is rúgtam egyet rajta, de azért nem akkorát, amennyire felhúzott.
- Ezt félretéve, lassan indulnunk kéne, mindjárt kezdődik a meccsünk! - állt fel az asztaltól Ryu.
- Igazad van. Most, hogy jól megtömtük a hasunkat teljesen feltöltődtem. - vigyorgott Yoh szokásos jókedvével.
- Á, igaz is, a meccsetek.
- Eljössz megnézni? Úgyse láttál még minket.
- Úgy sincs más dolgom. - vontam vállat. Persze nem én voltam az egyetlen érdeklődő, a Ren csapat, Manta, Cassy és Anna is jött. Nem volt kedvem leülni, így megtámaszkodtam a korláton és úgy néztem a küzdelmet. Mikor Yoh Dupla médiumja alakot öltött a szemeim elkerekedtek, hisz még sosem láttam. - Hű.
- Yohnak rengeteg Furyokuja van. - dícsérte barátját Manta mellettem pipiskedve.
- Ch, én sokkal erősebb vagyok nála. - szólalt meg túlzott magabiztossággal Ren. Gúnyos mosollyal ránéztem.
- Szájhős.
- Hmp. Ki akarod próbálni? Nem riadok vissza tőle, ha egy lánnyal kell küzdenem se.
Halkan elnevettem magamat.
- Látom rendesen lenézed az ellenkező nemet. Nagy hiba.
Ekkor a fiú haja megugrott egy pillanatra a csipkelődéstől és teljes testtel felém fordult.
- Intézzük el!
Így ennek a beszélgetésnek az lett a vége, hogy miután Yohék megnyerték a meccset egy kis edzőmérkőzést kellett tartanom Rennel. Egy üres téren álltunk egymás elé, hogy még véletlenül se pusztítsunk el semmit. Még nem igazán akartam éles harcban használni újonnan szerzett erőmet, de kénytelen voltam picit noszogatni magamat, ugyanis kezdtem eltunyulni. Mivel Irára nem számíthattam, így leszedtem a füzért, ami az oldalamra volt erősítve és magam elé emeltem. Chocolove szórakozottan nyújtotta a magasba kezét.
- Elkészülni! Harc! - kiáltotta el magát, amivel egyidőben a fiú Oversoult alakított, jómagam pedig a gyöngyökbe koncentráltam a Furyokumat. Természetesen nem várt tapsra, egyből támadott, ám a füzérem darabokra szakadt és egy védőburkot formált, ami megvédett az első hullámtól. A darabokat egyenként kellett irányítanom, így csak egy dologra tudtam koncentrálni. A támadások folyamatosan érkeztek, ami éppen elegendő időt adott arra, hogy közben utat nyissak egy dimenzióba és démonokat hívjak át. A szörnyek mellém repültek és ezután már én is támadtam. Kiegyenlítettnek tűnt a küzdelem és zökkenőmentesnek, ám egy óvatlan pillanatban Ren kettévágta az egyik gyöngyöt és ledermedt.
- Mi az? - kérdeztem.
Nagy szemekkel, teljesen lesokkoltan nézett rám.
- Te...
Hirtelen rájöttem, mi is történt. Minden sötétségem és fájdalmam a füzérbe volt elzárva. A gyöngy elpusztításával valószínűleg az abban lappangó gonoszság kiszabadult és a fegyverén keresztül a srácba áramlott, ezzel megmutatva egy kis darabot belőlem. Amint ezt végiggondoltam eltűntettem a démonokat és megszakítottam az edzést.
- Halasszuk el inkább.
Majd még mielőtt bármit is reagálhatott volna gyors léptekben eltűntem onnan. Bele se mertem gondolni, hogy vajon melyik töredékét látta a múltamnak és hogyan. Nem akartam, hogy rajtam kívül bárki más is tudjon róla. Magamra zártam az ajtót és elmerültem a forróvizű gyógyfürdőben, ami  a szállás mellett volt. Egészen késő estig áztattam magamat, majd mikor már kicsit lenyugodtam a kis fehér kimonómban besurrantam a szobába úgy, hogy a lent mulatozó srácok ne vegyenek észre. Mélyet sóhajtva letettem a füzért a futonom mellé és az ablakba ültem az eget bámulni. Valami furcsa, különös érzés motoszkált bennem és nem tudtam megállapítani, hogy jó vagy rossz.
- Már megint a csillagokat nézed? - szólalt meg egy hang a sarokból, aminek hallatán ijedten megugrottam. A sötétből Ren lépett ki, ugyan ki más akart volna még elmenekülni a parti elől? Próbáltam normálisan reagálni.
- Miért, nem lehet? - vettem mély levegőt. A fiú hümmögött egyet, majd leült mellém. Kellemetlennek tűnt a helyzet, hogy újra kettesben voltunk.
- Mikor kettévágtam a gyöngyöt... Azt hiszem, téged láttalak egy pillanatra. Vagyis a régi énedet.
Nagyot nyeltem. Basszus tudtam, hogy erre fog terelődni a téma, de hogy ilyen hamar?! Tanácstalanul néztem ide-oda, szerettem volna eltűnni.
- É-és..?
- Rengeteg gyűlöletet és megvetést éreztem benned, ami önmagamra emlékeztet, így gondolkodni kezdtem és... sok mindenre rájöttem.
- Aha...
- Figyelsz te rám?
- P-persze! Szóval... mire jöttél rá?
- Például, hogy te is álarc mögé rejted magadat és ritka, mikor megnyílsz mások előtt. Olyat keresel, aki nem gúnyol ki, ha elmondod a féltett titkaidat. Keresel valamit vagy valakit... - ekkor a saját mellkasára tette a kezét - aki betöltheti azt az űrt, ami itt van.
Itt nagyot nyeltem. Hirtelen szúrni kezdett a mellkasom és a szívem hevesen verni.
- Ezt honnan veszed? - bizonytalan kérdésemre felém fordult és a szemeimbe nézett.
- Mert én is ilyen vagyok.
- A... sz... - próbáltam valamit kipréselni magamból, de nem jöttek a szavak a számra. Teljesen ledöbbentett és zavaróan közel ült hozzám.
- Eve. Döntöttem.
- Mi?
Látszólag velem ellentétben ő korántsem volt olyan zavart, sőt teljesen komolynak tűnt. Bár az tény, hogy az arca vörösödni kezdett.
- Többé... nem leszel egyedül. Sámán királlyá válok és olyanná formálom a világot, hogy ne legyen több megkülönböztetés sámán, médium és ember között!
Nagy szemekkel pislogtam rá és hirtelen csak egy idióta kérdés telt tőlem:
- És ha... nem sikerül?
- Király leszek! D-de ha mégsem... akkor megosztozhatsz velem a Tao család hatalmán!
Amint felfogtam a szavainak jelentését és súlyát egyből elvörösödtem.
- V-van fogalmad róla, miket beszélsz?! E-e-e-ez azt jelentené, hogy...!
- Ez egy ígéret! - vágott közbe ugyanolyan vörös fejjel, közben megragadta a vállaimat, hogy megerősítse a szavait.
- Hé, Ren! Gyere le, már mindenki felkészült a karaokera! - vágódott be jókedvően Horohoro az ajtón, mi pedig automatikusan a párkány két végébe húzódtunk, a fejünk szinte gőzölgött. - Veletek meg mi van?
- M-megyek már! - kiáltott fel felháborodást színlelve Ren, majd lement, hogy csatlakozhasson a bulihoz. A szívem a torkomban dobogott és egyedül az ő mondatai körül forogtak a gondolataim. Királlyá válik? Hatalommegosztás? Mi a franc?! Másszóval... a jegyese lettem, akit majd egyszer elvesz?! Csak így, az engedélyem nélkül?!

24. fejezet; Ne sértegess

Értetlenül ültem a fiú mellett, nem értve a szándékát. De mit lehetett tenni?
- Azt hiszem. - válaszoltam egyszerűen.
- Mit láttál?
- Nem értem, miért fontos-...
- Nem kell értened, csak válaszolj! - vágott közbe ingerülten. Alig hallhatóan nyeltem egyet, mivel megfelelő időközönként brutálisan torzult a hangja és elég rémisztő volt. Kénytelen voltam visszaemlékezni azokra a hátborzongató képekre, hogy teljesítsem a "kérését".
- Um... Egy fekete, nagy gallérú palást volt rajtad... a szemeid vérszomjjal és kíméletlenséggel voltak teli. A fegyveredet vér borította.... és gonoszan vigyorogtál...
- Ennyi?
- Azt hiszem...
- Mi az, hogy azt hiszed?
- Hát... éreztem a magányod alkotta szomorúságot, a sámán harc és az önmagad iránti gyűlöletedet... és... - ekkor pattant csak be, hogy még volt egy olyan vágya is, hogy valaki megértse és szabadítsa meg. Egyszeriben rájöttem, milyen kevés érzelmet is ad ki magából Ren. A felsoroltak közül egyiket sem mutatta ki nyíltan, mindig igyekezett mélyen magába zárni őket. Nem volt sem szívem, sem jogom kimondani mindazt a keserűséget, amit láttam benne. Nem lett volna szabad tudnom erről, semmi közöm nem volt hozzá. Mégis... annyira fájt, hogy nem lettem volna képes hagyni, hogy egyedül cipelje tovább a terheit. Valójában mindenkinek emlékeztem azokra a sötét foltjaira, amiket a múlt a lelkükbe égetett, de az övé élt bennem a legélénkebben. Elcsuklott hangom hallatán bizonyára még türelmetlenebb lett.
- És?
Megráztam a fejemet.
- Nem, semmi. Igazából... ennyi. - hazudtam. Ren mély levegőket vett és gondolkodóba esett, majd újra megszólalt.
- Akárhogy is, ne mondd el senkinek, mit láttál. Ha mégis-...
Most én vágtam közbe, ugyanis kezdett átmenni sértegető üzemmódba.
- Pletykafészeknek nézel engem vagy mi? Miért akarnék rosszat bárkinek is? - háborodtam fel teljesen jogosan.
- Az teljesen mindegy! A lényeg, hogy tartsd magadban.
- Mintha szándékosan akartam volna kifürkészni, mi zajlik benned!
Ekkor elhallgatott és jött némi hatásszünet, majd felállt.
- Jobb, ha minél előbb elfelejted, amit láttál. Már... nem vagyok olyan többé.
Ezzel megragadva az utolsó szó jogát elviharzott. Mérgesen ücsörögtem ezután már egyedül a székemen és próbáltam lecsillapítani magamban a kedélyeket, de nem igazán ment. Nem tudtam hova rakni a szavait és nem értettem a felfogását sem. Nem én akartam belelátni mindenkinek a szívébe! Hiányzott a francnak, hogy majdnem az őrületbe kergessen az az információáradat, amivel egyetlen pillantással sokkoltak! Végül aznap este valaki segített felmenni az emeletre a szobámig, majd felzaklatottan elmentem aludni, amiből persze csak forgolódás lett. Reggel mielőtt még valami hülyeséget csinálhattam volna bekötöttem a szemeimet, akkor már egyikük sem volt a szobában. A falnál tapogatózva eljutottam a lépcsőig, mikor beszélgetésre lettem figyelmes, ami odalent zajlott.
- Mindjárt kezdődik a meccsetek! Siessünk! - szaladgált fel-alá Cassy.
- Végre egy kis harc! Már teljesen eltunyultam. - lelkesedett Horohoro.
- Megyek, szólok vaksi kisasszonynak, biztos ébren van már. - szólalt meg Chocolove.
- Nem kell. - állította meg Ren. Hangja hallatán összeszorult a gyomrom.
- Mi? Miért? Egyedül nem tud tájékozódni.
- Jó helyen van odafent.
- De undok vagy. - jelentette ki Cassy.
- Hm. Egy olyan lány, akibe nem szorult annyi bátorság, hogy saját erejéből lépjen tovább, annak nincs semmi keresnivalója a mi meccsünkön.
Kemény szavai után már csak az ajtó nyílását és becsapódását hallottam. Önkénytelenül is mosolyra húzódtak ajkaim, ahogy a lábaim remegni kezdtek. Mi a franc? Előző nap rendesen lehordott, most meg vérig sértegetett és lenézett engem. Pont egy olyan mer szapulni, aki képtelen kifejezni a valódi érzéseit és egy álarc mögé bújik.
Hosszú percekig állhattam ott, belemerülve a gondolataimba. Kinyílt az egyik szoba ajtaja és valaki kilépkedett onnan, megállt, majd felém fordult.
- Eve? Te meg mit... - szólalt meg Tamao meglepetten, mikor látta, hogy szó szerint letépem a szemeimet takaró fáslit magamról. Szó nélkül futásnak eredtem a stadion felé. Kirontva az ajtón éppen Hao és Dante között rohantam el, akik még mindig edzettek. Egy intéssel jeleztem, hogy bocsánat, de sietek, majd tovább is álltam. Nem arról volt szó, hogy már nem láttam a sámánokban rejlő sötétséget, sőt, öt másodpercenként újra és újra felvették lidércalakjukat, de mivel tudtam, hogy nem fognak nekem ártani, így bátran vágtam át köztük.Talán éppen Ren szavainak hála váltam olyan dacossá, hogy kilépjek a biztonságot nyújtó vakságból. Jól le akartam ordítani a fejét, így olyan gyorsan futottam, hogy még a meccs közepénél sikerült odaérnem. Lihegve álltam meg a lelátón, a többiek ijedten néztek rám. Miután kifújtam magamat úgy gondoltam, ideje magamra vonnom annak a rohadéknak a figyelmét.
- Ren! - üvöltöttem el magamat torkom szakadtából, mire az említett felém kapta tekintetét. Amint ez megtörtént kinyújtottam egyik kezemet és kecsesen bemutattam neki, arcomon mosoly húzódott végig.
- Te meg...! - hűlt el az arca. Látszólag sikerült teljesen összezavarnom.
- Soha többé ne merj sértegetni, te nyomorult!
- Nyomorult?! - kérdezett vissza, miközben ártalmatlanította egyik ellenfelét.
- És még valami... - ekkor leengedtem a kezemet és a következőket hang nélkül tátogtam, hogy csak ő érthesse: - Nem vagy egyedül.
Ren arcán ellágyultak a vonások és tudtam, hogy érti, mire célzok. Ha mást nem is, de ezt tudatni akartam vele. Ő is elmosolyodott, legyőzte a maradék kettőt és mutatóujját felém emelte.
- Ne légy úgy eltelve magadtól! De tetszik ez az elszántság.
Míg a többiek értetlenül kapták ide-oda a fejüket, addig mi mindentudóan összemosolyogtunk, majd az arénából kiérve, szavak nélkül halkan elnevettük magunkat, majd hazafelé indulva összeütöttük az ökleinket. Úgy érzem, ezzel a nappal valami új kezdődött el. Megfogadtam magamnak, hogy legalább a magányérzetét nem hagyom újra eluralkodni rajta.

23. fejezet; Mi a te sötétséged?

A tettetett ájulást olyan jól eljátszottam, hogy sikerült elaludnom. Talán hét év óta ez volt az első olyan alkalom, amikor nem kergettek álmaimban lidércek és nem ragadtam az időparadoxonba. Mikor felkeltem a fiúk szobájában találtam magamat. Elég kómás voltam, de annyit észrevettem, hogy valami akadályozza a látásomat, mégpedig egy homlokomra ragasztott papírdarab. Morogva levettem és elolvastam.

"Az első feladatod sikeres volt, de amíg meg nem érkezem ki ne tedd a lábad ebből a szobából! A te érdekedben.

Anna

U.i.: Barátkozz meg a füzéreddel."

Magam mellé pillanatva megláttam a fekete gyöngysort, ami szép rendezetten volt összetekerve. Még mindig nehéz volt elhinni, hogy a bennem lappangó gyűlölet oda lett elzárva, de nem volt okom kételkedni. Viszont azt nem értettem, miért nem mehettem ki a szobából. Alaptalan parancsolgatásnak tekintettem, átöltöztem és kimentem. Az egész épületben senkit se láttam. Az ebédlőben forgolódtam, mikor hirtelen egy nagyon rossz érzés kerített hatalmába. A levegő megfagyott és egy gyilkos szándékkal teli jelenlétet éreztem meg a közvetlen közelemben. A másodpercek kétszer olyan hosszúnak tűntek, tisztán hallottam a lépteit. Inkább az keltett félelmet bennem, hogy nem éreztem Ira jelenlétét sehol se és nem tudtam Oversoult alakítani.
- Eve.
A kísérteties hang hallatán, ami a hátam mögül jött hangosan felkiáltottam és automatikusan megfordultam. Egy fekete alak állt előttem, széles, gonosz vigyorral az arcán, tekintetét belém vésve. Kezével felém nyúlt, ám még mielőtt hozzám érhetett volna futásnak eredtem és kirohantam az utcára. Ami ott fogadott, az maga volt a Pokol. Az ég vérvörös arcával tekintett le rám, az utcán sámánok helyett ugyanolyan fekete alakok mászkáltak, mint ami odabent a frászt hozta rám. Érzelmek hada borította el az elmémet. Éreztem a fájdalmukat, a kétségbeesésüket, a magányukat, a bosszúvágyukat, egyszerűen mindent, ami csak kavaroghat egy személyben. A fejem hasogatni kezdett, amire rá is szorítottam a kezeimet. Olyan volt, mintha visszakerültem volna az alvilágba, ami elől annyira menekültem. Védtelennek és erőtlennek éreztem magamat, a nyakamban lógó füzérről azt se tudtam, hogyan használjam. Elüvöltöttem magamat és összegörnyedtem. Hirtelen megragadtak a vállamnál fogva és visszarántottak a házba, majd megfordítottak. Halálra rémülten néztem fel és egyszeriben Rennel találtam szemben magamat. Köpni-nyelni nem tudtam. A fiú idegesen méregetett.
- Eve! Mi van veled? - szólongatott erősen fogva a vállaimat.
- Eh...? Mi...?
- "Eh" a francokat! Mikor megszólaltam elkezdtél kiabálni és kirohantál.
Teljesen összezavarodva körbenéztem a helyiségben. Minden olyan normálisnak tűnt, mintha az egész csak egy illúzió lett volna. A srác mögött ott álltak Yohék szintén aggódó pillantásokat vetve rám. Lehetetlen, hogy az a szörnyeteg ő lett volna! Kipillantottam az ablakon és az ég újra kéken virított, a korábban lidércnek nézett alakok most újra lazán sétáló sámánok voltak. Nem értettem a szituációt. Ám a következő pillantásnál visszatért a rémkép, újra minden a sötétebbik oldalát mutatta. Lassan, remegve fordítottam vissza a fejemet a fiúkra, de még mielőtt elszörnyedhettem volna valaki egy kendőt kötött a szememre és leültetett a legközelebb eső székre. Megdermedve kaptam ide-oda a fejemet, míg meg nem hallottam egy ismerős hangot.
- Megmondtam, hogy ki ne tedd a lábad a szobából! Miért nem hallgattál rám?! - üvöltötte le a fejemet Anna érdes hangján, amibe belecsendült a bal fülem. Bár nem kedveltem a lányt, megnyugvással töltött el, hogy megjelent, az őrület szélén álltam.
- Anna... M-mi történik? - próbálkoztam a szavakkal. A lány száját egy sóhaj hagyta el.
- Mi folyik itt? - kérdezte Yoh, miközben közelebb lépett. Ám a hangja hamar eltorzult valami nem evilágivá és a levegőben újra tapintani lehetett azokat az intenzív érzelmeket. Összerezzentem, amit valószínűleg Anna láthatott, ugyanis a következőket mondta:
- Ne most! Eve, mit láttál és hallottál? Mit érzel?
- Odakint az ég vörös volt... az emberek feketék voltak... mindenféle érzelmet irányítottak felém... - dadogtam halkan, lehajtva a fejemet. Mindenki elhallgatott. - Valami rosszat mondtam..?
- Hm. Valószínűleg ez amolyan "mellékhatás". Gondolom összejátszik az, hogy démonod van, még tanulod a médiumságot és hogy az alteregódat a gyöngyökbe zártad ahelyett, hogy elpusztítottad volna. Ez egy átmeneti állapot, amikor... valószínűleg meglátod mindenkiben a sötétséget. A legféltetettebb vágyaikat, félelmüket, a múltban szerzett sérelmeiket és minden olyat, ami gonosszá tehet valakit. Nyílván ez a képességed meg fog maradni, de még most nem tudod kontrollálni.
- És akkor most... - szólaltam volna meg, de Horohoro közbevágott.
- Várj. Akkor ez most azt jelenti, hogy olyan, mint Nyorai?
- Nyorai?
- All right! - szólalt meg Chocolove, ám valaki jól hallhatóan behúzott neki párat.
- Tudjátok, az a csaj, aki behülyítette Rent meg engem is.
- Valami olyasmi. Én is képes vagyok rá, de ezt az erőt nagyon nehéz kontrollálni. Jobb, ha az ember visszafojtja és sosem veszi elő. Ha már nem vagy hajlandó a szobádban maradni, akkor legalább a szemedet tartsd mindig takarva.
Bólintottam. Így már minden világos volt. Anna valakivel az oldalán a konyhába ment, míg egy harmadik ember a vállamra tette a kezét. Felismertem.
- Yoh?
- Minden rendben lesz. Itt vagyunk, segítünk. - szólalt meg megnyugtató hangján. Miután felé is bólintottam a fiú Annáék után ment. Azt hittem, egyedül hagynak, ám valaki odahúzott egy széket mellém és leült rá. A hang irányába fordultam, de nem szólalt meg, csak evett valamit.
- Izé... Lehet nem egyértelmű, de nem tudom, ki vagy.
Ám nem érkezett se válasz, se reakció. Hátradőltem és vártam, de 10 perc után sem változott a helyzet, így úgy döntöttem, magam "leplezem le". Újra arra fordultam és előrenyújtottam a kezemet, ami hamar hozzáért a vállához. Mivel ez még nem adott túl sok támpontott feljebb emeltem és az arcához értem. Végre valami "hülye, mit művelsz?!" reakciót vártam, de még mindig nem mozdult. Ügyelve arra, hogy ne szúrjam ki a szemét végigsimítottam arca vonalán, majd a korántsem megszokott haját tapintva célhoz értem és elkaptam a kezemet.
- Ren! - kiáltottam fel. A fiú felmordult szokásához híven.
- Ennyire jellegzetes vagyok?
- Miért nem mondtad, hogy te vagy? - kissé kínosnak éreztem a helyzetet, hogy végigtapiztam az arcát. Ám ő úgy tűnt, nincs zavarban.
- Ezt tegyük félre. Mindenki a konyhába ment, szóval nyugodtan beszélhetünk. Van valami, amire kíváncsi vagyok.
- Mégpedig?
- Tényleg láttad a sötétséget, ami bennem lakozik?

22. fejezet; Változás

Alteregóm tett egy lépést felém, testét vér borította, a láncos pengét görcsösen szorította a kezében. Tekintetével gyilkolni lett volna képes, szemei vérben forogtak. Mély levegőt vettem és határozottan megálltam előtte, hogy lássa az elszántságomat. Gúnyos mosoly húzódott végig az arcán és megszólalt.
- Szóval gyáván elmenekültél egyetlen vereség után, micsoda féreg vagy te!? Megesküdtünk, hogy nem nyugszunk addig, amíg az a nyomorult lány vérben úszva nem fekszik a lábaink előtt! Mi történt veled?! Inkább meghalok, mint hogy ilyenné váljak! - ordította torka szakadtából. Átéreztem minden szavát, hisz ő én voltam.
- Tudom, hogy esküdt tettem. De-...
- Talán elfelejtetted, hogy mit tett velünk?! Magunkra hagyott, megszégyenített, a földbe tiporta a büszkeségünket és megkeserítette az életünket, ami már így is rettenetes volt! Egy nyomorult démon volt csak képes erőt adni nekünk és utat mutatni! És mi volt mindennek az ára?! Az álmaink, Eve! Az álmaink! Hét éve egyetlen nyugodt éjszakánk sincs, félünk lefeküdni és elaludni, mert a lidércek mindig megjelennek! Annyi sámán vére tapadt a kezeinkhez, annyi lelket küldtünk a Pokolba, hogy sose kapunk megbocsátást!
- Tudom! Mit gondolsz, kivel beszélsz?! - emeltem meg a hangomat én is, hogy végre teret kapjak. Pillanatnyi hallgatása arra engedett következtetni, hogy végre megszólalhatok. - Amit Dante tett, az megbocsáthatatlan. Összetört és megkeserítette az életemet. De... megvolt rá az oka és ezt mindketten tudjuk. A védelmem érdekében hagyott ott, bár valószínű, hogy lett volna erre más mód is. Nem gyűlölhetem és ölhetem meg azért, mert rosszul sült el a terve. Ha megölöm, akkor utána mit kezdek magammal?! Újra egyedül maradok és egyetlen társaságomat a macskák fogják jelenteni! Nem akarom! Ezek az emberek befogadtak maguk közé és egyenlő félként bánnak velem! Te is tudod!
Láttam, ahogy régi énem a düh és a döbbenet között vergődik és percről-percre változott az arckifejezése.
- Ugyanúgy el fognak árulni! Azt ne mondd, hogy bedőltél a kedves kis szövegüknek!
- Ezek őszinte érzések! Kezdem érteni, mi az a barátság és mit jelent kötődni másokhoz! Mellettük fogok maradni! És ehhez erőre van szükségem, hogy megvédhessem őket Siberiustól és a többi veszélyes alaktól! Nem fogom hagyni, hogy kétségeket ébressz fel bennem!
- Inkább a Pokolba taszítalak! Nem engedem, hogy hülyét csinálj belőlem!
Másik énem elrugaszkodott és a láncos pengével megtámadott engem. Mivel abban a helyzetben lehetetlen lett volna Oversoult alakítanom, így az elfogadás tűnt a legésszerűbb módszernek. Kitártam a kezeimet és hagytam, hogy a fegyvert a testembe vájja. Alig éreztem a fájdalmat, de azért nem volt kellemes érzés. Ijedten és értetlenül nézett rám.
- Miért... miért nem tértél ki...?
Közelebb húztam magamhoz és átöleltem. Biztos voltam benne, hogy máshogy képtelenség lenne önmagamat meggyőzni.
- Te én vagy és én te vagyok. Tudom, hogy megérted az érzéseimet és a gondolkodásmódomat. Ha nem akarunk cél nélkül élni, szükségünk van ezekre az emberekre.
- De... el fognak árulni... - hangja már sokkal erőtlenebb volt.
- Nem fognak. Bíznunk kell bennünk. Engedd, hogy használjam a teljes erőmet.
- Ahhoz meg kell ölnöd... Azt mondta, hogy meg kell szabadulnod tőled.
Haloványan elmosolyodtam.
- Többé nem ölök meg senkit, ha nem muszáj. A részem vagy. Elfogadom a saját sötétségemet.
Alteregóm is mosolyra húzta ajkait és kezdett apró aranypillangókra hullani szét, akárcsak a fegyver.
- A sötétség mindig veled lesz.
Majd eltűnt az egész teste. Ezután elvesztettem az eszméletemet és újra a saját világomban találtam magamat. Ugyanabban a pózban ültem a sziklán, szemeim csukva voltak. Ezúttal már tökéletesen hallottam a vízcsobogás ellenére is, hogy a többiek mit beszélnek.
- Anna! Mi történtik?!
- Hallgass!
Pár perc után felnéztem vérvörös szemeimmel és megpillantottam a füzért, ami köralakban felemelkedett körülöttem és szépen lassan befeketedett. Lassan kinyújtottam a kezemet és a gyöngyök a tenyerembe simultak. Ezzel egyidejűleg kikerültem önkívületi állapotomból és eldőltem, mint egy zsák krumpli. A többiek felordítottak és a jéghideg víz ellenére odarohantak hozzám.
- Hé! Szedd össze  magad! - fogott meg a vállaimnál fogva Ren. Vicces volt látni, ahogy mindenki csurom vizesen áll körülöttem. Anna arcára a döbbenet ült ki a füzér láttán.
- Te... nem ölted ki a gonoszságot magadból, ugye? Elfogadtad és eggyé váltál vele.
- Mi? - nézett mindenki rá.
- Csak ez lehet a magyarázat arra, hogy a fehér gyöngyök befeketedtek.
- Szóval... akkor most... - dadogtam, közben lassan felültem, bár olyan erőtlen voltam, hogy valószínűleg a fiú segítsége nélkül nem lettem volna rá képes.
- Te nem egy spirituális, hanem egy bűvölő médium lettél. Most már képes vagy bármit megidézni és az uralmad alá hajtani, amíg csak a Furyokud engedi. Ez igazából a spirituális médiumok egyik alfaja, tehát...
- Tehát semmivel sem gyengébb nálad. - folytatta Yoh széles mosollyal az arcán. - Örülünk, hogy jól vagy.
- Jah... Tényleg jól jött a támogatás. - haloványan rájuk mosolyogtam.
- Szóval, hogy győzted meg a gonci éjfélkisasszonyt? - vont kérdőre Chocolove. Kissé kínosnak éreztem ezt a témát, így inkább a helyzetet kihasználva ájulást színleltem, ami nagyon jól mehetett, ugyanis mindenki a nevemet kezdte kiabálni. Bocs srácok, talán majd legközelebb...

21. fejezet; Szívesség

Másnap, ahogy kipillantottam az ablakon egy edzés kellős közepén kaptam Dantét és Haot. Mint később megtudtam, a lánynak előről kellett mindent kezdeni. Látszott is az Oversoulján, hogy közelében sincs régi önmagának és ha még mindig a bosszút forralnám, valószínűleg meg is tudnám ölni. De effelé gondolatok már nem terhelték az elmémet. Beszélni akartam a lánnyal arról, ami az Alvilágban történt velük, de valószínűleg nem lett volna alkalmas az időpont. Ahogy néztem őket rádöbbentem, hogy nekem is lenne még mit tanulnom, hisz fogalmam se volt a médiumlét lényegéről vagy hogy miért jó ez nekem. Annyi tiszta volt, hogy nincs szükségem tárgyakra ahhoz, hogy fegyvert tudjak formálni, de itt meg is akadt a tudomány. Hallottam, hogy a médiumok képesek szellemeket megidézni, fogságban tartani őket, átkot szórni rájuk meg hasonlók, de gőzöm se volt, hogyan kell csinálni. A kígyójel még mindig rajtam volt és erősen korlátozta az erőmet, így arra gondoltam, ha tanulok valamit, akkor sokkal erősebb lehetek és nem kell mindig a határaimat feszegetnem. Viszont ehhez csak egyetlen embert hívhattam segítségül, és az Anna volt. Nem is hezitáltam sokáig, lementem a lépcsőn és futólépésben megközelítettem az asztalt, amire aztán rá is csaptam, hogy magamra tereljem a figyelmet. A lány nyugodtan szürcsölgetett, rám se nézett, Yohék viszont annál inkább meglepődtek.
- V-valami baj van? - kérdezte a fiú.
- Most ne. - nyújtottam ki a kezemet felé, aminek láttán szerencsére el is csendesült és csak szemlélőjévé vált az eseményeknek.
- Akarsz valamit? - tette le a poharát a szőkehajú lány.
- Végy a szárnyaid alá. Meg akarom tanulni mindazt, amire médiumként képes lehetek és ebben csak te tudsz segíteni.
- A válaszom: nem.
- Nem mondtam, hogy van választási lehetőséged. - követelőző hangom hallatán végre rámnézett. Láttam az arcán, hogy mennyire nem tetszik az a beszédstílus, amivel őt illetem. Bár sejthette, hogy nem vagyok az a meghunyászkodós fajta.
- Látom, nem tudod kivel beszélsz. Nem így kell szívességet kérni.
Mindkettőnk tekintete szúrós volt, érezni lehetett a feszültséget a levegőbe. A többiek is távolabb húzódtak, hogy biztonságban érezzék magukat.
- Anna. Több erőre van szükségem. Nem mellesleg... - ekkor odahajoltam a füléhez, hogy csak ő halhassa - Ha elsajátítom mindazt a tudást, ami a birtokodban van, akkor sokkal kisebb lesz az esélye annak, hogy a drága Yohdnak bármi baja esik. Ezt garantálom. És neked ez az, ami számít, nem így van?
A lány arcáról tisztán le tudtam olvasni, hogy fején találtam a szöget. Örömmel vettem tudomásul, hogy tudok olvasni mások szívében. Pár perc néma csend után felállt, de még mindig engem nézett.
- Ugye tisztában vagy vele, mire vállalkozol? A médiumtanok nem olyanok, amiket pár óra alatt el tudsz sajátítani.
Diadalittasan elmosolyodtam, nyertem.
- Eszemnél vagyok, el tudom képzelni, mi vár rám. Segíts nekem.
- Ahogy gondolod. Nem fogok kesztyűs kézzel bánni veled, előre szólok. Odakint várj meg, felmegyek pár kellékért. - ezzel fel is ment az emeletre, én pedig már indultam az ajtó felé, mikor Yoh elém állt.
- Eve. Mi ez az egész? - hangjában némi aggódalmat fedeztem fel.
- Yoh. Még több erőre van szükségem. - válaszoltam kissé nyersen.
- Miért? Ugye nem... - elhűlt arcát látva gyorsan tisztáztam magamat.
- Nem fogok megölni senkit.
- Akkor miért?
- Csak nem akarok másoktól függeni! - kiáltottam rá kikelve magamból, majd megkerülve őt kiviharoztam az épületből. Nem akartam, hogy tudjanak az átokról vagy arról, milyen nehéz számomra a változás és a közösségben élés. Azt vártam, hogy ha erősebb leszek, akkor minden egyszerűbb lesz. Kis várakozás után megérkezett Anna, de nem volt egyedül, mögötte ott virított a fél társaság.
- Mindenképp jönni akarnak. - szólt a lány. Rosszallóan néztem végig a többieken. Nem voltam elég világos talán?
- Bármit is mondassz, követünk titeket. Anna módszereit ismerve szükséged lesz némi támogatásra a barátaidtól. - szólalt meg Yoh széles vigyorral az arcán, a "barát" szót erősen hangsúlyozva. A többiek erősen helyeseltek mellette. Kezdtem felfogni, hogy már az első velük töltött nap után nagyon erőssé vált a kötelék közöttünk, amit már ha akartam volna se tudtam volna elszakítani. Beadtam a derekamat és felsóhajtottam.
- Csak ne zavarjatok.
Yoh elnevette magát.
- Oké, vettük.
Ezután Anna vezetésével elindultunk és egy vízesésnél kötöttünk ki, ami Dobbie Village erdejének mélyén volt elrejtve. A víz olyan tiszta volt, hogy tökéletesen leláttunk az aljára. Miután Chocolove beledugta az ujját egy hangos kiáltással jelezte, hogy jéghideg. Ideiglenes mentorom a kezembe nyomott egy kimonót és rámparancsolt, hogy öltözzek át. Miután már a hófehér ruhában díszelegtem a kezembe adott egy füzért, ami hasonlított az övéhez.
- Van egy kődarab a vízesés aljában, látod? Oda ülj le úgy, hogy a fejedet és a vállaidat érje a víz. A füzért tedd magad köré. Ha ezzel megvagy, kiadom a további utasításokat.
Szótlanul bólintottam és beléptem a vízbe, ami igaz, hogy csak térdig ért, de annyira hideg volt, hogy azt hittem infarktust kapok. Kis lenge öltözékemben, alig láthatóan dideregve leültem a sziklára és a vízesés alá húzódtam. Amint a víz elkezdett a fejemre zúdulni a szívverésem lelassult és a halál esélye még nagyobbnak tűnt. Azon gondolkodtam, hogy talán csak meg akar ölni. Miután elfoglaltam a helyemet láttam, hogy a lány ordítani kezdi felém az instrukciókat, de a vízcsobogástól persze egy szót se értettem, hülye ötlet volt csak az információ felét elmondani. Még szerencse, hogy tudtam szájról olvasni.
"Kulcsold össze a kezeidet, csukd be a szemeidet és koncentrálj arra, aki régen voltál. Idézd fel, milyen is volt a régi éned, mielőtt felhagytál a bosszúddal. Elsődleges feladatod, hogy megtisztítsd a gonoszságot, ami a lelkedben van."
Úgy tettem, ahogy kérte. Meglepő módon egy idő után a víz annyira átáztatott, hogy már nem is éreztem, mennyire kegyetlenül hideg. A hangok eltűntek és a levegő megfagyott. Mikor a következő pillanatban felnyitottam a szememet megláttam régi alteregómat, aki elsötétült, zord, gúnyos tekintettel meredt rám a folyóban állva. Senki mást nem láttam rajtunk kívül, így arra következtettem, hogy a meditáció egy másik idősíkba repített, valószínűleg ez volt a vízesés szerepe. Felálltam és közelebb lépkedtem. Éreztem a fájdalmat és a gyűlöletet, amit egykori énem aurája árasztott. Elszomorított, mire is fecséreltem el annyi évet és hirtelen fogalmam sem volt, mit is mondhatnék magamnak.

20. fejezet; A csillagok útja

Cassy meghatódva ugrott a lány nyakába. Megnyugvással töltött el, hogy végre élve és egészségesen láthattam barátnőmet. Bár nehezemre esett elviselni, nagyon hálás voltam Haonak, amiért visszahozta az Alvilágból. Valószínűleg egyedül nem lettem volna rá képes. Minden sérülést, amit az időnyerés alatt szereztem teljesen megérte érte. Dante még nagyon erőtlen volt, ezt tökéletesen le lehetett olvasni róla. Valószínűleg fájó fejéhez kapott és lassan, de biztosan felült. Hirtelen nagyon rosszul kezdte el érezni magát és imbolygott, így már odagugoltam az ágyhoz és megszólaltam:
- Jól vagy? - kérdeztem halkan, de csak egy aprót biccentett. Mély levegőt vettem és felálltam. - Szólok a többieknek, hogy minden rendben.
- Magamtól is tudok szólni. - ellenkezett, közben próbált felállni. Tudtam, hogy még nem képes lábra állni, de nem volt szükség a segítségemre, ugyanis Hao egyből pattant és visszafektette.
- Pihenned kell, két lépést nem tudnál megtenni anélkül, hogy el ne botlanál a saját lábadban.
- Jól vagyok.. Tényleg. Csak...
Egyértelmű volt, hogy hazudik. Már meg sem lepődtünk.
- Haonak igaza van. Hatalmas nagy szerencséd van, hogy élsz. - álltam a srác oldalára, akivel életben valószínűleg ekkor értettem egyet először és utóljára. Kellemeset csalódtam benne, de ez nem azt jelentette, hogy mostmár sínen van kettőnk kapcsolata. Korántsem. Láttam Dantén, hogy rájött, mekkora mázlija is volt és biztos voltam benne, hogy Hao ezután gondját viseli. Észrevétlenül az ajtóig hátráltam, majd távoztam a szobából. Nem volt már ott semmi keresnivalóm. Bizonyára voltak kérdései, de azokat csak az Asakura tudta megválaszolni. Úgy gondoltam, majd ha rendbe jön újra beszélek vele. Nem akartam hallgatózni, így lementem a földszintre, ahol Yohék ücsörögtek. A fiú mosolyogva pillantott rám Mantával való beszélgetése közben.
- Hé, Eve. Mi a helyzet?
Kifejezéstelen arccal sóhajtottam fel.
- Percek kérdése és megtudod. Szerintem jobb lenne, ha nem látná Liart. - pillantottam Annára, aki mögött a fűzér fogságában lévő szellem dühöngött. Hao és az én ötletem volt, hogy tegyük ártalmatlanná egy időre. A lány miután belekortyolt a teájába felállt és rám nézett.
- Úgyis el kell mennem megnézni az új kulcstartókat. Gyerünk, Tamao. - szavára a rózsaszín hajú lány már pattant is. Nem vártam meg őket, hisz hallottam, hogy Dante szélsebesen és dühösen trappol lefelé a lépcsőn. Nem akartam hallani az értetlenkedését, így inkább elhagytam az épületet és az egész napomat bóklászással töltöttem. Mikor este visszamentem a "túléltük, királyak vagyunk" parti már javában folyt és mikor megláttak Chocolove már egy gyümölcslével teli poharat bele is nyomott a kezembe. Jó volt látni, hogy mindenki túlélte és ennyire jó volt a kedvük. Még Dante is ott volt, akivel egy-egy mosolygással köszöntünk egymásnak. Ezután leültem az asztalhoz és figyeltem a buli menetét. Ryu és Horohoro karaoke-párbajt tartott, a hangjuk bezengte az egész környéket. Anna, Tamao, Manta és Cassy kártyázással ütötték el az időt, a többiek pedig a maguk módján szórakoztak, mint ahogy én is. Mivel rengeteg időnk volt beszélgetésbe kezdtem Fausttal, aki számomra nagyon titokzatos személy volt.
- Van pár perced rám? - húzódtam oda mellé. Mikor meglátott felém fordult és Elisával mindketten rám fókuszáltak.
- Persze, csak tessék. - mosolyodott el.
- Um... Mondta Yoh, hogy... szóval hogy... a történetetekre lennék kíváncsi.
Igazából azt vártam, hogy ki fog nevetni vagy otthagy a fenébe, de ehelyett egy kellemes hangvételben elmesélte, hogy kiskoruk óta ismerik egymást. A nő halálos betegségben szenvedett, ezért Faust doktorrá vált és hosszú évek után sikerült meggyógyítani. Boldog szerelmesek voltak, de aztán valaki megölte Elisát és magára maradt. Aztán elkezdte az előde hagyatékait tanulmányozni és sámánként visszahozta szerelmét, mint védőszelleme. Láttam az arcán, hogy ez nagyon fájdalmas a számára, így türelmesen végighallgattam, hisz én voltam az, aki rákérdezett. Helyes történetük volt, és miután egy kicsit beszélgettünk erről egészen jó kapcsolatot alakítottunk ki.
Ezután a buli kezdett kissé fojtogatni, ezért kiosontam az épületből és leültem a patkára. Hűvös volt az éjszaka, de az én szeretett csillagjaim fényesen ragyogtak az égen. Felhúztam a lábaimat, hogy legalább a mellkasomat melegítsem és a csilagképeket bámultam. Mit kellene tennem? Maradjak vagy menjek? Tartsam a távolságot vagy közeledjek másokhoz? Újból az égitestektől vártam a választ, de nem feleltek. Hirtelen azonban egy felcsillant, bár lehet, hogy csak képzelődtem. Megdörzsöltem a szemeimet, ám ekkor valami meleget éreztem az arcomhoz nyomódni. Ijedten megugrottam és fél méterrel arrébb húzódtam, csak ezután néztem fel.
- Eh..? - nyögtem ki félhangosan. Az előttem álló fiú felmordult és leült mellém.
- Mi az, hogy "eh"? Inkább köszönd meg.
Pár nagyobb pislogás után jöttem rá, hogy Ren az. A srác egy dobozos italt tartott a kezében és még mindig várta, hogy elvegyem. Meginogva, lassan kivettem a kezéből és újra azt tapasztaltam, hogy kellemesen meleg és végre nem fáznak az ujjaim.
- Um... k-kösz..?
- Ezt most kérdezed vagy mondod? - vonta fel a szemöldökét. Igazából nem tudtam mire vélni a szituációt, össze kellett szednem magamat.
- Mondom. De miért hoztad?
Maga elé pillantott és belekortyolt a saját üdítőjébe.
- Láttam, hogy kilopakodsz és én sem bírtam már azoknak az idiótáknak a vonyítását, szóval kijöttem.
- Nem ezt kérdeztem, de ez lett volna a következő.
Térdeimre tettem a dobozt és egyik kezemből a másikba gurítottam.
- Láttam, hogy mindjárt megfagysz. Mit keresel még mindig idekint?
Nem volt merszem azt mondani, hogy untam a bulit vagy hogy teljesen elment az életkedvem. Felnéztem az égre.
- A csillagok miatt vagyok itt. Lehet nem hiszed el, de szeretem őket bámulni.
Rám nézett, majd követte a tekintemet, kezeivel hátul megtámaszkodott.
- Miért ne hinném el? Hisz múlt este is ezt csináltad.
Ijedten pillantottam rá. Én abban a hitben voltam, hogy mindenki aludt és senki sem látott! A fenébe! Hitetlenkedés tört ki belőlem.
- M-m-m-mi?! De... ti mind... - úgy éreztem magamat, mint egy idióta. Mindettudóan elmosolyodott.
- Megmondtam, hogy éjszaka is éber vagyok. Először azt hittem, hogy meg akarsz támadni minket, de ehelyett csak az ablakban ültél és bámultad az eget.
Éreztem, ahogy hosszú idő után először fut a vér az arcomba és kezd nagyon kínos lenni a helyzet. Ez nekem olyan volt... mint egy hobbi. Vagy nem is tudom mi a franc.
- Eh...?!
Ren rámnézett és a valószínűleg totál idétlen arcomat látva elkerekedtek a szemei. Gyorsan visszafordultam, összekuporodtam és tovább játszottam az üdítővel.
- Szóval... mindegy... E-ezt ne mondd el senkinek... E-ez... kínos nekem... - bagadoztam. Nem is tudom, miért hittem azt, hogy majd megért, de szerencsém volt.
- Nem vagyok az a pletykálós fajta. Ne aggódj, tőlem nem tudja meg senki. - reagált egészen megnyugtató és kedves hangnemben, ami teljesen ledöbbentett.
A vállam fölött átpillantva ránéztem és ő is rám, majd a fejemmel köszönetképp bólintottam, ugyanis már nem voltam hajlandó még egyszer kimondani azt a megalázó szót ugyanannak a személynek.
- Szóval miért is bámulod őket? - kérdezte kis gúnnyal a hangjában.
- Nem kell tudnod!

19. fejezet; Bizalom

- Srácok, bírjátok még? - szólaltam meg, de a választ már az arcukról le tudtam olvasni.
- Már... nem igazán... - reagált Yoh, miközben a kardján támaszkodott.
Legtöbben levegőért kapkodtak és már csak egy-egy komolyabb démonnal foglalkoztak egyszerre, mindenki ki volt merülve. Láttam, hogy a Furyokujuk is a végét járja. Nekem még volt némi erőm, de egyedül én sem bírhattam el mindegyikkel. Irára néztem és úgy tűnt, egy dologra gondolunk, nem volt más választásom, mint mindent feltenni egy lapra.
- Van egy ötletem, amivel időt nyerhetünk, de ehhez csapatmunkára van szükség és nagy odafigyelésre.
Mindenki reménnyel megtelve, mégis némileg kételkedően nézett rám, amit megértettem. A démonok vérébe belemártottam a papucsomat és felrajzoltam egy kört, abba pedig a sajátommal felírtam a "Pusztulás" jelét japán írásjelekkel. A közepére álltam és széttártam a kezeimet.
- Mit csinálsz? - pislogott Ryu értetlenül.
- Ez is olyan sátánista izé...? - kérdezte Horohoro, miközben felsegítette Cassyt a földről.
- Igen. Ezzel a kis szertartással megnyitom a Pokol 6. körét, ami az én uralmam alatt áll. Segítségül hívom azokat a démonokat, amelyeket Irával elfogtunk és oda száműztünk. Természetesen az én parancsomnak engedelmeskednek, így nem fognak megtámadni titeket, viszont nagyon hasonlítanak Dolorem kutyáihoz, úgyhogy próbáljatok meg nem belekeveredni két démon harcába. Ketté választjuk a csapatot. Amíg az egyik harcol, addig a másik fele Furyokut gyűjt, majd cserélnek. A szolgáim majd helyettesítenek titeket addig. Viszont... - itt elhallgattam.
- Itt jön az a rész, amikor kiderül, hogy ez nem is olyan király, mint ahogyan hangzik. - kommentálta a hallgatásomat Manta.
- Nos... - folytattam - Ezt csak addig tudjuk játszani, amíg ki nem fogyok a Furyokumból... Ha ez megtörténik visszaküldöm a démonjaimat a Pokolba, mert ha nem teszem, akkor félő, hogy Dolorem ellenünk fordítja őket. Azután pedig az esélyeink rendesen megcsappannak... Így is vállaljátok? - néztem körbe. Legnagyobb meglepetésemre mindenkinek az arca elszántságot és bátorságot tükrözött, egytől-egyik felegyenesedtek és már ketté is váltak.
- Nos, bízunk a csodákban. Számítunk rád, Eve. - mosolygott rám Yoh, ami valamelyest engem is reménnyel töltött el.
- Ennek... örülök. Viszont kell valaki, aki soha sem pihenhet és védenie kell engem és a körömet, mivel a démonok irányítása mellett nem tudok a saját épségemre is figyelni.
Nem számítottam lelkes jelentkezőre, de amint elhallgattam Ren újraformált Oversouljával elém állt.
- Ch. Csak a puhányok szorulnak szünetre. - szólt gúnyosan társaihoz, akik most nem vették magukra. Meglepetten vettem észre, hogy a srác Furyokuja folyamatosan töltődött, nagyon jó volt az állóképessége. Biccentettem a fejemmel.
- Jövök neked még eggyel.
- Ha a kis módszered beválik, akkor kvittek vagyunk. - pillantott hátra féloldalas mosollyal.
- Meg van beszélve. - egyeztem bele. - Akkor mindenki tudja a dolgát. Annáék miatt ne aggódjatok, őket majd egy kisebb csapatom védi, csak az ellenségre koncentráljatok.
Mindenki bólintott, így elkezdhettem az idézést.
- A Pokol 6. köre táruljon fel! Rengesse meg földet s eget Abaddon, a Pusztítás Hercegének hada! Mindaz, kit leigázott, hallja most szavam! Jöjjetek, törjetek fel a felszínre, s faljátok fel fajtársaitokat! Neca ecos omnes. Deus suos agnoscet!(1) - hangom lassan átvette egy démonét és éreztem, ahogy a birodalmamban visszhangzik tovább. Mikor a föld felhasadt mögöttem démonok százai törtek ki belőle és csak a parancsomra vártak. Büszke voltam arra a hadseregre, amit magam mögött tudhattam, de nem szerettem használni, csak végszükség esetén. Szemeim bevörösödtek, tincseim elszürkültek, így teljes volt a megidézés, időközben persze Ira lelkével is egyesültem. Láttam a többiek arcán a rémületet, de megnyugtattam őket, hogy az irányítás nálam van. Leengedtem a kezeimet, majd az egyiket Dolorem felé kinyújtottam. - Halljátok szavam s parancsom! Abaddon nevében taszítsátok őket a feledés és a kétségbeesés mélyére!
Amint ezek a szavak elhagyták a számat a démonok csapatostul indultak meg a vérrontásra és látszólag a tündér is megilletődött. Nem kellett sok idő, hogy felismerjen.
- Óh, nocsak-nocsak. Csak nem a kis halandó, aki a bosszújáért eladta az álmait? Az a lány meghalt, már nincs e földön többé.
- Ez így van.
- Akkor miért veszel részt ebben az értelmetlen játszmában? Miért védenéd ezeket a hasznavehetetlen emberivadékokat?
- Bíznak bennem... legalábbis úgy tűnik és ezért tartozom nekik annyival, hogy megvédjek annyi életet, amennyit csak tudok.
- Nem értelek titeket, embereket.
- Nyomorult tündér létedre nem is fogod. - halovány gúny ült ki az arcomra, ami a nőt látszólag még jobban felidegelte. Még több hordát küldött ellenünk, de szerencsére a tervem bevált. Mindenki egy-két váltás után belejött és úgy ment, mint a karikacsapás. Ren is rendesen végezte a dolgát, egyetlen démonnak sem engedte, hogy a közelembe férkőzzön.
A harc tökéletesen alakult, ám hirtelen, fél óra elteltével a Furyokum zuhanórepülésként kezdett el fogyni. Mire észbe kaptam a démonok irányítása hatalmas erőfeszítésembe került és már alig bírtam az uralmam alatt tartani őket.
- Ne! Most nem lehet vége! - üvöltöttem el magamat kétségbeesetten. Minden olyan jól ment, akkor miért?! Pánikba estem és nem kellett sok idő, hogy ezt a többiek is észrevegyék.
- Eve! Mi történt? - kiáltott Yoh. Fogcsikorgatva kitártam az ég felé mindkét karomat és imádkozni kezdtem alvilági urunkhoz, hogy adjon még erőt, de nem érkezett válasz.
- El... az én... Elfogyott a Furyokum...! Nem bírom többet irányítani őket, vissza kell küldenem őket! - szinte ordítozva kántáltam, villámgyorsan visszaküldtem az összes szolgát a Pokolba, bezártam a szakadékot és ezzel egyidőben térdre rogytam. Tehetetlenül, üres tekintettel bámultam magam elé. Minden Furyokumból kifogytam, egy csepp se maradt. A kígyójel is már a vállamnál tartott, az életemmel játszadoztam. A testem nehézzé vált, megmoccanni nem bírtam. Rettegtem, hisz ez azt jelentette, hogy minden remény elveszett. - Dante... - nyögtem ki a lány nevét, majd könnyek gyűltek a szemeimbe. Vége lett volna? Ilyen könnyen...?
Egy démoncsapat észrevette, hogy meggyengült a védelmem és rám támadtak. Ren csak kettőt bírt felfogni, a többi célegyenest felém repült. Nem mozdultam.
- Hé, állj fel! Menj onnan! - kiáltotta a srác, de hiába. Ám az utolsó pillanatban Ryu és Faust elállták az útjukat, Yoh pedig felsegítve elvitt onnan. Kifolyni készülő könnyeimet gyorsan letöröltem és meglepetten ránéztem.
- Jól vagy? - kérdezte kedvesen, az egész testét sebek borították, ahogy mindenkiét.
- Yoh... srácok... én... a Furyokum... Mi most... - küszködtem a szavakkal. Egyszerűen nem tudtam helyretenni a gondolataimat és értelmes mondatot kreálni belőlük. Ő csak megértően elmosolyodott.
- Semmi baj. Megtettél minden tőled telhetőt és reményt adtál nekünk. Ez bőven elég.
Kezét a fejemre tette, majd nehézkesen felállt. Körbenéztem és újra azt láttam, hogy mindenki Furyoku híjján van. Rosszul éreztem magamat, amiért nem tudtam megvédeni őket. Dolorem mögött még megannyi démon volt, mi pedig a véghez közelítettünk.
- Azt hiszem, ennyi volt srácok... - szólalt meg baljósan Horohoro, közben Cassyt magához szorította, fejét pedig a lányéra hajtotta.
Én nem tudtam semmit se mondani. Igazat adtam Horohoronak. Végignéztem a csapaton még utoljára. Mindenki arcára a rettegés ült ki, senki nem számított rá, hogy ez a nap így fog véget érni.
Ám ekkor valami megváltozott. Mindenki arcáról eltűnt a rettegés, melyet a meglepettség váltott fel. Én is felnéztem az égre, ahova a többiek, és ekkor megpillantottam a zuhanó Dante testét, amely lassan kezdett újra emberibb formát ölteni. A remény újra felcsillanni látszott.
- Dante! - Üvöltöttem el magam, és már küldtem is volna Irát, hogy kapja el, de a Tűz szelleme megelőzött. Elfogta Dante testét, majd ránk nézett. Meglepetten néztük a szellemet, majd mikor meghallottuk, hogy valaki a házból kijön, a tekintetünk automatikusan oda irányult.
Hao egyik kezével a falnak támaszkodva, ingerült arccal nézett először ránk, majd a démonokra.
- Hao...? De hát... Visszajöttél...? - dadogtam értetlenül.
- Tűz szelleme, pusztítsd el az összes démont! Küldd vissza őket oda, ahonnan jöttek!
Ekkor a szellem a démonokra nézett, melyek lángba borultak, majd eltűntek, maguk után csak némi fekete port hagyva.
Megszabadultunk a minket körülvevő lényektől.
- Most akkor.. élünk? - kérdezte Ryu meglepetten.
- Úgy tűnik...- válaszolt Yoh.
Pár pillanatig mindenki egy helyben állt, és nézett maga elé. Végül Horohoro felkiáltott:
- Túléltük! Ezaaaaaaaaaz!
 Vele együtt pedig mindahányan voltak fiúk felordítottak, kivéve Rent, aki csak elégedetten " Mindvégig tudtam" fejjel nézte őket. Én Haora néztem, aki pont a tűz szellemét utasította. A szellem leeresztette hatalmas karját, és széttárta azt. Bukdácsolva odarohantam hozzájuk, és Dantéra néztem, majd Haora. A srác komoly tekintettel nézte a lányt, és csak egy pillanatra, félszemmel nézett rám, nem tovább.
- Rendben lesz... - válaszolt a fel nem tett kérdésemre.
-K-Köszönöm... - nyögtem végül ki a könnyeimmel küszködve. Hao mélyet sóhajtott, majd kivette szelleme kezéből Dantét, felvitte a szobánkba, majd lefektette az ágyra. Pár percen belül az ünneplő bagázs is követett minket, és érdeklődve kérdezgették Haot, aki nem mondott semmit, csak azt, hogy úgy véli Dante jól lesz, de pihennie kell. Mi nem vitatkoztunk vele. Egészen biztos voltam benne, hogy ahogy én is, úgy az egész csapat mérhetetlenül hálás egykori ellenségüknek. Ezzel a tettével megalapozott egyfajta bizalmat bennünk, ha nem is feltétel nélkülit, de mégis többet a semminél. Felülmúlta minden elképzelésemet és kellemes csalódást okozott. Önfeledt boldogság lett úrrá rajtam tudván, hogy nem veszítettem el.
Szép lassan ürülni kezdett a szoba. Mindenki az ottmaradtakat arra kérte, hogy szóljanak, ha felébredt Dante, de végül mindössze hárman maradtunk a szobában: Cassy, Hao és jómagam. A srác nem tágított az ágy mellől, mióta lefektette Dantét, azóta ott állt. Cassy folyamatosan fel-alá járkált a szobában, mint a mérgezett egér, én pedig már kezdtem megbolondulni tőle.
- Cassy! Cassy!
Felpattantam a székről, és megállítottam a lányt.
- Mi az?
- Fejezd már be! Komolyan, megőrjítesz a föl-alá járkálásoddal! - ordítottam rá a lányra. Nem voltam éppen a legjobb passzban az öröm ellenére sem.
- Mégis mit csináljak? És ne üvölts, nem szeretem! - emelte fel a hangját Cassy.
- Fejezzétek be! Mindketten idegesítőek vagytok. - mondta a lehető legbunkóbb hangnemében Hao.
Cassyvel mindketten mérgesen méregettük a srácot, aki tudomást sem véve rólunk az ablak felé emelte fejét.
- Tudod te meg... - vágtam volna hozzá valamit, de ekkor Dante megmozdult. Hao meglepetten a lányra nézett, mi pedig Cassyvel fejvesztve rohantunk az ágy felé.


(1) Öljétek meg mindet, Isten megismeri az övéit.

18. fejezet; Nem adjuk fel

A védőburok látszólag egy ideig képes volt feltartóztatni őt, így mindenki felém fordult választ várva.
- Dante.. meghalt. - vágtam bele rögtön a közepébe. Nem akartam kertelni.
- Mi? - csattant fel szinte mindenki. Láttam, ahogy Cassy elsírja magát, és Horohoro karjai közt próbál nyugalmat találni. A többiek arcára a mérhetetlen döbbentség ült ki, Hao pedig szemmel láthatóan őrjöngött magában. Éppen folytatni akartam, mikor elkapta előlem a levegőt.
- Nevetséges, nem halt meg! - fakadt ki a srác. Felmordultam.
- Dante már halott, 7 éve! Mikor fent beszéltünk, és megölelt bele láttam a múltjába, ahol én már nem voltam vele. A városból való távozása után nemsokkal az alvilágba került, ahol a szabadságáért cserébe 7 évet kapott, de a lelke már azóta is az alvilág peremén volt, és onnan irányította a testét, és mivel nem halt meg idő előtt, ezért most a testét Dolorem uralja, és azzal együtt Liart is. Megmenteni... csaknem lehetetlen. - miközben magyaráztam nagyokat nyeltem és mélyeket lélegeztem, hogy ne láthassák rajtam, mennyire elkeserít a tudat.
- Akkor kiűzzük Doloremet, és visszahozzuk Dantét, mégis mire várunk?!
Egyre jobban zaklatta a lelki világomat így én is megemeltem a hangomat.
- Hűtsd le magad! Nem tudjuk visszahozni, az alvilágban van, onnan nem lehet senkit...
Újra közbevágott, ami tökéletesen tükrözte zaklatottságát.
- Már pedig lehet, ő nem halhat meg, nem engedem!
- Te csak...
- Haonak igaza van. - lépett előre Yoh, mire mindketten ránéztünk. Pedig rimánkodtam magamban, hogy más ne szóljon ebbe bele.
- Mi?
- Nem tudjuk sokáig tartani, valamit tennünk kell, hamarosan áttöri a védelmet! - mondta Faust kétségbeesetten.
mondta Faust.
- Akkor jobb, ha sietünk.
- Nem tudunk mit csinálni, Dante lelke már az alvilágban van. - ellenkeztem aktívan.
- Akkor elmegyek érte. - lépett Hao testvére mellé. Engem egyre inkább zavart Hao nagyszájúsága, és az, hogy egyszerűen nem értették meg, hogy egyszerűen lehetetlen visszahozni. Már nem volt semmi esély arra, hogy...
- Hm... - Anna Dante testére nézett, majd Yohékra. - Kinyitom az átjárót, de csak téged tudlak átvinni.
Hao bólintott. Elborult az agyam ebben a pillanatban. Miért ő?!
- Akkor már inkább én megyek!
- Te maradsz, eleget tettél.
- Te meg...! Miért egy olyan megy, akinek semmi köze Dantéhoz?! Az én barátnőm, én ismerem őt, én tudom, hogy mi várhat ott, egy magadfajta sámán semmit sem ért hozzá!
Bár teljes erőmből üvöltöttem, úgy tűnt, Hao egyáltalán nem figyel rám és ez csak még jobban bosszantott. Elveszítettem az egyetlen barátomat és most a természetes ellenségem készült életét kockára téve megpróbálni a lehetetlent. Tovább gondolva a dolgokat inkább úgy döntöttem, beadom a derekam. Elvégre, úgysem térhet vissza onnan élve és így legalább a világ újra békésebb lesz nélküle, nem fogja az emberiséget veszélyeztetni többé.
- A vesztedbe rohansz.
Ez volt az utolsó szavam hozzá.
- Ha Dante ott van, akkor nincs más választásom. - válaszolta hűvösen Hao, majd halkan hozzá tette: - Szükségem van rá... - Ezután Anna felé fordult. - Meddig vagy képes nyitva tartani a kaput?
- Legfeljebb egy óra, de lehet hogy kevesebb.
- Elég lesz.
- De várj, mi lesz, ha segítség kell? Nem lenne jobb, ha többen mennénk? - aggodalmaskodott Yoh.
- Ti próbáljátok kivédeni a támadásait, lehetőleg anélkül, hogy kárt tesztek benne. Ti gyengék vagytok, nem venném hasznotokat.
Anna bólintott, és egy ráolvasással Hao lelkét átküldte az alvilágba, aminek következtében a srác teste a padlóra rogyott. Az utolsó megszólalásánál elkerekedtek a szemeim és egy percre meg mertem volna kockáztatni, hogy a fiú a szívén viseli Dante sorsát és nem csak úgy, mint hű követője. Hirtelen megfordult a fejemben, hogy talán sokkal több van köztük, mint ahogy azt valaha gondoltam. Ez egyszerre rémített meg és sokkolt le. Hogy a mi Danténk és az a...?! Na ne!
Az értelmetlen elmélkedésből kizökkenve úgy gondoltam, felesleges ezen rágódni, hisz már egyikük sem fog visszatérni soha többet. Az elsődleges feladatommá az vált, hogy ezt a maroknyi embert megvédjem Doloremtől.
- Srácok, engedjétek le a védőmezőt, és próbáljátok lefogni, rendben?
Mindenki bólintott és azon nyomban cselekedett. Örültem neki, hogy ennyire szófogadó társaság voltak, láttam értelmét annak, hogy megvédjem őket.
- Ti emberek milyen érdekesek vagytok. - szólalt meg Dolorem Dante testéből, amire mindannyian felnéztünk. - Dante lelke már az alvilág része, a teste pedig immáron az én testem. Szerencsés egyedei vagytok fajotoknak. Ritka kiváltság, hogy az alvilág úrnője maga is részt vesz az áldozatai kivégzésében. Hazugság démona, emelkedj! - ekkor a démon megjelent Dolorem háta mögött. - Hívd a szolgáid. Mindahányan vannak! Végezzenek ők ezekkel a sámánokkal.
Úgy tűnt, a démon habozik. Egy pillanatra megfordult a fejemben az a gondolat, hogy talán Liar nem akar nekünk ártani? De az lehetetlennek tűnt. Ehhez érzelmekre lenne szüksége, és egy démonnak nem lehetnek érzései... Vagy mégis? Mindenesetre Dolorem ingerültté vált és újra ráparancsolt, aminek már sajnos engedelmeskedett. Kezeit széttárta és a föld elkezdett megnyílni alattunk.
- A francba! - kiáltottam fel mérgemben.
- Mindenki, kifelé innen! - utasított minket Yoh, és mi rögtön követtük is a parancsot.
- Várjatok! - Kiáltott Rosalie.
- Hao teste?
- Nincs rá időnk, és amúgy is a démonok minket fognak követni. - válaszoltam a lánynak, közben megragadtam a karját még mielőtt a szakadékba zuhant volna és kihúztam az épületből. Odakint mindannyian Oversoult formáltunk és vártuk a támadást. Pillanatok alatt száz meg száz démon lépte át a szakadék küszöbét és vett körbe minket. Attól tartottam, hogy a város többi lakóját is megtámadják, de látszólag csak mi érdekeltük őket. Dolorem kárörvendő kacaja a fejemben visszhangzott, borzasztó idegesítő volt.
- Én félek! - szólalt meg Cassy.
- Mind félünk, de ne aggódj, megvédelek. - biztatta a lányt Horohoro.
- Tényleg?
- Naná!
Szemet forgattam a jelenet láttán.
- Hát ez gyönyörű, de ezt nem lehetne később? Ugyanolyanok mint a szellemek. Könnyű őket legyőzni, ettől függetlenül erősek. Az életenergiátokat próbálják majd elszívni, legyetek észnél! Ha egy belétek mar, akkor meghaltok, szóval igyekezzetek nem megsérülni, értettétek?
Bár nem igazán terveztem, hogy átveszem a vezető pozíciót Yohtól, de egy minimális információáradattal el akartam látni őket, hogy túlélhessék. A csapat mindegyik tagja valamilyen úton módon, de beleegyezést tanúsított, majd megkezdődött az összecsapás. Több száz démon esett nekünk. Az egész tér pár percen belül egy valódi vérmezőre kezdett emlékeztetni. A démonok holttestei, és a belőlük áradó fekete vér mind a helyszínt, mind minket teljesen beterített. Bár sokan voltak, meglepetésemre nagyon jól tartottuk az iramot. A csapat tehetetlenebb tagjait folyamatosan védtük, és még így is olyan volt az egész harc, mintha csak egy keményebb, veszélyesebb kiképzés résztvevői lennénk. Meglepett és elégedett voltam, hogy nem kellett mindenkire odafigyelni, látszólag tudtak magukra vigyázni. Bár még mindig fájt a szívem Dante elvesztése miatt, a harc elvonta a figyelmemet valamennyire.
- Hányat sikerült megölnöd? - kérdeztem Rentől, miközben egymásnak háttal állva figyeltük, hogy honnan várható a következő támadás.
- Nem tudom, a kétszázadik után meguntam a számolást.
- Tch.. - elmosolyodtam. - Na persze, szájhős.
- Mintha neked jobban menne. - válaszolt a srác féloldalas mosollyal az arcán és némi gúnnyal, mégsem sértően.
- Tudod, nekem ezek nem jelentenek gondot, olyan, mintha legyekre vadásznék, csak ezek nem olyan gyorsak. Nekem nem ez az első.
Már éppen válaszra nyitotta volna a száját, mikor valaki felkiáltott.
- Egyre többen vannak, ez nem jó!
Faustnak igaza volt. A démonok egyre csak jöttek, és bár mi tartottuk a frontot, mégis egyre inkább fennállt a lehetősége, hogy a Furyokunk elfogy, és ha ez megtörténik, nekünk végünk.
- Honnan vannak ennyien? - kérdezte Horohoro, miközben egy csapat démont szedett le magáról.
- A Pokol 8. körében. Az egy nagy része a Pokolnak, akárcsak a 6., és rengeteg démon van arrafelé, ráadásul akik itt meghalnak, azok újjászületnek a körben. És a francba is, vigyázzatok már! - üvöltöttem el magam a végén, mert láttam, hogy Yoht kis híján megharapta az egyik démon fattyú.
A démonok egyre csak jöttek, és hamarosan bekövetkezett az, amitől a legjobban féltem: a csapat Furyoku szintje a nullához közelített. Tennem kellett valamit, méghozzá gyorsan.

17. fejezet; Ez a valóság

A lány hosszú percekig keservesen sírt, sosem láttam még ilyennek. Egészen eddig fogalmam se volt róla, hogy Dolorem korlátozta az élettartamát. Jól ismertem a tündért, hisz nála voltak nyugodt álmaim és a lelkem egy darabja. Eszembe jutott egy varázsige az egyik sátánista könyvből, ami segíthetett időt nyerni nekünk. Lassan elengedtem Dantét és az ajtóhoz mentem.
- Maradj itt, hamarosan visszajövök, rendben? - próbáltam olyan lágyan és biztatóan szólni, hogy az adjon neki némi lelki támaszt. De ez úgy látszik kevés volt, ugyanis utánam lépett és visszatartott. Meglepetten néztem vissza rá.
- Te remegsz.
- Ne menj... el... - nyögte ki halkan, közben még mindig a könnyeivel küszködött. Nem akartam otthagyni, de segíteni akartam rajta.

- Dante, fel fog nekik tűnni, hogy semmi életjel nincs tőlünk. Csak pár perc, oké?

Szavamra bólintott és elengedett, de az első lépésnél megtorpantam, hogy valóban jó ötlet-e magára hagyni. De végül kimentem a helyiségből és bezártam magam után, hogy senki se zavarhassa ebben az állapotában. Láttam a szemem sarkában egy kellemetlen alakot, így még egy okkal több volt arra, hogy elzárjam a külvilágtól. Sötét tekintetemet Haora emeltem.

- Beszélnem kell vele.
Szemeim összeszűkültek.

- Szerintem az utolsó vagy, akit látni akar. Húzz el, te antiszociális barom.

- Lám, mekkora szád lett, annak ellenére, micsoda tudatlanság vesz téged körül. 

Gúnyos megjegyzésére összeszorítottam a fogaimat és elraktam a kulcsot.

- Tch... Sok sikert, Rómeó. - ezzel sarkon fordultam és sietősre véve dolgomat lekocogtam a lépcsőn. Reméltem, hogy Anna, mint médium segítőkezet nyújthat ebben a témában, hisz én még csak barátkoztam ennek a gondolatával, fogalmam se volt, mit kéne tennem. Mindenesetre, nem szabadott pánikot keltenem. Úgy gondoltam, elég lesz ha odasúgom neki, mi a helyzet. Leérve a lépcsőn minden tekint rám szegeződött. Ez is azt bizonyította, mennyire törődtek vele.

- Csak rosszul lett. - szólaltam meg megnyugtatásképp, bár legbelül tele voltam kétségekkel. Szorított az idő!

- Megint? - Kérdezte Cassandra aggódva. - Felmegyek hozzá.

Mikor elindult a lépcső felé a lány, az útját álltam.

- Ne.

- Miért ne? 

- Csak ne. Nem hiányzik, hogy a nyávogásoddal még jobban elcseszd az állapotát. - érveltem sokkal keményebben és szárazabban a kelleténél.

- Hogy te milyen bunkó vagy! - fakadt ki a lány, de nem nagyon törődtem vele.

- Én orvos vagyok, talán tudok segíteni. - Ajánlotta fel a segítséget Faust, de csak megráztam a fejemet. Nagyon jólelkű és lelkiismeretes sámán volt, de nem akartam több embert belekeverni a kelleténél.

- Nem tudsz, ezen nem. Csak.. A francba!

Eszembe jutott, hogy a könyvemet fenn felejtetem, amiben meg kellett volna keresnem azt a varázsigét. Anélkül semmit sem ért az egész.

- Mi az? - Kérdezte Yoh némi aggodalommal a hangjában.

- Semmi. Egy perc és jövök!
Ezzel villámgyorsan visszaszaladtam az emeletre. Ekkor jöttem csak rá, mekkora hiba volt egyedül hagyni.

Mikor felértem, Dante épp jött ki a szobából. Tekintete a padlót figyelte, léptei lassúak voltak, mintha csak most kelt volna fel. Hao megfogta barátnőm csuklóját, aki szép lassan először a srác kezére, majd arcára nézett. Hao szemei elkerekedtek, én pedig elüvöltöttem magam.

- Engedd el! - Már késő volt. Dante szabadon lévő karján elkezdett a fekete vér folyni, mígnem teljesen beterítette. Ezután az ujjai eltűntek, helyükre pedig éles tüskék kerültek. Felemelte egykori karját és Haot akkora erővel csapta vele csípőn, hogy az lezuhant az emeletről. Rémülten néztem, ahogy a srác a falnak csapódik, és a földre zuhan. Különösebben nem sajnáltam, de a sokk mélyen érintett. 

- Milyen kár érte... - szólalt meg egy démoni hang Dante testéből. - Milyen kár...

Felismertem ezt a hangot. Dolorem jellegzetes cinikusságát senki se tudta utánozni. A démon ismét felemelte fekete végtagját  és rám támadt. Ira épphogy meg tudta fékezni a támadást, már jött a következő, ezúttal ő maga ugrott felém. A lendület közepette szélesre nyitotta hatalmas, fekete, szétszaggatott szárnyait és mikor elért hozzám, megfogott a ruhámnál fogva, majd felszállt velem a levegőbe. A karjához kaptam, mire az elkezdte leégetni a bőrt a kezemről, így gyorsan elengedtem és csak tehetetlenül vergődtem a szorításában. Mikor leértünk a földszintre, a többiek közé dobott akkora sebességgel, hogy azt hittem a csontjaimat fogom törni. Szerencsém volt. Ren a többiekkel ellentétben mutatott némi lélekjelenlétet, és elkapott még az utolsó pillanatban. Tartása erős volt és óvó.

- Jól vagy? - kérdezte rideg stílusában. Miután letett, bólintottam, bár még mindig meg voltam szeppenve némileg. Jöttem neki eggyel. Vegyes lelkiállapotomból hamar kizökkentettek.

- Mi a fenét csináltál vele?! - üvöltött rám a szoba másik végéből Hao, miközben felénk sietett, már amennyire tudott. A jobb lábára úgy tűnt, hogy nem nagyon tud ráállni. Az ütés nem épp a legjobb helyen érte. Mit ne mondjak, nem sajnáltam, de az óbégatására felment az agyvizem és elszakadtam Ren tekintetétől.

- Én?! - fakadtam ki dühömben. - Te vadbarom, gondolkozz, mielőtt megszólalsz! - ordítottam vissza, ám Yoh közbevágott.

- Srácok, vigyázzatok!

Haoval mindketten felnéztünk, és rögtön hívtuk a szellemeinket. Nem sok kellett hozzá, hogy a démon ismét kárt tudjon bennünk tenni. A hely kicsi volt, és úgy tűnt, a démon mind egy helyre akar minket szorítani.
A helyzet kezdett valami megmagyarázhatatlan irányba sodródni és rettentően féltem a folytatástól. Hirtelen azt se tudtam, merre kapjam a fejemet.

- Valaki magyarázza már meg, hogy mi a franc folyik itt! - üvöltötte Rosalie. Így már szerencsére képes voltam sorrendet felállítani a teendők között. Az elsődleges az volt, hogy éljük túl az első hullámot...

- Alkossatok védőburkot, és elmondom! 

Úgy tettek. Mindahányan voltak, a szellemeikkel körbefogtak minket, majd a következő pillanatban mind engem figyeltek, a legtöbben gyilkos tekintettel. Alig láthatóan nyeltem egy nagyot, hisz tudtam, hogy jelen állásban én tűnök minden baj okozójának. Gyorsan el kellett hát magyaráznom mindent nekik.

16. fejezet; Vihar előtti csend

Nem szokásom aludni. Ha mégis, akkor csak alig pár órát. Ira hatalmáért cserébe minimálisra kellett csökkentenem az alvási igényeimet és ha véletlenül elnyomott az álom, akkor rosszabbnál rosszabb rémek gyötörtek. Éjszaka nagyrészt fenn voltam, az ablakban ücsörögtem és az eget bámultam valamiféle választ keresve benne, mitévő is legyek. Nem volt ez másképp a velük töltött első estén sem, bár volt egy olyan sejtésem, hogy Horohoro horkolása ígyis-úgyis felvert volna. Még mielőtt pirkadt volna felöltöztem és lementem az ebédlőbe, nem is tudtam volna máshová. Régi tapasztalataim alapján biztos voltam benne, hogy Dante nem fog egyhamar felébredni. Az első, aki szemeit dörzsölgetve lejött, az Manta volt, akit Anna, Tamao, Rosalie és Cassy követett. Nem sokkal utánuk szépen lassan mindenki kijött, csak a barátnőm nem. Nagy meglepetés volt, mikor azt tapasztaltam, hogy minden egyes beszélgetésbe bevonnak és egy pillanatra se mellőznek. Nehezemre esik bevallani, de már kora reggel nagyon jól éreztem magamat. Időközben még a gipszet is segítettek levenni a kezemről.
- Na, hogy aludtál a srácokkal? - vallatott szokásos, idióta vigyorával Yoh. Rájöttem, hogy a jókedv megtestesítője vagy valami olyasmi.
- Nem olyan kényelmes, mint egy hotelban és nem is volt túl nagy csend, de... idővel megszokható azt hiszem. - próbáltam olyan kedvesen válaszolni, amennyire csak lehetett, bár ez a stílus még elég idegen volt.
- Hé! - kiáltott fel a kék hajú srác. Elmosolyodtam és vállat vontam.
- "Nem is volt túl nagy csend". Hm... - gondolkozott Chocolove valami újabb frappáns szóviccen, de még mielőtt folytathatta volna már rég az égbe repítették.
- Ne felejtsd el, hogy ma ötször kell körbefutnod Dobbie Village-et. - szólalt meg Anna a teáját szürcsölgetve. Láttam, ahogy Yoh arcáról lefagy a vigyor és könnyezni kezd, ahogy belegondol mi vár rá.
- De Anna...!
- Ha tovább nyavajogsz, akkor duplázol!
- Igenis... - mondta beletörődve.
- Mekkora szívás! - nevetett fel Horohoro.
- Bátyus, készítettem neked egy új edzéstervet. Ma már el is kezdjük! - csillant fel Pirika szeme.
- Mi?! - fakadt ki a fiú, majd hirtelen neki is eltűnt a jókedve.
- De hisz ma meccsük lesz. - ellenkezett Cassy barátja oldalán ülve. Igaz is, mintha tegnap említették volna... Ezután a beszélgetés az aznapi mérkőzésre terelődött át.
- Ha megnyerték utána menjünk el vásárolni!
- De Cassy... még csak két napja, hogy bevásároltál tavaszra egy komplett ruhatárat.
- Na, lécci!
Végül nem tudtak ellenállni a lány ötletének és egyébként is biztosak voltak a győzelemben, így belementek. Már indultak is az arénába és én kezdtem örülni, hogy engem kihagynak a buliból, mikor a szürke hajú lány karon fogott és elkezdett húzni magával. Automatikusan megtorpantam, hogy ne vonszolhasson tovább. Kérdően pillantott rám.
- Mi az?
- Mégis mit gondolsz, hova viszel?
- Gyerünk már! Nem depizhetsz folyton.
- Depi... mi? - vontam kérdőre. Tegnap még attól félt, hogy az életére török, most meg szándékosan magával akar vinni. Tényleg nem értem az embereket...
- Csak gyere... - sóhajtott fel, majd tovább rángatott. - Ha Yoh szerint nem vagy rossz ember és régen Dante legjobb barátja voltál, akkor úgy hiszem nem kell tartanom tőled. Plusz Horohoroékat sem támadtad meg éjjel. Most már a brancshoz tartozol, szóval kénytelen vagy velünk jönni.
Minél több szó hagyta el a száját, annál inkább megértettem a felfogását és abbahagytam az ellenkezést. Bármit is mondtam, bármennyire is ellenkeztem, végül mindig beadtam a derekamat nekik, bár nem kedveltem őket. Nem bíztam egyikükben sem. Még mindig egy eszement ötletnek tartottam, hogy velük maradjak, de mást igazából nem tudtam volna csinálni. Már nem volt semmim. Nevezhetjük a velük töltött időt unaloműzésnek is.
A lány írt egy levelet a még mindig alvó Danténak, majd az arénába vettük az irányt. Ott elfoglaltunk egy kényelmes helyet a félig üres nézőtéren, közben hárman közülünk kivonultak a harctérre. Majdnem elfogott a nevetés, mikor meghallottam Kalim szájából, hogy a nevük "Ren csapat". Azt sejtettem, hogy a srácnak ambiciózus és elsősorban magára szeret gondolni, de azért ez már mégiscsak nevetséges volt. Mindezek után kíváncsi voltam rá, hogy vajon az ereje is olyan nagy, mint a szája? Nos, talán túl hamar is kaptam meg erre a választ. A Tao játszi könnyedséggel pendítette ki az ellenfeleit egyes egyedül a stadionból mindössze pár másodperc alatt. A két csapattársát igazából nem is hagyta érvényesülni, akik látszólag tudták, hogy nem lesz rájuk szükség. Egy pillanatra mintha változott volna a véleményem róla.... Nem, biztos nem. Pirika és Cassy lelkes ujjongásba kezdett, mikor kihirdették, hogy a mieink nyertek. Horohoro és Chocolove széles vigyorral, míg Ren csak egy diadalittas mosollyal jött vissza közénk és már indultunk is vásárolni. Te jó ég, hogy engem mennyire taszított ez... Inkább odakint, az üzlet előtt vártam meg őket, egyrészt azért, mert nem fértünk volna be annyian, másrészről meg azért, mert nem bírtam az új ruhák látványát. De nem én voltam az egyetlen, aki inkább kintről figyelte az eseményeket: Ren karba font kezekkel állt mindvégig és közben a védőszellemének morgott. Néha lopva egymásra néztünk, de ez nem tartott tovább pár pillanatnál. Nem mondom azt, hogy feszült volt a légkör, de nem igazán tudtam volna mit mondani neki és valószínűleg ő sem nekem. Ám ezt a különös, fojtogató csendet a negyedik bolt előtt állva megtörte.
- Nem mész be? - vont kérdőre, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy én ruhahadjáratokat tartok. Talán azért volt meglepődve, mert rajtam kívül minden lány odabent nézelődött. Ránéztem, majd vállat vontam.
- A vásárlás és nyálcsorgatás nem az én műfajom. Én nem érzem jól magam attól, ha új ruhák vesznek körbe. Gondolom te is ezért vársz inkább itt.
- Hm. Ez inkább az olyanoknak való, mint amilyen a nővérem. - közben a testvérére nézett, aki épp az új szoknyájában forgott körbe. A kemény szavai mögött éreztem a családja iránti tiszteletét, bár látszólag ezt nagyon erősen próbálta leplezni. Én is karba fontam kezeimet és áttettem a másik lábamra a testsúlyomat.
- Nem vagyok túl nőies, így nem igazán tud lekötni.
- Valamit tudni akarok. Dante miatt csatlakoztál hozzánk? - nézett rám témát váltva. Hirtelen kiürült a fejem és kellett egy pici hatásszünet, amíg válaszolni tudtam.
- Nos, így is fogalmazhatunk. Ő volt eddig az egyetlen barátom egész életemben, így mondhatni nagyon ragaszkodom hozzá. Akárcsak egy pióca. Pedig nemrég még fel akartam koncolni. - haloványan elmosolyodtam ezen az irónián. Rápillantottam, hogy láthassam azt a megszokott érdektelenséget az arcán, de valamiért nagyon kíváncsian nézett rám, ami egy pillanatra megijesztett. Az járt a fejemben, talán valami furcsát mondtam volna? Egy ideig némán pislogott, majd megenyhült a tekintete és fölényesen elmosolyodott.
- Ez a társaság nagyon rámenős, nem fogsz tőlük megszabadulni egykönnyen. Tapasztalatból tudom.
Erre az én arcomon is egy halovány mosoly húzódott végig. Valamiért úgy tűnt, hogy egészen megérti az álláspontomat. Talán tényleg volt már része az én helyzetemben. Bár ilyen kellemes hangulatot vett a beszélgetésünk, ezután meg is rekedt. Mikor kijöttek a többiek újra morogni kezdett és komoran viselkedett, mint ahogy azt szokta.
Ezután visszamentünk a szállásra és az okosok kitalálták, hogy készítsünk közös erőből vacsorát. Úgy voltak vele, hogy dolgozzunk párokban és mivel mindketten elég mogorva természetűek vagyunk, ezért egyik pillanatról a másikra újra Ren mellett találtam magam. Egyértelmű volt, hogy egyikünknek sincs kedve hozzá, de végül elkezdtünk a rendelkezésünkre álló alapanyagokból egy köretet összehozni. A kommunikáció köztünk megint nem sok volt, inkább csak szavakból állt: "Sót! Hol a kés? Add azt ide. Majd én csinálom." és még hasonlók. Ennek ellenére mondhatni jól éreztem magamat. Egyszer csak az ajtón Yoh és Dante lépett be. A többiek közt átverekedve magamat a lány előtt termettem, de még mielőtt köszönhettem volna valami szemet szúrt.
- De ronda az a napszemüveg! - jelentettem ki baráti őszinteséggel. Valóban borzasztó volt... Úgy nézett ki benne, mint egy ufo.
- Eve...
- Mmm....
- Nem, de komolyan.
- Dante! Az ott mi a fejeden? - sikított fel Cassy, mire a téma egyből a kirívó kiegészítő lett. Látszott, hogy a lány nagyon meg van szeppenve.
- Újítás? - nyögte ki halkan, amire a falat támasztó Hao felnevetett. Felmordulva hátrapillantottam, majd vissza Dantéra, aki ekkor már a lépcsőn rohant fel.
- Gratulálok! - kiáltottam rá a számomra legutálatosabb srácra, majd utána szaladtam. Nem rá vallott, hogy ilyen hamar megsértődjön. Biztos voltam benne, hogy itt többről van szó. Szerencsére még mielőtt beránthatta az ajtót a résbe nyúltam és megakadályoztam. Bár a szemüveg sokat takart, láttam a fájdalmat az arcára kirajzolódni.
- Dante...
- Menj el.
Összeráncoltam a szemöldökömet. Ez már több volt, mint furcsa.
- Mi bajod van?
- ... Csukd be az ajtót, kulcsra.
Úgy tettem, ahogy kérte, majd választ várva felé fordultam.
- Szóval?
Valamiért nagyon rossz előérzetem volt és ez be is igazolódott, mikor levette a szemüveget, ami méregzöld szemeit takarta. Tudtam, hogy az eredeti szemszíne ez volt, de miután Liarrel szövetkezett vörössé színeződött. Most mégis más volt.
- Mi a...
Egyszeriben rájöttem, mi is történt. Egyetlen, drága barátom életének órája a végét rótta. Az egyesség, amit a Pokolban kötött beteljesülni látszott. A lány arca elsötétült, odarohant hozzám, szorosan átölelt és keservesen sírni kezdett. Ledöbbentem, hisz sose láttam még ilyen állapotban. Ha problémája is volt, azt mindig mélyen magába rejtette és inkább hagyta, hogy feleméssze. Most mégis ez az álarc lehullott róla és felfedte előttem, mi is zajlik le benne. Bűntudatom volt, mert amíg én ismerkedtem és barátkoztam, addig ő ezzel a kegyetlen tudattal küzdött.
- Meg fogok halni, Eve! De én még nem akarok! Nem lehet, ez nem lehet!
- Mi történik veled? - kérdeztem meg, bár tudtam a választ. Talán csak azt reméltem, hogy a feltételezéseim rosszak. Naiv voltam...
- 7 év... letelt a 7 év, lejárt az időm, félek Eve! - kiáltotta kétségbeesetten. A szívem összeszorult, majd minden könnycseppjével együtt újra és újra összetört. Szorosan átöleltem és magamhoz szorítottam, mintha ez segítene neki életben maradni. Nem akartam újra elveszíteni. Még egyszer nem! Engem is a sírás környékezett, de valahogy még volt annyi lélekjelenlétem, hogy visszatartsam a könnyeimet. Mély csend uralkodott el a szobában és azon gondolkoztam, vajon hogy tudnék segíteni rajta?

15. fejezet; Amiről nem tudtam

- Milyen médiumot használsz?
A csevegést és gúnyolódást Dante törte meg eme furcsa kérdésével. Meglepetten és értetlenül néztem felé, hisz egyáltalán nem vágott témába.
- Mi?
- Médium. Mit használsz médiumnak az Oversoulodnál?
Még mindig nem értettem.
- Médiumot?
- Tudod.. Nekem egy óra, Yohnak kettő is van, a vörös tőr, és egy kard, Ryunak a kardja, neked?
Ekkor eszembe jutott.
- Á! Láncos pengét.
- Az a formája.
- Mire akarsz kilyukadni? - hangom újra tudatlansággal lett tele.
- Valamire kíváncsi vagyok. Gyere. - mászott ki az asztal mögül, amit én csak a szemeimmel követtem.
- Mire...
- Csak gyere.
Felsóhajtottam és követtem, majd mindenki sorban állt fel, amit nem igazán értettem, de nem is foglalkoztam vele. Médium? Mi a fene? Odakint megálltunk egymástól pár méterre, míg a többiek körénk gyűltek.
- Alkoss Oversoult. - utasított.
- Elszívtad a Furyokum. - vontam fel a szemöldökömet.
- Már visszakaptad. Csak ideiglenes nyeltem el. Kérlek.
- Hm... Ira! Oversoul!
És valóban visszatért már minden Furyokum és erőm teljében voltam. A szokásos tortúra után újra a lányra néztem, akinek csillogott a tekintete.
- Ez hihetetlen.
- Mi? Miről beszélsz?
- Neked.. nincs médiumod. Pontosabban, nem olyan, mint másnak.
- Te meg miről beszélsz?
Már nem tudtam követni, amit mondott. Ekkor megjelent a lány közelében egy igen kellemetlen személy.
- Arról beszél, hogy te magad vagy a médium. - egészítette ki Dantét Hao lekezelő hangnemben. Amúgy sem volt ínyemre, hogy egy levegőt kell szívnom vele, de hogy még hozzá is szólt a dolgokhoz, az már felettébb idegesített. Kezeim ökölbe szorultak.
- Te csak fogd be a pofád! Mekkora baromsá...
- Igaza van. - vágott közbe Dante, mire csak értetlenkedve rápillantottam.
- Eve, te miből gondoltad, hogy sámán vagy?
- Hát én...
- Várj akkor most ez azt jelenti hogy... - kezdett bele Yoh, amit barátom fejezett be.
- Eve egy médium, köze sincs a sámánokhoz.
Erre a mondatára teljesen ledöbbentem. Hogy én... nem vagyok sámán? Micsoda badarság ez! Viszont  jobban belegondolva néha valóban különösnek találtam, hogy más az Oversoulom, mint a többieknek, de mégsem zavart. Azt hittem, csak azért különbözik, mert nekem démonom van. De ezek szerint egy sokkal kézenfekvőbb magyarázat volt erre. Hirtelen minden értelmet nyert, de valahogy mégsem. Még egy ideig barátkoztam a gondolattal, de túl sok mindenen nem változtatott igazából. Ezután visszamentünk az épületbe és folytatódott a "bulizás" tovább. Megtudtam, hogy náluk miféleképpen vannak a csapatfelosztások és hogy másnap az egyiküknek éppen csatájuk volt. Dante úgy tűnt, valamiért nem érezte jól magát, így hamar elvonult aludni, őt követte Hao is, bár annak inkább örültem. Kissé egyedül éreztem magam a lány nélkül, de mégis lassan már úgy bántak velem, mintha csak egy régi barátjuk tért volna vissza és egyre jobban beilleszkedtem. Időközben rájöttem, hogy Anna Yoh jegyese, Chocolove-nak borzalmas viccei vannak, Faust és Eliza valami szomorú múlton osztoznak és még sorolhatnám. Rengeteg dolgot megtudtam róluk, pedig igazából nem is voltam rájuk kíváncsi.
Már késő lehetett, mikor úgy döntöttek, ideje nyugovóra térni. Ezzel csak egy baj volt: engem gyönyörű szépen a csata elvesztése után kilakoltattak a szállásomról és nem volt hol aludnom. Nem akartam szólni róla nekik és nem is szándékoztam lépten-nyomon velük lenni, így a kijárat felé vettem az irányt, de valaki megragadta a vállamat és megállított.
- Hova ez a nagy sietség?
Hátrafordultam és Yoh kedves, mosolygó arcával találtam szembe magamat. A fiú valami abnormálisan közvetlen teremtés volt, egyáltalán nem izgatta, hogy a múltban mit tettem. De mégis...
- Valahova.
- Hm. Nem akarsz a mi szállásunkon maradni? Szorítunk helyet, hogy ne legyél egyedül.
- Csábító az ajánlat, de inkább nem élnék vele. Tudod... ez a kakukktojások sorsa.
Erre elnevette magát.
- Tévedsz. Már a családunk része vagy. Aki Dante barátja az a miénk is.
Próbáltam valamit kiszedni a szemeiből, hátha csak egy hazug álarc, amit magára ölt, de teljesen őszintének tűnt. Egyáltalán nem volt rossz ember velem ellentétben. Mély levegőt vettem és elkaptam róla a tekintetemet.
- Én nem...
- Ne kéresd magad! Na, gyerünk. Majd alszol Horohoroékkal.
Erre elképedtem.
- Fiúkkal aludjak egy szobában?! - fakadtam ki, ami elég szokatlan volt tőlem és nem is értettem, miért akadtam ki ennyire. Yoh csak nevetett.
- Nincs miért aggódnod. Horohoro olyan mélyen alszik, hogy a szomszédban lehet hallani a horkolását, Chocolove mellett ágyut lehet dörgetni, Ren pedig megint az a csendes fajta, nem lesz baj.
Húztam a számat, ahogy belegondoltam a szituációba, ami rám leselkedett.
- N-nem hiszem, hogy örülnének a társaságomnak...
- Csak nem fogsz megenni minket alvás közben. - szólalt meg az északi srác és csak ekkor jöttem rá, hogy többen is hallották a beszélgetésünk. A fiú úgy tűnt, időközben belenyugodott a ténybe, hogy mostantól a közelükben leszek és én is kezdtem hozzászokni a modorához. Chocolove valami idétlen szóviccel állt elő, aminek hallatán két csapattársa egyből lilára verte.
- Hm. Úgyse tudna ártani. Éber vagyok éjszaka is. - reagált az ötletre Ren is, miközben a viccmestert taposta.
- Hallottad őket. - vigyorgott rám Yoh. Haloványan elmosolyodtam és hagytam, hogy magukkal vigyenek. Igaz, hogy a futonomat a fiúktól kb. három méterrel kellett leterítenem "biztos ami biztos" alapon, de nem sokat görcsöltek azon, hogy beköltöztem hozzájuk. Egy jó napot zártam és úgy éreztem, akkora nagy baj nem lehet belőle, ha egy kicsit velük maradok. Bár azért Horohoro horkolásához lett volna egy-két szavam...

14. fejezet; Csak kedvesen

A nevetgélések és viccelődések közepette észre sem vettem, hogy visszaértünk a kávézóba. Tudtam, hogy be akar venni a bandába, na de hogy ilyen közvetetten? Ő sem gondolhatta komolyan, hogy el fognak fogadni. Belépve az ajtón kezdett elmenni a jókedvem és nagyot nyeltem, hisz sosem voltam jó beilleszkedés szempontjából.
- Hé, nézd kik jöttek meg!
Először az egyik barna hajú fiú vett minket észre, aki első ránézésre a vezetőnek tűnt, arcán felhőtlen mosoly terült el a többiekével szöges ellentétben állva. Amint megláttak abbahagyták a viccelődést és elkomorodtak. Már nem kezdődött jól...
- Dante képzeld Horohoroéknak csat... - ekkor a szürke hajú lány hangja elcsuklott, szemei kitágultak és halálra rémülten kezdett rám mutogatni. - A hátad mögött! Ott! Vigyázz!
Eh. Igen. Pontosan erre a reakcióra vártam a hozzá hasonló személyektől. Éreztem, hogy nem kívánatos személy vagyok és le akartam lépni, lassan hátráltam.
- Srácok, ő itt Eve Midnight. Régen a legjobb barátom volt, és szeretném, ha velünk maradna. - szólalt meg Dante rám mutatva, de még a nevem se csengett túl biztatóan a szájából. A válasz a lány idétlen ötletére éppen az volt, aminek lennie kellett: elutasítás.
- Na, azt már nem! - tiltakozott az előbb még pánikoló lány.
- Egyetértek, az a csaj majdnem kinyírt téged. - szólalt meg egy kék hajú srác mellette. Alig láthatóan nyeltem még egyet.
- Nincs szükségünk még egy utasra. - folytatta egy lilás hajú sámán, aki mindvégig szúrós tekintetével tisztelgett előttem.
- Úgy van, éjfélkisasszony maradjon csak a kis sötétségében!
A nemleges válaszok hatására már tényleg azon voltam, hogy kifordulok az épületből. Semmi keresnivalóm nem volt ott. Már indultam is volna, mikor a semmiből előttem teremt az előbbi barna hajú srác bájvigyorral az arcán és udvariasan a kezét nyújtotta felém. Szó szerint megijedtem tőle.
- Szia, én Yoh vagyok. - mutatkozott be kedvesen. A háta mögé pillantottam és láttam, ahogy a kis csapatnak leesik az álla barátjuk közvetlensége miatt.
- Yoh! - ordították szinte egyszerre, egy kórusban. Vonakodva és kételkedve néztem vissza a fiúra, akiben semmi ellenségeskedést nem láttam. Gondoltam, csak nem öl meg, így kezet fogtam vele, amit ő nagyon barátságosan megszorított.
- Sz-szia... - nyögtem ki halkan. A mosolya valami furcsa melegséget sugárzott.
- Akkor ezt eldöntöttük. - szólalt meg diadalittasan Dante.
- Ne már!
- Cassy!
- De...Jó.. De ne hozzám rohanj, ha megöl!
Elengedtem a fiú kezét és ezzel már két név elraktározódott a memóriámban. Az asztalukhoz vezettek, ahova kénytelen voltam leülni és persze hogy középre kerültem, így esélyem se volt menekülni. Teljesen bekerítettek. Kezeimet felraktam az asztalra és egy komolyabb arckifejezéssel végignéztem rajtuk. Igen vegyes társaság volt, mit ne mondjak. A legtöbben feszülten, rosszallóan néztek engem, mintha azt várnák, mikor támadom meg őket, ami elég nevetséges volt. Úgy éreztem, magamnak kell megoldanom ezt a dolgot, aztán vagy sikerül, vagy nem.
- Szóval... - amint megszólaltam páran összerezzentek és már a fegyverükért nyúltak, ami már tényleg túlzásnak tűnt. Halovány mosollyal folytattam: - Khm. Örülnék, ha megtudnám a neveteket. Nem akarok "hé, te" formával fordulni felétek.
Mintha felsóhajtottak volna.
- Én Ryu vagyok. - szólalt meg egy Elvis-frizurájú fazon, szemei furcsán csillogtak.
- Hé!
- Most mit pattogsz, kis barátom? Ha a mester befogadta, akkor nem lehet rossz ember.
- De hát ez egy őrült, te is láttad!
- Te se vagy éppen százas. Ne is törődj vele, nehezen alkalmazkodik. Ő...
- Pofa be! Be tudok mutatkozni magamtól is! Horohoro vagyok.
Érdeklődve figyeltem ahogy lassan mindenki bekapcsolódik a beszélgetésbe és pillantok alatt kiderült mindenkinek a neve.
- Lássuk csak, jól értettem-e. Yoh, Anna, Tamao, Manta, Ryu, Horohoro, Cassy, Chocolove, Ren, Faust, Eliza, Rosalie, Pirika és Dante mellett... Hao. - mutogattam sorban az emberekre és úgy tűnt, mindenki magára ismert.
- Ó, milyen gyorsan megtanultad. - mosolygott rám Yoh még mindig ugyanúgy. Vállat vontam.
- Szóval Eve... Te is Írországból jöttél? - kezdte a kérdezősdit Ryu.
- Finnországban születtem, de oda költöztünk, mikor még kicsi voltam.
- És ott találkoztál Dantéval? - folytatta Horohoro.
- Így van.
- Komolyan legjobb barátok voltatok? Nem hiszem el... - vágott közbe Cassy.
- A sámánokat mindenhol kitaszítják, ez nálunk sem volt másképp. Sem otthon, sem az iskolában nem preferáltak, ha értitek, mire gondolok.
- Még a szüleid se? - szólalt meg Chocolove kissé csalódottan hallgatva a történetemet. Megráztam a fejemet.
- Mikor a 4. évemet töltöttem már egyáltalán nem volt családi viszonyom velük. Az őrületbe kergette őket, hogy folyton a szellemekről beszéltem. Dante volt az egyetlen, aki megértett akkoriban, más sámánt nem ismertem.
- Sejtettem, hogy van valami galiba a te múltadban is. - mondta Yoh.
- Engem sokkal jobban érdekel, hogy miféle őrszellemed van. - váltott témát karba font kezekkel Ren, aki morcos és dacos arckifejezését egy pillanatra sem hagyta el.
- Ira egy démon, akárcsak Liar. Annyi a különbség, hogy ő a 6. Kapu Őrzője és jelenleg 79 démon felett uralkodik. Sámánok és szellemek lelkével táplálkozik. De ne féljetek, most diétán van. - mosolyodtam el kekeckedve, hisz láttam, ahogy többen nagyot nyelnek. Halkan nevetni kezdtem.
- Hé hé, ez tényleg ki akar nyírni minket! - pánikolt be a kék hajú.
- Ne aggódj, nem fog előfordulni.
- Attól még, hogy itt ülhetsz köztünk nehogy azt hidd, hogy már a banda tagja vagy! - állt barátja mellé Cassy.
- Hm. Pedig kénytelenek lesztek elviselni ezentúl. - egy kedves mosolyt meresztettem rá, ami egyértelműen furcsa és baljós volt tőlem, így a vigyor hamar le is fagyott az arcomról és komolyra váltottam. - Vigyázz a picike szádra.
A lány jól láthatóan összerezzent. Bár sokat élcelődtünk egymással, mégis úgy tűnt, hogy már tényleg befogadtak maguk közé és Dante is remekül szórakozott, ami azt bizonyította, hogy nem is olyan rossz társaság, mint amilyennek elsőnek képzeltem. Bár még voltak kételyeim néhányukat illetően, példának okáért Hao miatt, aki szemet szúróan bizalmasan szólt néha oda barátomnak.