Értetlenül ültem a fiú mellett, nem értve a szándékát. De mit lehetett tenni?
- Azt hiszem. - válaszoltam egyszerűen.
- Mit láttál?
- Nem értem, miért fontos-...
- Nem kell értened, csak válaszolj! - vágott közbe ingerülten. Alig hallhatóan nyeltem egyet, mivel megfelelő időközönként brutálisan torzult a hangja és elég rémisztő volt. Kénytelen voltam visszaemlékezni azokra a hátborzongató képekre, hogy teljesítsem a "kérését".
- Um... Egy fekete, nagy gallérú palást volt rajtad... a szemeid vérszomjjal és kíméletlenséggel voltak teli. A fegyveredet vér borította.... és gonoszan vigyorogtál...
- Ennyi?
- Azt hiszem...
- Mi az, hogy azt hiszed?
- Hát... éreztem a magányod alkotta szomorúságot, a sámán harc és az önmagad iránti gyűlöletedet... és... - ekkor pattant csak be, hogy még volt egy olyan vágya is, hogy valaki megértse és szabadítsa meg. Egyszeriben rájöttem, milyen kevés érzelmet is ad ki magából Ren. A felsoroltak közül egyiket sem mutatta ki nyíltan, mindig igyekezett mélyen magába zárni őket. Nem volt sem szívem, sem jogom kimondani mindazt a keserűséget, amit láttam benne. Nem lett volna szabad tudnom erről, semmi közöm nem volt hozzá. Mégis... annyira fájt, hogy nem lettem volna képes hagyni, hogy egyedül cipelje tovább a terheit. Valójában mindenkinek emlékeztem azokra a sötét foltjaira, amiket a múlt a lelkükbe égetett, de az övé élt bennem a legélénkebben. Elcsuklott hangom hallatán bizonyára még türelmetlenebb lett.
- És?
Megráztam a fejemet.
- Nem, semmi. Igazából... ennyi. - hazudtam. Ren mély levegőket vett és gondolkodóba esett, majd újra megszólalt.
- Akárhogy is, ne mondd el senkinek, mit láttál. Ha mégis-...
Most én vágtam közbe, ugyanis kezdett átmenni sértegető üzemmódba.
- Pletykafészeknek nézel engem vagy mi? Miért akarnék rosszat bárkinek is? - háborodtam fel teljesen jogosan.
- Az teljesen mindegy! A lényeg, hogy tartsd magadban.
- Mintha szándékosan akartam volna kifürkészni, mi zajlik benned!
Ekkor elhallgatott és jött némi hatásszünet, majd felállt.
- Jobb, ha minél előbb elfelejted, amit láttál. Már... nem vagyok olyan többé.
Ezzel megragadva az utolsó szó jogát elviharzott. Mérgesen ücsörögtem ezután már egyedül a székemen és próbáltam lecsillapítani magamban a kedélyeket, de nem igazán ment. Nem tudtam hova rakni a szavait és nem értettem a felfogását sem. Nem én akartam belelátni mindenkinek a szívébe! Hiányzott a francnak, hogy majdnem az őrületbe kergessen az az információáradat, amivel egyetlen pillantással sokkoltak! Végül aznap este valaki segített felmenni az emeletre a szobámig, majd felzaklatottan elmentem aludni, amiből persze csak forgolódás lett. Reggel mielőtt még valami hülyeséget csinálhattam volna bekötöttem a szemeimet, akkor már egyikük sem volt a szobában. A falnál tapogatózva eljutottam a lépcsőig, mikor beszélgetésre lettem figyelmes, ami odalent zajlott.
- Mindjárt kezdődik a meccsetek! Siessünk! - szaladgált fel-alá Cassy.
- Végre egy kis harc! Már teljesen eltunyultam. - lelkesedett Horohoro.
- Megyek, szólok vaksi kisasszonynak, biztos ébren van már. - szólalt meg Chocolove.
- Nem kell. - állította meg Ren. Hangja hallatán összeszorult a gyomrom.
- Mi? Miért? Egyedül nem tud tájékozódni.
- Jó helyen van odafent.
- De undok vagy. - jelentette ki Cassy.
- Hm. Egy olyan lány, akibe nem szorult annyi bátorság, hogy saját erejéből lépjen tovább, annak nincs semmi keresnivalója a mi meccsünkön.
Kemény szavai után már csak az ajtó nyílását és becsapódását hallottam. Önkénytelenül is mosolyra húzódtak ajkaim, ahogy a lábaim remegni kezdtek. Mi a franc? Előző nap rendesen lehordott, most meg vérig sértegetett és lenézett engem. Pont egy olyan mer szapulni, aki képtelen kifejezni a valódi érzéseit és egy álarc mögé bújik.
Hosszú percekig állhattam ott, belemerülve a gondolataimba. Kinyílt az egyik szoba ajtaja és valaki kilépkedett onnan, megállt, majd felém fordult.
- Eve? Te meg mit... - szólalt meg Tamao meglepetten, mikor látta, hogy szó szerint letépem a szemeimet takaró fáslit magamról. Szó nélkül futásnak eredtem a stadion felé. Kirontva az ajtón éppen Hao és Dante között rohantam el, akik még mindig edzettek. Egy intéssel jeleztem, hogy bocsánat, de sietek, majd tovább is álltam. Nem arról volt szó, hogy már nem láttam a sámánokban rejlő sötétséget, sőt, öt másodpercenként újra és újra felvették lidércalakjukat, de mivel tudtam, hogy nem fognak nekem ártani, így bátran vágtam át köztük.Talán éppen Ren szavainak hála váltam olyan dacossá, hogy kilépjek a biztonságot nyújtó vakságból. Jól le akartam ordítani a fejét, így olyan gyorsan futottam, hogy még a meccs közepénél sikerült odaérnem. Lihegve álltam meg a lelátón, a többiek ijedten néztek rám. Miután kifújtam magamat úgy gondoltam, ideje magamra vonnom annak a rohadéknak a figyelmét.
- Ren! - üvöltöttem el magamat torkom szakadtából, mire az említett felém kapta tekintetét. Amint ez megtörtént kinyújtottam egyik kezemet és kecsesen bemutattam neki, arcomon mosoly húzódott végig.
- Te meg...! - hűlt el az arca. Látszólag sikerült teljesen összezavarnom.
- Soha többé ne merj sértegetni, te nyomorult!
- Nyomorult?! - kérdezett vissza, miközben ártalmatlanította egyik ellenfelét.
- És még valami... - ekkor leengedtem a kezemet és a következőket hang nélkül tátogtam, hogy csak ő érthesse: - Nem vagy egyedül.
Ren arcán ellágyultak a vonások és tudtam, hogy érti, mire célzok. Ha mást nem is, de ezt tudatni akartam vele. Ő is elmosolyodott, legyőzte a maradék kettőt és mutatóujját felém emelte.
- Ne légy úgy eltelve magadtól! De tetszik ez az elszántság.
Míg a többiek értetlenül kapták ide-oda a fejüket, addig mi mindentudóan összemosolyogtunk, majd az arénából kiérve, szavak nélkül halkan elnevettük magunkat, majd hazafelé indulva összeütöttük az ökleinket. Úgy érzem, ezzel a nappal valami új kezdődött el. Megfogadtam magamnak, hogy legalább a magányérzetét nem hagyom újra eluralkodni rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése