17. fejezet; Ez a valóság

A lány hosszú percekig keservesen sírt, sosem láttam még ilyennek. Egészen eddig fogalmam se volt róla, hogy Dolorem korlátozta az élettartamát. Jól ismertem a tündért, hisz nála voltak nyugodt álmaim és a lelkem egy darabja. Eszembe jutott egy varázsige az egyik sátánista könyvből, ami segíthetett időt nyerni nekünk. Lassan elengedtem Dantét és az ajtóhoz mentem.
- Maradj itt, hamarosan visszajövök, rendben? - próbáltam olyan lágyan és biztatóan szólni, hogy az adjon neki némi lelki támaszt. De ez úgy látszik kevés volt, ugyanis utánam lépett és visszatartott. Meglepetten néztem vissza rá.
- Te remegsz.
- Ne menj... el... - nyögte ki halkan, közben még mindig a könnyeivel küszködött. Nem akartam otthagyni, de segíteni akartam rajta.

- Dante, fel fog nekik tűnni, hogy semmi életjel nincs tőlünk. Csak pár perc, oké?

Szavamra bólintott és elengedett, de az első lépésnél megtorpantam, hogy valóban jó ötlet-e magára hagyni. De végül kimentem a helyiségből és bezártam magam után, hogy senki se zavarhassa ebben az állapotában. Láttam a szemem sarkában egy kellemetlen alakot, így még egy okkal több volt arra, hogy elzárjam a külvilágtól. Sötét tekintetemet Haora emeltem.

- Beszélnem kell vele.
Szemeim összeszűkültek.

- Szerintem az utolsó vagy, akit látni akar. Húzz el, te antiszociális barom.

- Lám, mekkora szád lett, annak ellenére, micsoda tudatlanság vesz téged körül. 

Gúnyos megjegyzésére összeszorítottam a fogaimat és elraktam a kulcsot.

- Tch... Sok sikert, Rómeó. - ezzel sarkon fordultam és sietősre véve dolgomat lekocogtam a lépcsőn. Reméltem, hogy Anna, mint médium segítőkezet nyújthat ebben a témában, hisz én még csak barátkoztam ennek a gondolatával, fogalmam se volt, mit kéne tennem. Mindenesetre, nem szabadott pánikot keltenem. Úgy gondoltam, elég lesz ha odasúgom neki, mi a helyzet. Leérve a lépcsőn minden tekint rám szegeződött. Ez is azt bizonyította, mennyire törődtek vele.

- Csak rosszul lett. - szólaltam meg megnyugtatásképp, bár legbelül tele voltam kétségekkel. Szorított az idő!

- Megint? - Kérdezte Cassandra aggódva. - Felmegyek hozzá.

Mikor elindult a lépcső felé a lány, az útját álltam.

- Ne.

- Miért ne? 

- Csak ne. Nem hiányzik, hogy a nyávogásoddal még jobban elcseszd az állapotát. - érveltem sokkal keményebben és szárazabban a kelleténél.

- Hogy te milyen bunkó vagy! - fakadt ki a lány, de nem nagyon törődtem vele.

- Én orvos vagyok, talán tudok segíteni. - Ajánlotta fel a segítséget Faust, de csak megráztam a fejemet. Nagyon jólelkű és lelkiismeretes sámán volt, de nem akartam több embert belekeverni a kelleténél.

- Nem tudsz, ezen nem. Csak.. A francba!

Eszembe jutott, hogy a könyvemet fenn felejtetem, amiben meg kellett volna keresnem azt a varázsigét. Anélkül semmit sem ért az egész.

- Mi az? - Kérdezte Yoh némi aggodalommal a hangjában.

- Semmi. Egy perc és jövök!
Ezzel villámgyorsan visszaszaladtam az emeletre. Ekkor jöttem csak rá, mekkora hiba volt egyedül hagyni.

Mikor felértem, Dante épp jött ki a szobából. Tekintete a padlót figyelte, léptei lassúak voltak, mintha csak most kelt volna fel. Hao megfogta barátnőm csuklóját, aki szép lassan először a srác kezére, majd arcára nézett. Hao szemei elkerekedtek, én pedig elüvöltöttem magam.

- Engedd el! - Már késő volt. Dante szabadon lévő karján elkezdett a fekete vér folyni, mígnem teljesen beterítette. Ezután az ujjai eltűntek, helyükre pedig éles tüskék kerültek. Felemelte egykori karját és Haot akkora erővel csapta vele csípőn, hogy az lezuhant az emeletről. Rémülten néztem, ahogy a srác a falnak csapódik, és a földre zuhan. Különösebben nem sajnáltam, de a sokk mélyen érintett. 

- Milyen kár érte... - szólalt meg egy démoni hang Dante testéből. - Milyen kár...

Felismertem ezt a hangot. Dolorem jellegzetes cinikusságát senki se tudta utánozni. A démon ismét felemelte fekete végtagját  és rám támadt. Ira épphogy meg tudta fékezni a támadást, már jött a következő, ezúttal ő maga ugrott felém. A lendület közepette szélesre nyitotta hatalmas, fekete, szétszaggatott szárnyait és mikor elért hozzám, megfogott a ruhámnál fogva, majd felszállt velem a levegőbe. A karjához kaptam, mire az elkezdte leégetni a bőrt a kezemről, így gyorsan elengedtem és csak tehetetlenül vergődtem a szorításában. Mikor leértünk a földszintre, a többiek közé dobott akkora sebességgel, hogy azt hittem a csontjaimat fogom törni. Szerencsém volt. Ren a többiekkel ellentétben mutatott némi lélekjelenlétet, és elkapott még az utolsó pillanatban. Tartása erős volt és óvó.

- Jól vagy? - kérdezte rideg stílusában. Miután letett, bólintottam, bár még mindig meg voltam szeppenve némileg. Jöttem neki eggyel. Vegyes lelkiállapotomból hamar kizökkentettek.

- Mi a fenét csináltál vele?! - üvöltött rám a szoba másik végéből Hao, miközben felénk sietett, már amennyire tudott. A jobb lábára úgy tűnt, hogy nem nagyon tud ráállni. Az ütés nem épp a legjobb helyen érte. Mit ne mondjak, nem sajnáltam, de az óbégatására felment az agyvizem és elszakadtam Ren tekintetétől.

- Én?! - fakadtam ki dühömben. - Te vadbarom, gondolkozz, mielőtt megszólalsz! - ordítottam vissza, ám Yoh közbevágott.

- Srácok, vigyázzatok!

Haoval mindketten felnéztünk, és rögtön hívtuk a szellemeinket. Nem sok kellett hozzá, hogy a démon ismét kárt tudjon bennünk tenni. A hely kicsi volt, és úgy tűnt, a démon mind egy helyre akar minket szorítani.
A helyzet kezdett valami megmagyarázhatatlan irányba sodródni és rettentően féltem a folytatástól. Hirtelen azt se tudtam, merre kapjam a fejemet.

- Valaki magyarázza már meg, hogy mi a franc folyik itt! - üvöltötte Rosalie. Így már szerencsére képes voltam sorrendet felállítani a teendők között. Az elsődleges az volt, hogy éljük túl az első hullámot...

- Alkossatok védőburkot, és elmondom! 

Úgy tettek. Mindahányan voltak, a szellemeikkel körbefogtak minket, majd a következő pillanatban mind engem figyeltek, a legtöbben gyilkos tekintettel. Alig láthatóan nyeltem egy nagyot, hisz tudtam, hogy jelen állásban én tűnök minden baj okozójának. Gyorsan el kellett hát magyaráznom mindent nekik.