A tettetett ájulást olyan jól eljátszottam, hogy sikerült elaludnom. Talán hét év óta ez volt az első olyan alkalom, amikor nem kergettek álmaimban lidércek és nem ragadtam az időparadoxonba. Mikor felkeltem a fiúk szobájában találtam magamat. Elég kómás voltam, de annyit észrevettem, hogy valami akadályozza a látásomat, mégpedig egy homlokomra ragasztott papírdarab. Morogva levettem és elolvastam.
"Az első feladatod sikeres volt, de amíg meg nem érkezem ki ne tedd a lábad ebből a szobából! A te érdekedben.
Anna
U.i.: Barátkozz meg a füzéreddel."
Magam mellé pillanatva megláttam a fekete gyöngysort, ami szép rendezetten volt összetekerve. Még mindig nehéz volt elhinni, hogy a bennem lappangó gyűlölet oda lett elzárva, de nem volt okom kételkedni. Viszont azt nem értettem, miért nem mehettem ki a szobából. Alaptalan parancsolgatásnak tekintettem, átöltöztem és kimentem. Az egész épületben senkit se láttam. Az ebédlőben forgolódtam, mikor hirtelen egy nagyon rossz érzés kerített hatalmába. A levegő megfagyott és egy gyilkos szándékkal teli jelenlétet éreztem meg a közvetlen közelemben. A másodpercek kétszer olyan hosszúnak tűntek, tisztán hallottam a lépteit. Inkább az keltett félelmet bennem, hogy nem éreztem Ira jelenlétét sehol se és nem tudtam Oversoult alakítani.
- Eve.
A kísérteties hang hallatán, ami a hátam mögül jött hangosan felkiáltottam és automatikusan megfordultam. Egy fekete alak állt előttem, széles, gonosz vigyorral az arcán, tekintetét belém vésve. Kezével felém nyúlt, ám még mielőtt hozzám érhetett volna futásnak eredtem és kirohantam az utcára. Ami ott fogadott, az maga volt a Pokol. Az ég vérvörös arcával tekintett le rám, az utcán sámánok helyett ugyanolyan fekete alakok mászkáltak, mint ami odabent a frászt hozta rám. Érzelmek hada borította el az elmémet. Éreztem a fájdalmukat, a kétségbeesésüket, a magányukat, a bosszúvágyukat, egyszerűen mindent, ami csak kavaroghat egy személyben. A fejem hasogatni kezdett, amire rá is szorítottam a kezeimet. Olyan volt, mintha visszakerültem volna az alvilágba, ami elől annyira menekültem. Védtelennek és erőtlennek éreztem magamat, a nyakamban lógó füzérről azt se tudtam, hogyan használjam. Elüvöltöttem magamat és összegörnyedtem. Hirtelen megragadtak a vállamnál fogva és visszarántottak a házba, majd megfordítottak. Halálra rémülten néztem fel és egyszeriben Rennel találtam szemben magamat. Köpni-nyelni nem tudtam. A fiú idegesen méregetett.
- Eve! Mi van veled? - szólongatott erősen fogva a vállaimat.
- Eh...? Mi...?
- "Eh" a francokat! Mikor megszólaltam elkezdtél kiabálni és kirohantál.
Teljesen összezavarodva körbenéztem a helyiségben. Minden olyan normálisnak tűnt, mintha az egész csak egy illúzió lett volna. A srác mögött ott álltak Yohék szintén aggódó pillantásokat vetve rám. Lehetetlen, hogy az a szörnyeteg ő lett volna! Kipillantottam az ablakon és az ég újra kéken virított, a korábban lidércnek nézett alakok most újra lazán sétáló sámánok voltak. Nem értettem a szituációt. Ám a következő pillantásnál visszatért a rémkép, újra minden a sötétebbik oldalát mutatta. Lassan, remegve fordítottam vissza a fejemet a fiúkra, de még mielőtt elszörnyedhettem volna valaki egy kendőt kötött a szememre és leültetett a legközelebb eső székre. Megdermedve kaptam ide-oda a fejemet, míg meg nem hallottam egy ismerős hangot.
- Megmondtam, hogy ki ne tedd a lábad a szobából! Miért nem hallgattál rám?! - üvöltötte le a fejemet Anna érdes hangján, amibe belecsendült a bal fülem. Bár nem kedveltem a lányt, megnyugvással töltött el, hogy megjelent, az őrület szélén álltam.
- Anna... M-mi történik? - próbálkoztam a szavakkal. A lány száját egy sóhaj hagyta el.
- Mi folyik itt? - kérdezte Yoh, miközben közelebb lépett. Ám a hangja hamar eltorzult valami nem evilágivá és a levegőben újra tapintani lehetett azokat az intenzív érzelmeket. Összerezzentem, amit valószínűleg Anna láthatott, ugyanis a következőket mondta:
- Ne most! Eve, mit láttál és hallottál? Mit érzel?
- Odakint az ég vörös volt... az emberek feketék voltak... mindenféle érzelmet irányítottak felém... - dadogtam halkan, lehajtva a fejemet. Mindenki elhallgatott. - Valami rosszat mondtam..?
- Hm. Valószínűleg ez amolyan "mellékhatás". Gondolom összejátszik az, hogy démonod van, még tanulod a médiumságot és hogy az alteregódat a gyöngyökbe zártad ahelyett, hogy elpusztítottad volna. Ez egy átmeneti állapot, amikor... valószínűleg meglátod mindenkiben a sötétséget. A legféltetettebb vágyaikat, félelmüket, a múltban szerzett sérelmeiket és minden olyat, ami gonosszá tehet valakit. Nyílván ez a képességed meg fog maradni, de még most nem tudod kontrollálni.
- És akkor most... - szólaltam volna meg, de Horohoro közbevágott.
- Várj. Akkor ez most azt jelenti, hogy olyan, mint Nyorai?
- Nyorai?
- All right! - szólalt meg Chocolove, ám valaki jól hallhatóan behúzott neki párat.
- Tudjátok, az a csaj, aki behülyítette Rent meg engem is.
- Valami olyasmi. Én is képes vagyok rá, de ezt az erőt nagyon nehéz kontrollálni. Jobb, ha az ember visszafojtja és sosem veszi elő. Ha már nem vagy hajlandó a szobádban maradni, akkor legalább a szemedet tartsd mindig takarva.
Bólintottam. Így már minden világos volt. Anna valakivel az oldalán a konyhába ment, míg egy harmadik ember a vállamra tette a kezét. Felismertem.
- Yoh?
- Minden rendben lesz. Itt vagyunk, segítünk. - szólalt meg megnyugtató hangján. Miután felé is bólintottam a fiú Annáék után ment. Azt hittem, egyedül hagynak, ám valaki odahúzott egy széket mellém és leült rá. A hang irányába fordultam, de nem szólalt meg, csak evett valamit.
- Izé... Lehet nem egyértelmű, de nem tudom, ki vagy.
Ám nem érkezett se válasz, se reakció. Hátradőltem és vártam, de 10 perc után sem változott a helyzet, így úgy döntöttem, magam "leplezem le". Újra arra fordultam és előrenyújtottam a kezemet, ami hamar hozzáért a vállához. Mivel ez még nem adott túl sok támpontott feljebb emeltem és az arcához értem. Végre valami "hülye, mit művelsz?!" reakciót vártam, de még mindig nem mozdult. Ügyelve arra, hogy ne szúrjam ki a szemét végigsimítottam arca vonalán, majd a korántsem megszokott haját tapintva célhoz értem és elkaptam a kezemet.
- Ren! - kiáltottam fel. A fiú felmordult szokásához híven.
- Ennyire jellegzetes vagyok?
- Miért nem mondtad, hogy te vagy? - kissé kínosnak éreztem a helyzetet, hogy végigtapiztam az arcát. Ám ő úgy tűnt, nincs zavarban.
- Ezt tegyük félre. Mindenki a konyhába ment, szóval nyugodtan beszélhetünk. Van valami, amire kíváncsi vagyok.
- Mégpedig?
- Tényleg láttad a sötétséget, ami bennem lakozik?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése