9. fejezet; Mika

Az út Dobbie Villagebe sokkal zökkenőmentesebb volt, mint ahogy azt vártam. Röpke egy nap alatt elértük a kis falu határát és első dolgunk az volt, hogy beregisztráltuk a csapatunkat és nevet adtunk magunknak.
- "A pokol virágai." Ennél eredetibb vagy találóbb nevet nem tudtál volna kitalálni? - kérdezte Ichigo, miközben még mindig a nevünkön volt fennakadva. Nekem tetszett és ez volt a lényeg. Ahogy a zsúfolt utcákon sétáltunk időről-időre akaratlanul is szétnéztem a tömegben, hátha megtalálom az általam keresett személyt, de nem jártam sikerrel. Igazából annyira nem is bántam, mivel a találkozás véres harcot vont volna maga után és abban az utóbbi időben épp elégszer volt részem. Körbenéztünk a környéken és kerestünk magunknak szállást. Egy nyugisabb helyen leültünk enni, ahol viszonylag olcsó, de jó volt a kaja. Már kezdtem azt hinni, hogy ez egy nyugis nap lesz, de újra tévednem kellett.
Már az ebéd végénél járhattunk, mikor hirtelen egy apró lény jelent meg az asztalunk mellett. Jobban szemügyre véve rájöttem, hogy ez a kis valami egy kislány volt. Szőke tincsei mögül ártatlanul pislogva bámult minket, azaz Laureent, akinek fogalma se volt, mihez kezdjen a szituációval. Nem zavartatva magamat tovább ettem, de a fiú minden figyelme a jövevényre irányult, akinek szinte már-már ijesztően csillogtak a szemei. Valószínűleg már mindhármónk fejében az fogalmazódott meg, hogy megszólítjuk, de megelőzött minket.
- Bátyó? - hangja magasan csengett, mintha csak egy dallamot játszottak volna. Mindannyian egy hatalmas kérdőjellel a fejünk felett méregettük és próbáltunk rájönni, mit is akarhat.
- Ismered? - vontam kérdőre a fiút, aki megrázta a fejét.
- Sosem láttam. Mi az, hogy "bátyó"? - szólította meg a kislányt, aki összerezzent a hangjára és hátrált egy lépést, majd valami úton-módon erőt vett magán és újra megmukkant.
- Te vagy az, ugye? - szemei még jobban felcsillantak. Elrugaszkodott a földtől és Laureen nyakába csimpaszkodott, aki ijedtében azt se tudta, hova kapja a fejét: az őt átölelő gyerekre vagy a földre zuhanó poharára. De végül persze a törpére koncentrált és próbálta levakarni magáról, aki úgy tapadt rá, mint a pillanatragasztó. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy félt egyedül és ne hagyja többé magára, a fiú pedig folyamatos kérdéseket tett fel neki, hogy mégis kicsoda. Aztán hirtelen eszembe jutott valami, amit muszáj volt megkérdeznem:
- Laureen. Véletlenül nem ő az elkóborolt húgod? - erre a srác fortyogni kezdett, ami felettébb szórakoztató volt.
- Azt hiszed, hogy nem ismerem fel elsőre a saját testvéremet?!
Elmosolyodtam.
- De hát ő meg van róla győződve, hogy a testvére vagy. Nem furcsa ez?
- Fogalmam sincs, mi folyik itt....
- Hm, lássuk csak. - felálltam, elkaptam a kölyköt a ruhájánál fogva és felemeltem, így elszakadt a sráctól. Laureen megkönnyebbülten sóhajtott fel, míg a kislány szemeibe könnyek gyűltek és kapálózni kezdett.
- Engedj el! Téged nem szeretlek! Bátyó, segíts! Segíts! - sipítozásába az egész helység beleremegett. Sértette a fülemet és amúgy sem szerettem a gyerekeket, így visszaadtam a fiúnak, aki értetlenül felnézett rám, a lány pedig biztonságban érezve magát újra hozzábújt.
- V-várj, Eve! Ő nem az én-...
- Tudom. De ő... vagyis... Mi is a neved? - vontam fel a szemöldökömet.
- Mi-Mika... - hebegte el. Úgy tűnt, tőlem eléggé tartott.
- Szóval úgy tűnik, Mika azt hiszi, a testvére vagy. Valószínűleg elveszett. Ezek után a te felelősséged megtalálni a családját.
- De...
- Most te vagy a bátyja.
Láttam az arcán, hogy nincs ínyére egy kölyköt pesztrálni. Bevallom, nekem se lett volna, de neki már kellett lennie tapasztalatának ebben. Emellett rontotta volna az egyébként sem túl jó hírnevemet, ha a csapatom magára hagy egy gyereket. Másrészről pedig nagyon idétlennek és szórakoztatónak éreztem a szituációt, kíváncsi voltam, hogy hogyan oldja meg. Rideg, feszült tekintettel nézett Mikára, aki valószínűleg nem fogott fel túl sokat a világból. Laureen kezdetnek csak úgy tudott felállni a székről, ha közben tartja újdonsült kis tesóját, aki nem volt hajlandó elengedni őt egy pillanatra sem. Ichigóval tisztességes távolból követtük őket. Először a közeli üzletekben kérdezősködött, hogy nem-e látták a lányt felnőttekkel. Azután nem is tudom hány utcán járó sámántól kért segítséget, de mindegyik ötlete kudarcba fulladt. Igazából még jól is mutatott a kezében a kis törpe, de magától értetődött, hogy nem maradhatott velünk. A keresésből Mika mindössze annyit észlelt, hogy sok érdekes helyre elvitte őt, közben minden szépre és édesre rábökött, hogy vegye meg neki. Ezek a kérések azonban újra és újra visszautasításra kerültek, ugyanis Laureen nem volt hajlandó az ideje mellett a pénzét is rá költeni. A kislány állandóan csicsergett, mint egy kis madár, egyszerűen be nem állt a szája, ami a csendes fiút igencsak zavarhatta.
- Bátyó, abból a cukorkából szeretnék!
- Már mondtam, hogy nem veszek semmit.
- Miért? Szegény vagy?
- Én nem!
- Akkor vedd meg!
- Nem fogom!
- Vedd meg!!
- Elhallgass!
A veszekedéseiket az egész faluban lehetett hallani, mindenki csak nevetett rajtuk, néha még én is elkuncogtam magam. Ichigo sokszor hangoztatta, hogy mennyire aranyosak együtt, de akárhogy is próbálkoztam, ezt a jelzőt nem tudtam rájuk húzni. Kicsit emlékeztetett Mika arra az életmódra, amit én is élni akartam, de a körülmények nem tették lehetővé.
A nap már lemenni készült, mikor a stadionban megálltak kifújni magukat. Bár egész nap kereste a családját, semmi nyomra vezetőt nem talált. Éppen egy sámán meccs következett és úgy döntöttünk, ha már itt vagyunk megnézzük. A harc egész gyorsan lezajlott, de Mika furcsán viselkedett. Egész idő alatt a vesztes hármast figyelte és úgy láttam, mintha valamin erősen gondolkodna. Szóltam Laureennek, hogy ha vége lett, járjunk utána a dolognak. Így is lett. A harctéren kívül szerencsére még pont elkaptuk a kiesett csapatot és megállítottuk őket. Egy házaspár és egy nálam valamennyivel idősebb fiú volt a trió alkotója, aki nagyon hasonlított a társamra. Amint meglátták a nálunk lévő kislányt egyből kikapták a kezéből és magukhoz ölelték és úgy tűnt, a gyerek is helyre rakta az arcokat és megtalálta a valódi testvérét. Kiderült, hogy a nagy tömegben Mika elkóborolt és nem találták meg, ezért került hozzánk. Mindenesetre nagy öröm és boldogság töltötte el őket, Laureen pedig végre fellélegezhetett.
- Köszi, hogy segítettél megtalálni anyáékat, bátyó. - mosolygott rá a fiúra, akinek az arcvonásai szelídebbé váltak. Leguggolt a lány elé és egy piros cukrot tett a kis kezeibe.
- Ezt akartad, nem igaz?
Mika széles mosollyal az arcán ugrott a nyakába és köszönte meg még egyszer, majd a családjával elbúcsúztak tőlünk és hazaindultak.
- Valld be, hogy hiányozni fog. - szólt oda Ichigo. A fiú szakadatlanul a távolban eltűnő négy alakot figyelte.
- Kétlem.
- Másképp nem vetted volna meg a cukrot neki.
- A-az csak...
- Látni akarod a testvéred, igazam van? - pillantottam rá egy halovány mosollyal az arcomon. Aznap Laureen valamennyit nőtt a szememben személyiségileg és úgy éreztem, kissé félreismertem. Ezután a lemenő nap fényében visszatértünk a szállásunkra, egy különleges nappal a hátunk mögött.

8. fejezet; A felégetett ház

Annyit erőszakoskodtak, hogy kénytelen voltam még egy jó napig nyugton maradni. A sebeim súlyosak voltak és így is csak a csodának köszönhettem, hogy még élek. Az öregasszony meglepő módon képes volt a regenerációmat felgyorsítani és így nem kellett a felépülés miatt aggódni, csupán pihenésre volt szükségem. Szerencsére tudták, hogy nem vagyok az a társasági lény, ezért arra a napra, amíg az ágyat nyomtam egyedül hagytak, csupán az ebédet és a vacsorát hozták be. Ez idő alatt lehetőségem nyílt arra, hogy megismerkedjem az Oversoulom új formájával. Akárhogy is néztem, semmiféle előnnyel nem kedvezett. A karom nehezebbnek tűnt tőle, nem is használhattam ki az erőmet a végsőkig és ennek tetejében hatalmas óvatosságot igényelt. Minél többet vizsgáltam a tekeredő jelet, annál ingerültebbnek éreztem magamat, így jobbnak láttam, ha egy ideig nem használom a láncos pengét. A nap hátralevő részében az utunkat tervezgetem, hisz egyértelmű  volt ezek után, hogy Tokió nem alkalmas arra, hogy csendben megvárjuk a viadal kezdetét, tovább kellett állnunk. Siberius nagyon szúrta az oldalamat és nem akartam egy légtérben maradni vele, még éreztem a jelenlétét a városban. Egy olyan parazita, mint amilyen ő volt, nem szabadott engedni, hogy az utamat állja a világhódítós játékaival. Eszem ágában sem volt csatlakozni hozzá, még ezek után sem. Csak nyűg lenne egy nagyobb csapat tagjának lenni, legalábbis így gondoltam akkor.
Már este volt, mikor hirtelen felcsendült az Orákulum harangom. Gyorsan felkaptam az ágy mellett lévő asztalról és a kijelzőre pillantottam. A kis üzenet felvilágosított arról, hogy Dobbie Village újra megjelent és a bajnokság pár napon belül kezdetét veszi. Egyből felpattantam az ágyról, letéptem a fáslit magamról és összekapkodtam a cuccaimat. Már éppen rohantam volna ki szólni a többieknek, mikor berontottak a szobába táskájukkal a hátukon.
- Eve! A bajnokság! - kiáltott fel Ichigo izgatottan. Biccentettem a fejemmel.
- Tudom. Azonnal indulunk!
- De várj, szóljunk a hölgynek.
- Arra nincs semmi szükség. Nem fog emlékezni ránk.
- Mi? Ugye nem akarod megölni őt is?! - fakadt ki a lány hitetlenül. Összeráncoltam a szemöldökömet.
- Ostoba lány. Nincs erre időnk. Odakint várjatok. - ezzel utat törve kettejük között a nő szobájába mentem. Meglepő módon ébren volt és a teáját szürcsölte. Behúztam magam mögött az ajtót és leguggoltam hozzá. Egyhangúan, az élettől megrökönyödött tekintettel meredt tekintete az ablakra. Bár nem tudtam sem a szívben, sem az elmében olvasni, tisztán láttam az arcán, hogy már sok mindent megélt. Mielőtt megmozdulhattam volna megtörte a csendet kettőnk között.
- Gyönyörű ma a hold, nem igaz drágám?
Hallgattam. Nem akartam szólni semmit. Nem volt mondandóm.Mielőtt folytathatta volna a fejére tettem jobb kezemet és halkan mormolni kezdtem.
- Oblivio. Nascentes morimur finisque ob origine pendet. Oblivio... - ahogy a szavak elhagyták a számat a kezem alatt a nő bőre felcsillant pár pillanatra, majd hirtelen a teste összerogyott, mint egy babáé és a földre borult. Meglepetten néztem le rá, hisz nem ennek kellett volna történnie. A ráolvasás eredetileg a velünk kapcsolatos emlékeinek kitörlésére szolgált volna, nem kellett volna elveszítenie az eszméletét. Gyorsan a nyakára tettem a kezemet. De nem volt pulzusa. Ijedten a kezemre pillantottam, amivel éppen az imént öltem meg egy védtelen nőt. A karomon újra ott virított a kígyó, bár más formát öltött. Megrémültem és felpattantam. Csak ekkor jöttem rá, hogy Siberius sokkal nagyobb figyelmet fordított a képességeimre, mint ahogy azt képzeltem. Erőt véve magamon kiviharoztam a házból, ahol már a két társam várt, egyesültem Irával és felégettem a házat, amit ők csak értetlenül néztek. Nem hagyhattam nyomot magam után. Így is üldöztek minket elegen, nem volt szükség rá, hogy erről is tudomást szerezzenek.
- Eve! Mi a fenét csinálsz?! Az az idős nő még odabent van!
- Már nincs.
- Mi?!
Oldalra mutattam, ahol a szelleme lebegett derűs mosollyal az arcán. Én csak egy pillanatra mertem ránézni, majd elfordítottam eltorzult arcomat. Borzasztóan éreztem magamat. Hallottam, ahogy azt kérdezgetik felváltva tőle és tőlem, hogy mi történt, de egyikünk sem felelt. Az öregasszony megjelent előttem és éreztem, ahogy megfogja azt a kezemet, amivel kiontottam az életét. Bár sámánokat könnyű szerrel végeztem ki, az ártatlan emberek meggyilkolására mondhatni nagyon érzékeny voltam. A szemeibe pillantottam, amikben sem neheztelést, sem gyűlöletet nem láttam, csupán a végtelen jóságot, ami belőlem hiányzott. Szavak nélkül elbúcsúztam tőle, majd a lelke eltűnt és egy jobb helyre távozott. Azt hiszem, a látottak elegendő magyarázattal szolgáltak Laureenéknek ahhoz, hogy ne kérdezzenek többet. Mikor meghallottuk a tűzoltók szirénáit tovább álltunk és hamarosan megérkeztünk eredeti úti célunkhoz.

7. fejezet; Király és gyalog

A másodperc tört része alatt egy határozott mozdulattal a hátamba fúrta a kezét, aminek az erejétől előre repültem pár métert, szerencsére nem estem el. Gyorsan megfordultam, vissza akartam támadni, de Furyoku hiányában a puszta erőmre hagyatkozhattam csupán. Újra rápillantva elakadt a lélegzetem az elém táruló látványtól. Siberius mögött egy hatalmas kígyószellem, amögött pedig démonok sokasága sorakozott fel. Láttam már démonhordákat, mikor a Pokolba jártam, de ezek valahogy másoknak tűntek. Nem vacilláltak sokat, megtámadtak...
***

Bezuhantam az egyik sikátorba és egy fémkuka tetején landoltam. Minden végtagom sajgott a fájdalomtól, több sebből is véreztem, a regenerációs önreflexemet teljesen kimerítették a folytonos sérülések begyógyításai. Nagy nehezen felemeltem a fejemet, hogy előre nézhessek, de nem volt rá szükség, ugyanis újra körbevettek a démonok. Védőszellemem, Ira próbálta visszatartani őket, de csak ideiglenes védőpajzsokat volt képes felhúzni körém, amik az idő elteltével egyre rövidebb ideig bírták ki. Letöröltem ajkaimról lefolyó véremet és felültem. Elhagyott minden erőm, már csak egyetlen esélyem volt a túlélésre, mégpedig az, ha egyesítem a lelkem Iráéval, véglegesen, és akkor bevetheti valódi erejét. Ám ez kockázatos volt, mivel még ha nyerünk is, korántsem biztos, hogy visszakapom az irányítást a testem felett. De meg kellett tennem... Még volt egy elintézetlen ügyem. Léleklabdává alakítottam Irát és már majdnem a testembe vezettem, mikor a szörnyek áttörték a falat és újra felrepítettek a levegőbe. Zuhanás közben még a férfi védőszelleme lökött rajtam egyet, így az egyik épület oldalába csapódtam. Nagy volt a porfelhő és már alig bírtam mozogni. A lábaim meg se moccantak a törmelék alatt, egyedül a kezeim voltak szabadok, de már a lélekegyesülésre sem volt esélyem. Zihálva magam elé meredtem, kimerülten figyeltem, ahogy Siberius és szelleme odajön hozzám. Leguggolt mellém és kisimította a tincseket az arcomból. Megvetéssel és haraggal teli tekintettel figyeltem, látszólag nagyon jól szórakozott.

- Látod? Ezért mondtam, hogy nem tolerálom a válaszodat.

- Mintha... azt mondtad volna... hogy nem ölsz meg... - nyögtem erőtlenül és halkan, csodáltam, hogy egyáltalán értette, amit mondtam. Valószínűleg a halál szélén állhattam. Siberius csak elmosolyodott.

- Nem is fogok végezni veled. Mint mondtam, még hasznomra lehetsz. Figyelni foglak. És ha eljön az idő, vissza fogok jönni érted, Eve Midnight. - éreztem a szavai súlyából, hogy komolyan gondolja minden mondatát. Valóban a világ ura akar lenni, tényleg hadsereget szervez és igen... értem fog jönni. Megfordult a fejemben, hogy talán jobb lenne meghalni, de az egy gyáva döntés lett volna. Amíg ezen kattogott az agyam a férfi karján egy fekete kígyó tekeredett fel, feje szelíden a kezére simult, akárcsak egy háziállat. Kétségem se volt afelől, hogy nem ember, hanem valami nem evilági lény. A Föld veszélyben volt, ez egyértelművé vált. A vadállattal a kezén lassan közelített felém, nem értettem, mit akar. Végül már farkasszemet néztem vele.

- Mit... - tettem volna fel a következő kérdésemet, de félbeszakított.

- Ő ezen túl mindig veled lesz és szemmel tart helyettem is. Tudom, hogy van egy félelmetes erő, amit gondosan rejtegetsz mindenki elől. Problémás lenne, ha használnád, ezért ő ügyelni fog arra, hogy ne használhasd, különben az életeddel fizetsz érte.

Ekkor egy gyors mozdulattal a kígyó a jobb vállamba harapott borotvaéles fogaival. A fájdalom hirtelen jött és hamar elviselhetetlen kínt ízlelhettem meg, ahogy a mérge szétterjedt a testemben. Szemeim kipattantak és felüvöltöttem, amibe az egész hely belezengett. Irtózatosan fájt, minden csepp vérem égett, az ereim robbanni készültek, a szívverésem felturbózta magát. Valami ismeretlen folyamat játszódott le bennem és nem észleltem belőle mást, csak gyötrődést. Görcsbe rándultam és addig ordítottam, amíg már el nem hagyott a hangom is. Lelki szemeim előtt lepörögtek azok az emlékképek, amik a fájdalmat és a gyűlöletet szították a szívemben, és a méreg mintha abból szerezte volna az erejét. A látásom hamar elködösült és elvesztettem az eszméletemet.

***

Egy üres szobában találtam magamat. Minden hófehér volt, a fényesség elvakított. Nem éreztem fájdalmat. Nem értve a helyzetet néztem magam elé, majd hirtelen meghallottam édesanyám kedves hangját a hátam mögül. Megfordultam és a régi házunk konyhája tárult elénk. A nő a tűzhelynél főzött valamit, édesapám pedig az asztalnál olvasott egy újságot. Mindketten szelíden pillantottak rám, gyűlölet és megvetés nélkül, úgy, ahogy mindig is szerettem volna. Azt kérték, hogy üljek le az asztalhoz, hisz mindjárt kész az ebéd, amit közösen fogunk elfogyasztani. Egyszeriben minden harag eltűnt belőlem és már a könnyeimmel küszködtem, arcomon egy meghatódott mosoly húzódott végig. Mindig is erre vágytam, de... ez nem a valóság volt és nem is a Mennyország. Erre a gondolatra a látkép hirtelen eltorzult és már csak a vérben úszó, kimeredt testüket láttam. Ez volt az az időparadoxon, ami a 6. kapu birtoklásának ára. Mióta Irát a testembe fogadtam minden éjjel egy alternatív világba kerültem, ahol először valami szépet, aztán valami visszataszítót és szívszaggatót láthattam. Nem tudtam megállítani, nem tudtam ellene tenni, ugyanazt a napot éltem újra és újra, más és más befejezéssel. Ez volt az én álmaim börtöne. Ezért nem szerettem elaludni. Mint ahogy a többi, ez a világ is darabjaira hullott, újra felkeltem és újra december 13-át írtuk. Legalább ebből biztosan tudhattam, hogy még életben vagyok.

Ichigo intenzív szólongatására ébredtem fel. A szobában félhomály uralkodott, valószínűleg már hajnal lehetett. Ahogy körbenéztem és megláttam a két társamat és az öregasszonyt tudtam, hogy ők találtak rám és hoztak vissza. Azt hiszem, hálás voltam nekik, amiért nem hagytak meghalni. Amikor megpróbáltam felülni minden porcikám zsibbadni kezdett, az idős nő egyből megtámasztott és segített.

- Ne nagyon erőltesd még a mozgást, gyermekem. Nagyon súlyos sérüléseket szereztél, örülhetsz, hogy még életben vagy.

Á, igaz is. Siberius és a démonai legyőztek... Bár általában le szokott hangolni a vesztés, most nem volt hatással rám. Örültem, hogy túléltem.

- Eve, mi a franc történt? Vérben úszva találtunk rád egy sikátorban!

- Ha Laureen nem érzékeli a lélekjelenléted nem is vettük volna észre! Hova mentél?

- Én... - mély gondolkodásba zuhantam, majd hirtelen bepattant a kígyó. Nem tudtam, vajon visszatért-e már a Furyokum, ezért Oversoult alakítottam. Bár a többiek nem értették, én egy sóhajjal nyugtáztam, hogy nem vette el minden erőmet. Ám valami nem stimmelt és a jobb karomra pillantva rá is jöttem, mi nem tetszik. A csuklómon bár csigalassúsággal, de egy fekete, kígyó alakú jel tekeredett felfelé. Bepattantak Siberius utolsó mondatai.

- "Ha a kígyójel eléri a szívedet, akkor meghalsz. Ez azt jelenti, hogy ha esetleg több erőt szabadítasz fel Irából, mint amennyit kellene, akkor automatikusan ez végez veled. Csak óvatosan, Eve."

Most már minden tiszta volt. Siberius konkrétan megátkozott engem ezzel a jellel. És ez a férfi éreztem, hogy még hatalmas gondokat fog jelenteni nekünk.

6. fejezet; A kígyó éjszakája

Tokióba érve szinte elvakított minket a modernizáció tündöklő fénye. Emberek százai hemzsegtek az utakon, a gyalogátkelő helyek leginkább egy-egy csorda átvonulására emlékeztettek engem. Fullasztó és mocskos volt a légkör, alig kaptunk levegőt, nem ehhez voltunk szokva. Miután elszörnyedtünk a belváros rémeitől, úgy döntöttünk, hogy a külvárosban keresünk valamiféle menedéket addig, míg Dobbie Village újra meg nem jelenik. Szerencsére egy idős asszony ingyen és bérmentve szorított nekünk helyet a kis házában és elhallgatva Ichigóval folytatott beszélgetését megtudtam, hogy egykor ő is sámán volt. Láttam is némi Furyokut aprócska testében, de azzal valószínűleg egy légynek se árthatott volna. A vendégszobában futonokat készített elő nekünk, majd egy kellemes esti teára hívott meg minket, amit én inkább udvariasan visszautasítottam és elvonultam a szobánk csendes, sötét magányába.
Leültem a fal tövébe és azt a fénykockát bámultam, amit a hold vetett a padlóra. Már Dobbie Villageben akartam lenni, ahol valószínűleg az általam keresett személy nyomára bukkanhattam volna. Meg akartam ölni, meg akartam torolni rajta mindazokat a sérelmeket, amiket rajtam ejtett.
- Mert gyenge vagy.
A fejemben újra és újra felcsendült a lány hangja, amitől éles fájdalom járta át a testemet. Ha tehettem volna inkább az emlékeimet hagytam volna a Pokolban. De én, mint a 6. Kapu Őrzője a bűneimmel kellett hogy együtt éljek, démonokat toborozva és minden gyűlöletüket elnyelve magamba, hogy irányíthassam őket. Minden egyes visszaemlékezés alkalmával görcsbe rándult a gyomrom és a térdeim remegni kezdtek. Nevezhetjük akár gyerekkori traumának is.
Helsinkiben születtem, de a szüleim a rossz anyagiak miatt úgy döntöttek, hogy Arklowba költözünk. Mióta az eszemet tudom látom a szellemeket és ezzel mindig is voltak problémáim. Kiskoromban állandóan azokról a lidércekről beszéltem, amik mindenhol ott voltak és kommunikálni próbáltak velem. Naiv voltam. Azt hittem, hogy hisznek majd nekem és megszabadítanak tőlük, de ehelyett a szüleimmel addig romlott a kapcsolatom, hogy 4 éves koromra már csak szótlanul elmentünk egymás mellett, akárcsak az idegenek. Mikor iskolába kerültem már tudták, hogy más vagyok és az osztálytársaim rendesen megkeserítették az életemet. Csúfoltak, zaklattak, lelki terrorban tartottak, egyszóval az élet nem volt kegyes hozzám. Aztán valami történt.
Egy nap, mikor hazaértem a szokásos tortúráról a konyhában találtam anyámat. Semmi különös nem tűnt fel egészen addig, amíg meg nem pillantottam a kezében apám szolgálati pisztolyát. Ujjai görcsösen szorultak a ravaszra, és ahogy lassan felém fordult, az én arcom úgy sápadt el a látványtól. Szemei ide-oda cikáztak szemgödrében, kezei és lábai úgy remegtek, mintha éppen összecsuklani készülne. Gyűlölettel és megvetéssel teli tekintete örökre az eszembe vésődött. Valami idegen nyelven szitkozódott, közben fel-felordított. Mintha fájdalmai lettek volna. Először csak azt hittem, hogy valami ostoba tréfát űz velem, de mikor a fegyver elsült és a golyó a fejem mellett hasított a falba már nem dédelgettem hiú ábrándokat. Őt is, mint olyan sok embert a városban megszállt egy démon és a negatív érzelmeiből táplálkozott. Bár nem szerettem a szüleimet, efféle kínt mégsem kívántam neki. Apám a hang hallatán lerohant az emeletről, elfehéredett az arca, majd nem törődve azzal, hogy mi lesz a sorsom kirohant a házból. Könnyek gyűltek a szemeimbe és halálfélelem hatalmasodott el rajtam. Rettegtem attól, hogy a démon megöl engem. Igaz, hogy még gyerek voltam, de tisztában voltam a halál jelentésével. Nem akartam meghalni. El akartam én is menekülni, de a lábaim a földbe gyökereztek, anyám pedig újra célba vett. Már kezdtem feladni a reményt, mikor megjelent két felnőtt és egy gyerek a házunkban. A férfi elkapta őt, elvette tőle a pisztolyt és megkötözte, közben a nő a lánya köré egy kört rajzolt, majd valami ősi nyelven kántálni kezdett. Ezután dermedtségtől elvesztettem az eszméletemet és az utolsó dolog, amire emlékszem az egy fekete füst volt, ami elhagyta édesanyám testét.
Mikor felébredtem, a városi kórházban találtam magamat, nem voltak sérüléseim, a nővérek azt mondták, hogy csak a vércukrom esett le. De azok az iszonyú emlékek, amik a fejemben kavarogtak biztosítottak arról, hogy nem csak álmodtam. Gyorsan hazarohantam, ahol mindent úgy találtam, ahogy lenni szokott. Mintha csak kitakarították volna az előző napi mocskot. Körbejártam az egész házat, de csak anyámat találtam, aki a szobában sírdogált apám képe felett. Hamar rájöttem, hogy a gyávája elhagyott minket rémületében és majdnem minden értéket magával vitt. Ezután édesanyám úgy viselkedett, mintha az egész az én hibám lenne, sokszor a vállamnál fogva rángatott azt üvöltözve, hogy az ördög fattyja vagyok és adjam vissza az életét. De ez már nem volt hatással rám. Sokkal jobban érdekelt az, hogy a lány, akit a házunkban láttam az osztálytársam volt. Igazából egészen odáig fel sem tűnt a jelenléte, de ahogy felfigyeltem rá egyértelművé vált, hogy őt is kitaszították. Megfordult a fejemben, hogy talán ő is látja a lelkeket, így elkezdtem közeledni hozzá. Eleinte nagyon elzárkózott tőlem, de aztán pár hónap múlva kiderült, hogy ő is sámán és barátok lettünk. Egymásnak az egyetlenek. Megtudtam, hogy amit ők végrehajtottak, az egy ördögűzés volt, amit már nemzedékek óta művelt a családja. Bár nem sokat, de néhány dolgot elmondott a szertartásról, amiktől csak még jobban ragaszkodtam hozzá. Ő volt az első barátom...
A visszaemlékezés közepén valami megzavart. Egy éles, sípoló hang hasított át a fejemen, amitől akaratlanul is összerándultam. Kezeimet a fejemre szorítottam és próbáltam kiűzni magamból, de egyszerűen nem ment. Pár perc kínszenvedés után a hang megszűnt és végre alábbhagyott a fejfájásom. Azonnal felpattantam, hogy a forrás után nézzek, éreztem, hogy még a közelben van. Mivel nem akartam megzavarni azt a komoly beszélgetést, amit odakint folytattak, ezért az ablakon át távoztam a lakásból és a furcsa jelenség keresésére indultam. Volt benne valami különösen idegesítő. A megérzéseim a belvárosba csábítottak, ahol újra fojtogatni kezdett a tömegiszony. Nem csak az zavart, hogy alig lehetett mozdulni a sok ember között, hanem az, ahogy a másikra tekintenek. Ugyanaz az üres, semmitmondó nézés, aminek láttán fogalmad sincs, mire gondolnak. Elrejtik az érzelmeiket. Ez számomra mindig is irritáló és gyanúkeltő volt. Csak sodródtam az árral. Aztán hirtelen mindenki eltűnt körülöttem. Ijedten néztem körbe, de csak a kihalt utcarészletet láttam. Éreztem egy nagy Furyokujú személyt a követlen közelemben, aki valószínűleg ezt az egész illúziót keltette. Megfordultam és már készültem a támadására, de a férfi nem mozdult. Rózsaszínes haja emlékeztetett valakire, irigy sárga szemei szinte belém hasítottak, mikor végignéztek rajtam. Enyhén kirázott a hideg. Azt akartam, hogy nálam legyen az irányítás ebben a lehetetlen helyzetben, így megszólaltam:
- Miféle szerzet vagy te? És mi ez az egész?
Hangomat meghallván arcán egy gúnyos mosoly húzódott végig, kezei ballonkabátja zsebében nyugodtak.
- Úgy tűnik, a hírnevem még nem előzött meg. Szép estét, kishölgy, a nevem Siberius. - mutatkozott be szórakozottan, mintha csak egy színpadon állna a közönsége előtt. Nevetséges kinézetével ellentétben az ereje megrémített, így úgy gondoltam jobb, ha elővigyázatos leszek.
- Ez egy illúzió, nem igaz? Mi a célod? Meg akarsz ölni?
Jólesetten elnevette magát.
- Megölni? Ne légy ostoba. Én csak katonákat gyűjtök a hadseregembe, ami leigázza a világot. Téged is az oldalamon akarlak tudni. Megbízható forrásokból tudom, hogy egy démonnal osztozol a testeden. Még a hasznomra válhatsz.
Egyértelműnek éreztem a választ ennek a titokzatos alaknak az ajánlatára.
- Kihagyom.
- Persze, nem kell most döntened.
- Mint mondtam, a válaszom: nem. Nem érdekel a világuralom, sem a hadsereged, sem te magad. Ha jól sejtem te vagy az okozója annak a különös hangnak is, amitől majd' szétrobbant a fejem.
- Csupán fel akartam hívni a figyelmedet.
- Nos, sikerült. Szívódj fel és engedj utamra, különben lerombolom ezt a harmadrangú illúziót.
Már készítettem az Oversoulomat, hogy kitörök, de hirtelen a férfi megjelent a hátam mögött, a vállamra tette a kezét és egyszeriben minden csepp Furyokum elhagyott. Eluralkodott rajtam a félelem.
- A nemleges választ nem tolerálom. Úgy látszik, meg kell tanítanom neked, hogy az én ajánlataimat jobb nem visszautasítani.

5. fejezet; Még találkozunk

- Szóval vannak még olyan elmebetegek a világon, mint ti, akiknek kimoshatjátok az agyukat.
- Tévedsz. Önszántukból csatlakoztak hozzánk.
Elnevettem magamat.
- Hogyne. Én meg madár vagyok. - vágtam vissza cinikusan, közben vállat vontam. Villámléptekkel a vasszűz előtt teremtem és egy célzott rúgással kirepítettem a kávézó ajtaján. A vasdarab nagyot kondult, ahogy a földre érkezett, az én lábam pedig elzsibbadt. Laureen és Ichigo is kiszortották az ellenfeleiket az utcára, ahol már valamivel tágasabb volt a tér. Kimentünk mi is, bár alig láthatóan sántítottam.
- Eve?
- Megvagyok. Csak az a valami írtó kemény... - sóhajtottam fel. Marcóék gyorsan felállították a vasszüzet, közben gyilkos tekintetet vetettek ránk.
- Milyen ijesztő képet vágnak. - vonta fel a szemöldökét Laureen.
- Muszáj harcolnunk velük? - nézett rám Ichigo.
- Ez csupán játszadozás. Nem muszáj résztvennetek. Ne pazaroljátok rájuk a Furyokutokat.
Amíg mi beszélgettünk Jeanne kilépett a vasszűzből és Oversoult alakított ki. Furcsálottam, hisz tudomásom szerint nem szerette sajátkezűleg intézni a dolgokat. Talán felbőszítettem? Akárhogyis, a másik kettő hátralépett, hadd érvényesüljön a kislány is.
- A bűneiteket el kell törölni a létezésetekkel együtt. Adjátok meg magatokat vagy... - itt félbeszakítottam
- Ez az egyetlen téma, amiről képes vagy beszélni? Bűnök, gonoszság, pusztítás. Ilyen gondolkodásmóddal nem álltok messze Haotól. - vetettem a szemükre, ami éppen elég volt ahhoz, hogy felhúzzam őket. Hirtelen láncok törtek ki a földből és rátekeredtek a végtagjaimra. Erős szorításuknak hála alig tudtam mozogni. Mikor az égre pillantottam megláttam Shamasht, a lány védőszellemét. A lény elkezdte magafelé húzni a láncot, amik kitörtek a föld alól és ezzel együtt engem is felemeltek. Ichigo már kapott volna utánam, de megráztam a fejemet, hogy ne segítsen és bár vonakodva, de visszahívta a szellemét. Mikor szemmagasságban voltam vele eltűntek a bilincsek és egy székben találtam magamat, ahova le voltam szíjjazva. Kívülről nyugodtnak mutattam magamat, de valójában kétségeim támadtak affelől, hogy ki tudok-e szabadulni.
- Ez az utolsó esélyed. Csatlakozol hozzánk?
Valami csípős megjegyzést akartam a fejéhez vágni, de ekkor a szék karfájában tüskék jelentek meg és a karomba fúródtak. Fogaimat összeszorítottam és igyekeztem nem a fájdalomra koncentrálni, ami annyira nem volt elviselhetetlen, de nem is esett jól. Már kezdett elmúlni a fájó zsibbadás, mikor a bokámba is efféle éles tárgyak vésődtek, ami sokkal rosszabb volt. Már értettem, miért nevezték a kínzó eszközök specialistájának. De úgy tűnt megleptem azzal, mikor lepillantottam a lányra és csak egy mosoly jelent meg az arcomon, nem pedig megbánás vagy segélykérés.
- Miért nem adod fel? Miért viseled el inkább a fájdalmat?
Elnevettem magamat.
- Ha jártál volna az alvilágban, te is megértenéd. Odalent vagy a bőrödet perzseli a forróság, vagy a csontodig hatol a zord fagy. Ha csak egy gyenge sámán vagy, a démonok kirántják a testedből a lelkedet és végignézheted, ahogy széttépik és felfalják. Vagy életben hagynak, de akkor az idők végezetéig gyötrik és kínozzák az elmédet mindaddig, míg meg nem őrülsz. Ha pedig az egyiket a testedbe fogadod, hogy megmentsen és kivigyen, akkor te is egy szörnyeteggé válsz... Te nem tudod, milyen az igazi fájdalom. Halványlila gőzöd sincs! - az utolsó mondatot már szinte üvöltöttem. Elegem lett a játszadozásból. Nem érhetett semmit a kétségbeesésről, aminek tengerében el voltam veszve. Fogalma sem volt róla, milyen az, mikor gyengének és haszontalannak neveznek, majd eldobnak, mint egy megunt játékot. Engem nem a bűneim fertőztek meg, hanem a csalódottság és a mérhetetlen gyűlölet, amit senkivel sem oszthattam meg. Nem voltak barátaim, nem volt családom, nem volt senkim. De ezt hogy is érthette volna meg egy kívülálló?
Némi Furyokut összegyüjtve kitörtem a kínzószék fogságából, majd komolyabb probléma nélkül a földre érkeztem sebesült lábaim ellenére is. Mikor felpillantottam nem láttam mást, csak Jeanne döbbentét, ami kiült az arcára. Kihasználva sokkos állapotát kivettem az egyik bámészkodó kezéből a csészéjét, a lány elé ugrottam és támadás helyett a forró kávéval nyakon öntöttem. Képét most már a fortyogó dühe torzította. Marcóék szava is elállt. Ahogy feltörtek bennem az emlékek a tekintetem keservessé vált.
- Tisztában vagyok a tetteim következményeivel. De ne egy olyan személy akarjon ítélkezni felettem, aki csak a vasszűz tüskéinek fájdalmát tapasztalta. Viszont... ha Dobbie Village újra megjelenik és elkezdődik a bajnokság, bármikor szívesen megküzdök veled, Jeanne.
Miközben beszéltem, végig mélyen a szemeibe néztem, amik bár nehezen, de elfogadták a vereséget. Ezután sarkon fordultam, visszaadtam a tulajdonosának az üres csészét. A fejemmel intettem a társaimnak, akik bólintva követtek engem. Nagyon halkan, de lehetett hallani, ahogy a kezeimről vércseppek hullnak le a földre. Nem volt lélekjelenlétem regenerálni magamat, jobban esett az a finom, zsibbasztó fájdalom...

4. fejezet; Újraszerveződés

A kávé még mindig keserű volt, pedig már az ötödik kanál cukrot kavartam bele. Hiába, ezek a kisvárosi kávézók ritka pocsékak voltak. Nem is álltunk volna itt meg, ha már nem negyedik napja bolyongtunk volna Tokió felé. Két társam fáradt és éhes volt, így kénytelenek voltunk igénybevenni a szolgáltatásaikat. Amíg én undorodva kortyoltam a kávéba, addig a másik kettő valami egetrengetően komoly szócsatát vívott a másikkal.
- Mondtam már. Ez csak valami becenév vagy szinoníma. Nem feltétlenül a tulajdonosról nevezik el. - sóhajtott fel Laureen látszólag nagyon unva a beszélgetést.
- Mégis miféle ember az, akinek az a beceneve, hogy "Kacsa"? - förmedt rá Ichigo, miközben az üdítője dobozát szorongatta.
- Honnan tudjam? Nem is érdekel, hogy az igazat megvalljam!
- De te nem találod ezt furcsának? Mármint... Kacsa... Szóval... Ez röhejes!
- Lehet a kávézó helyén volt egy kacsaúsztató. Vagy esetleg volt a tulajdonosnak egy kacsája, aki kedves volt neki és róla nevezte el. Kit érdekel?!
- De...!
Lecsaptam a csészét az asztalra, amire mindketten egy pillanatra elvesztve a lélekjelenlétüket rámnéztek. A tekintetem valószínűleg ijesztőbb és árulkodóbb volt, mint ahogy azt gondoltam.
- Komolyan nincs más téma, amiről beszélhetnétek? Mindenki hülyének néz titeket, engem pedig égettek.
A lány hamar kizökkent előbbi állapotából és egy rosszaló pillantást vetett rám.
- Mi legalább beszélgetünk. Rossz rádnézni, ahogy csak ott ülsz, mint egy kuka!
- Nézd csak, ott jön a tulajdonos. Kérdezd meg tőle, mi van a kacsával. - böktem a pult mögül kisétáló férfira, amire a lány arca kiderült és már rohant is oda hozzá. Mélyet sóhajtottam, majd legyűrtem a maradék kávét is. A fiúra néztem, aki még ugyanabban a megfagyott pózban meresztette rám a szemeit. - Mi van?
Hangom úgy tűnt visszahozta közénk és normálisan visszaült az asztalhoz.
- Semmi.
Azt gondoltam, itt a beszélgetésünk megreked és végre elmélyülhetek a gondolataimban, de nem egészen így történt.
- Mit gondolsz... ha részt veszek a bajnokságon megtalálhatom a húgomat? Mármint... - hangneme kissé halk volt, egyébként sem egy bőbeszédű alaknak ismertem meg. Egy pillanatig gondolkodtam a válaszon, majd vállat vontam és elmosolyodtam.
- Ki tudja? Lehet otthon vár.
Itt a fiú arca elsápadt.
- Ne...
- Csak viccelek.
- Eve..! - mordult fel, amire csak kuncogtam egyet. Mindketten kerestünk valakit. Talán ez volt az egyetlen közös bennünk.
- Egyébként Dobbie Village-ről... - kezdtem bele egy komolyabb témába, de ekkor a megérzéseim veszélyt jeleztek. Elhallgattam. Ira szellemlabda formájában megjelent, ez egyet jelentett azzal, hogy problémás alakok közelednek. Laureen is hamar észlelte a veszélyt és csendben vártunk. Hirtelen kinyílt a kávézó ajtaja és mindenki ledöbbent, mikor egy bádogdarabot betoltak a helyiségbe, amit két fehérruhás alak követett. A hatalmas vasszerkezet és az egyenruha láttán egyből leesett, kikkel is van dolgunk.
- Hát ez meg...?
- Nézd meg jól, Laureen. Az ott a Vasszűz. Garantálom, hogy nem most fogod látni először és utóljára. Velük még problémáink lehetnek. - mondtam olyan halkan, hogy csak ő érthesse. Nem szimpatizáltam a fajtájukkal, a legkevésbé sem. A szőke hajú férfi felénk fordította a tákolmányt és katonásan megállt mellette, mögöttük egy zöld hajú fiú ácsorgott. Csak úgy dübörgött bennük a büszkeség. A kávézóban mindenki elhallgatott és feszülten figyelte az eseményeket. Ichigo gyorsan kapcsolva visszajött hozzánk.
- Mi, az X-LAWS azért jöttünk ide, hogy megszabadítsuk a világot néhány megtébolyult lélektől. Eve Midnight. - nézett rám Marco szülői szigorral.
- Az én lennék. - mosolyodtam el.
- A tudomásunkra jutott, hogy az őseid Hao szolgái voltak. Félő, hogy kísértést fogsz érezni a visszahozása iránt. Felajánljuk a segítségünket. Csatlakozz hozzánk és csírájában elfojtjuk mindazt a gonoszságot, ami elkezdett felemészteni. - folytatta a kissrác, aki aligha lehetett idősebb nálam.
- Ekkora sértést... És ha nemet mondok? Megöltök talán?
Marco összeráncolta a szemöldökét és megigazított a szemüvegét.
- Ha nem hagysz más módot...
Láttam, ahogy keze a pisztolya felé nyúl, de nem volt ideje elővenni, mivel még jóval előtte utasítottam két társamat az óvintézkedésre. Mindketten Oversoult alakítottak ki és egy pillanat alatt fegyvereiket a fejükhöz tartották testközeli állapotból.
- Ti hárman újra nekiindultok a gonosz elpusztításának? Nem vagytok egy kicsit kevesek ahhoz?
Ekkor váratlanul kinyílt a vasszűz fejénél egy kis ajtó és megpillantottam Jeanne arcát. Bőre hófehér volt, arcán egy vércsík folyt végig, szemei vörösen meredtek rám, mintha csak távgyógyászattal próbálkozna. Álltam a tekintetét, közben kikászálódtam az asztal mögül és felegyenesedtem.
- A béke szelleme új harcosokat küldött nekünk, akik segítenek kiirtani a gonoszságot a Földről. - szólt meg nyugodt hangnemében. Sokat hallottam az X-LAWS-ról és a tetteikről, először szimpatizáltam a céljukkal. De miután megtudtam, mennyire elborult az elméjük valójában inkább lemondtam róluk. Főleg a vezetőjük szúrta a szememet. Széles mosolyra húztam az ajkaimat. A légkör kezdett felettébb baljóssá válni.

3. fejezet; Goldva döntése

A tanácstagok arca elsápadt, én pedig egy mosollyal nyugtáztam, hogy végre komolyan veszik, amit mondok. De nem erre kellett pazarolni az időnket. Ki kellett használnom a pillanatot, amíg lankad a figyelmük.

- Tarts velem egy kis utazásra. – pillantottam Goldvára, majd lehunytam a szemeimet és a Furyokum összegyűjtésére kezdtem koncentrálni. Nem kellett utasítanom, Ira tudta magától, hogy mit kell tennie. A Földtől nem is olyan messze alkotott egy aprócska dimenziót és odateleportált minket. Mikor kinyitottam a szememet elém tárult az ilyenkor megszokott látvány: sehol semmi, csupán a végtelennek tűnő sötétség, ami körülölelte a testünket. Az öregemberre néztem, aki éppen a földről tápászkodott fel és értetlenül nézett körbe. Nyilván még nem látott ilyet.

- Hova hoztál?

- Ez egy köztes dimenzió, amit én hoztam létre, és amit kedvem szerint alakíthatok. Sokszor hoztam már ide sámánokat, hogy meggyötörjem az elméjüket, de mi most nem ezért vagyunk itt. A testünk és a lelkünk is eltűnt a saját világunkból, itt az idő lassabban telik, mint ott. – miközben magyaráztam, csettintettem és a sötétségben hirtelen megjelent egy kőszikla, amire kényelmesen felültem, könyökömet a térdemre tettem és kezemmel megtámasztottam a fejemet.

- Honnan tanultad ezt meg?

- Hm. Az most nem számít. Térjünk a tárgyra.

- Mit akarsz, sámán? – látszólag kezdte megérteni, hogy az én játékomat kell játszania.

- Bebizonyítani, hogy mi is hivatalosak vagyunk a bajnokságra.

Felemeltem a szabad kezemet és a távolba mutattam, ahol leomlott a világ fala és megjelent mögötte Great Spirit, és az előtte lebegő önmagam.

- Ez meg…

- Emlékképek. A sajátjaim.

Egy évvel fiatalabb alakom szinte súlytalanul lebegett a lelkek királya előtt, aki akkor nem tudtam eldönteni, hogy lenyűgöző vagy félelmetes volt. Meghökkenve néztem végig rajta, hisz nem is olyan rég még egy erős ellenféllel álltam szemben, a következő pillanatban pedig már egy teljesen más helyen találtam magam. Mikor megszólalt földöntúli hangján, összerezzentem.

- Te, kinek szíve telve van haraggal és gyűlölettel, miért akarsz részt venni a sámánok csatájában? Mit vársz attól az erőtől, amit utazásod során megszerezhetsz, és hasznodra fordíthatsz?

Szavai a lelkembe vésték magukat, mint valami szentírás. Minden porcikám remegett, minden ok nélkül halálfélelem uralkodott el rajtam. Olyan volt, mintha a lelkemet be akarná szippantani. Nagyot nyeltem és rengeteg bátorságot kellett összeszednem ahhoz, hogy válaszolni tudhassak. A habozás vagy a hallgatás nem tűnt a legjobb megoldásnak. Úgy éreztem, őszintének kell lennem.

- Van egy személy, akit bármi áron, de meg kell találnom… Nem csak neki, hanem magamnak is be akarom bizonyítani, hogy nem vagyok gyenge és mihaszna.

- És mihez kezdesz, ha egyszer mindezt valóra váltod? Mi lesz az ok, amiért élni fogsz?

Kérdései teljesen elbizonytalanítottak. Gyűlöltem bevallani, de igaza volt. Mihez kezdek azután? Mi fog utána életben tartani? Eddig sohasem fordult meg a fejemben egy másodlagos életcél. Egy az egyben elhagyott minden elszántságom, ami addig hajtott. De ezzel még nem ért véget, kis csend után folytatta:

- Hatalmamnál fogva engedélyt adok rá, hogy belépj a harcosok közé. Menj, küzdj és találd meg a valódi okot, amiért tovább fogsz élni! De figyelmeztetlek, az út, amit mutatni fogok neked korántsem lesz egyszerű.

Lélegzetvisszafojtva szívtam magamba mindazt a bölcsességet, amit abban a pár percben átadott nekem. Kíváncsi voltam, vajon hány másik sámánnak adott efféle tanácsokat?

- Ez azt jelenti, hogy részt vehetek a viadalon? – csillantak fel a szemeim, és felhőtlen öröm töltött el ennek hallatán.

- Igen. De a sötétséget a szívedben én nem tudom eltörölni…

Itt megszakítottam a „mozizást” és Goldvára pillantottam. Csak reménykedni tudtam abban, hogy hisz a szemeinek és a füleinek. Szerencsém volt. Mély levegőket vett, hümmögött néhányat, majd felém fordult komoly ábrázatával. Összeszűkült szemeiben láttam a remény szikráját tűzzé lobbanni. Még mielőtt megszólalhatott volna darabjaira törtem akaratommal a dimenziót és visszavitettem magunkat a Földre, ahol már mindenki türelmetlenül várt minket. Ahogy végignéztem rajtuk, megnyugvással töltött el, hogy nem pazarolták az erejüket további felesleges küzdelemre. Goldvával az oldalamon előrébb léptem, és arra vártunk, hogy kimondja az ítéletet.

- Great Spirit döntésével még én sem vitatkozhatom. Nem kérdőjelezhetem meg. Hozzatok három Orákulumot ezeknek a sámánoknak.

Társaimmal megkönnyebbülten felsóhajtottunk. Ezzel véget ért a harcunk. Eltüntettem a lélekkontrolom és mind a szemem, mind a hajam visszavette eredeti színét. A tanácstagokból néhányan hitetlenkedve faggatták a bölcset, hogy mégis mit jelentsen ez, de végül övé volt az utolsó szó és átadták az Orákulum harangjainkat, amit mindannyian egyből fel- vagy eltettünk. Megértésüknek hála semmiféle büntetést nem szabtak ki ránk, így már igyekeztünk is elhagyni a helyet, de Goldva még utánam szólt.

- Van bármiféle közöd Haohoz?

A név hallatán megtorpantam. Felbosszantott és mérhetetlen haraggal töltött el. Hallottam innen-onnan, hogy Goldva képes belelátni az emberek szívébe, de azt hittem, ez csak valami mendemonda. Arra gondoltam, talán valami párhuzamot vont le abból, hogy Great Spirit megjelent nekem és utat mutatott.

- Az őseim a szolgái voltak, de elpusztította őket. Azóta a családom mindent elkövetett, hogy elkerülje azt a szörnyeteget.

- Mondjátok meg a neveteket, ifjú sámánok.

Elmosolyodtam és félszemmel hátrapillantottam.

- Ichigo. – szólt a lány.

- Laureen. – folytatta a fiú.

- Eve. – fejeztem be a sort, majd mint akik jól végezték dolgukat elhagytuk a rejtekhelyet.

2. fejezet; Elismert tolvajok

Éjszaka volt. A szél hangosan süvített el a fülem mellett, ahogy a hegy széléhez értem, majdhogynem lelökni készült a mélységbe. Az előttem szétterülő völgyben megpillantottam úti célunkat, egy kis falba vájt járatot, ami feltehetőleg a rejtekhely bejárata lehetett. Egy intéssel utasítottam Ichigot, mire a lány szótlanul bólintott, előhívta a szellemét és eltűnt, hogy felderíthesse a helyet. Az idegen terepek átvizsgálása a specialitása volt és a navigálásnál is hasznát vehettem.

Talán fél óra telhetett el, mikor éreztem, elérkezett az idő a következő lépéshez. Hátrapillantottam az eddig türelmesen váró Laureenre, majd mikor észrevett, fejemmel a bejárat felé biccentettem. Ő is egyből vette a lapot és már indult is. Figyelemmel követtem, ahogy villámléptekkel a bejárathoz megy és a lehető legapróbb nesz nélkül ártalmatlanítja az őröket. Miután végzett én is csatlakoztam hozzá, és Ichigóra sem kellett sokat várnunk.

- Nem a legbonyolultabb az alagútrendszer, bár ahogy haladunk egyre kacskaringósabbak az utak, oda kell figyelnünk, hogy merre megyünk, különben a menekülés problémás lehet. – itt Laureen félbeszakította.

- Várj. Menekülnünk kell?

- Csak arra az esetre jegyezzük meg, ha netán valami nem várt irányba fajulna el a beszélgetés. – próbáltam nyugtatni.

- Mint például?

Vállat vontam.

- Egy Z terv. – visszafordultam a lány felé. – Folytasd.

- Ahogy számoltam, összesen 30 tanácstag tartózkodik odabent. A következő őrváltásig még van fél óránk.

Bólintottam.

- Bőven elég. Jól van. Ichigo, te mész és zárlatot csinálsz, hogy ne tudjanak segítséget hívni. Laureen, te kioltod a fényeket annyi helyen, ahol csak tudod. Apró műszaki hibának betudják. Ha ezzel végeztetek, jöjjetek utánam, az irányítócsarnok előtt találkozunk. Siessetek.

Mindketten bólintottak, majd berohantunk a bejáraton és az első elágazásnál szét is váltunk. Útközben persze én is kioltottam a fáklyákat, hogy minél hamarabb elérhessük Goldva szobáját.

Hirtelen beszélgetésre lettem figyelmes, így az egyik bemélyedésben elrejtőztem. Két tanácstag egy kellemes csevely kíséretében sétált el amellett az út mellett, amit én már teljesen elsötétítettem. Legnagyobb szerencsémre nem vették észre, mert annyira bele voltak feledkezve egymás családi problémáiba. Miután már nem hallottam a lépteik zaját előmerészkedtem és lekaptam a cipőimet. Ilyen távolságból még meghalhatták a kopogását, így kezeimbe vettem őket és mezítláb rohantam tovább.

Egy idő múlva egy furcsa, szimbólumokkal ellátott ajtó állított meg az előrehaladásban. Megtorpantam és gondolatban gyorsan értelmeztem a jeleket.

„Csak az léphet be eme ajtó küszöbén, kinek szíve ártatlan, lelke magasztos, elméje tiszta. A gonoszt Great Spirit őrzői elűzik.”

Elmosolyodtam. Az őrzők gondoltam ugyanazok, mint az ösvényen, egyszerű madárszellemek, akik csak akkor támadnak, ha megpróbálsz átjutni rajtuk. Ez az ajtó éppen a magamfajtákat hívatottak elűzni. De semmi gond. Hátranéztem, de még nem éreztem a közelben egyik társam jelenlétét sem. Olyan volt, mintha harcoltak volna. Ez esetben az időnk rohamosan lecsökkent és már nem volt értelme finomkodni.

- Ira, lélekkontroll! – kiáltottam el magam, mire a démon megjelent léleklabda formájában. A testembe zártam, a lelkünk pedig ideiglenesen összeolvadt. A szemeim elkezdtek égni, ahogy újra felvették vörös színűket, hajam pedig hófehérré kopott. 

Az addig kemény talaj most pihe-puha lepelnek tűnt, amin szépen lassan előrelépkedtem. Kezemet előrenyújtottam és finoman megérintettem a kőajtót, mint valami törékeny tárgyat. Egy nagy Furyoku löketet adtam neki, amitől az egész megrepedt és darabokra omlott szét, hatalmas porfelhőt hagyva maga után.

- Goldvát keresem, tudna segíteni valaki? – kérdeztem szemtelen ártatlansággal a hangomban. Hallottam, hogy valakinek erősen a torkára ment a por és a köhögéstől nem bír válaszolni. Egyik kezemmel végighasítottam a levegőben, mire az egy hatalmas szélvihart kavart és a homály eloszlott. Egyből megpillantottam azt a kicsinyke öregembert, akit kerestem. Nagy meglepetésemre senki sem volt vele. – Csak nem a Tanács vezetőjéhez van szerencsém?

- Hogy merészelsz behatolni ide engedély nélkül? Micsoda arcátlanság!

Villámléptekkel a bölcs elé ugrottam és torkon ragadtam, majd addig emeltem, míg a talpa már nem érintette a talajt. Fejemet kissé oldalra biccentettem.

- Hogy mondtad? Ne haragudj, nem értettem kristály tisztán. Persze, most elég nehézkes lenne beszélned. – kuncogtam magamnak, nagyon jól szórakozva a látványon. Micsoda szánalom volt így látni.

Ekkor érkezett meg Ichigo és Laureen sebekkel borítva a terembe. Látszólag összeütköztek jó néhány tanácstaggal, akik ide is követték őket. Mindannyian ziláltak a kimerültségtől és több tekintet elsötétült, mikor észrevettek.

- Azonnal engedd el, mihaszna sámán!

- Hm? Ha szépen kérnétek sem engedném el. Van valami, amivel tartozik nekünk.

Minden tag kérdően pislogott rám, hogy egy hozzám hasonlónak vajon mi dolga lehet vele. Magyarázatképp újra a fuldokló sámánra néztem.

- Mit akarsz…? – nyögte ki.

- Ó, hát ez igen egyszerű. Az Orákulum harangjainkat. Igaz, hogy későn csatlakoztunk a bajnoksághoz, de kiérdemeltük.

- Micsoda ostobaság ez?

- A ti drága mindenhatótokat adta ránk áldását. Great Spirit.

1. fejezet; Orákulumok nyomában

A sámán bajnokságot azért hozták létre, hogy a világ legjobbjai megküzdhessenek bizonyos keretek között egy józan ésszel felfoghatatlan hatalomért. Great Spirit. Igen, ezután áhítozik mindenki, aki méltónak érzi magát a koronához.”Én leszek a sámán király!” – harsogják minduntalan ezt a sablonos szöveget. De talán a céljaik még ennél is elcsépeltebbek. Mégis, mit akarnak kezdeni azzal az erővel, ami felér Istenével? Boldogságot hoznak a világra? Megállítják a bűnözést? Segítenek a rászorulókon? Megmentenek minden elesett kisállatot és veszélyeztetett fajt? Talán segítenek mindenkinek szerelembe esni? Vagy éppenséggel visszaélnek vele, és uralmuk alá hajtják a világot? Nem, véleményem szerint ezt az erőforrást valami sokkal magasztosabb cél érdekében kellene felhasználni. Ezért sem lehet akárki a király.

- Ez az utolsó esélyed. Hol találom a többi tanácstagot? – kérdeztem kissé megemelve a hangomat, hogy jól érthesse. A velem szemben álló férfi hangosan zilált, testét a vére, arcát az irántam érzett mérhetetlen dühe mocskolta be. Jól láttam, hogy már csak egy támadásra való Furyokuval rendelkezik, nem többel. Kezemben a láncos pengémmel türelmetlenül álltam.
- Már megmondtam… Sosem adunk ki belső információkat. És nem is lesz rá szükséged! Ha ezt megtudják, kizárnak a versenyből! – kiáltotta ingerülten. Unottan elmosolyodtam és még utoljára felvettem harci beállásomat.
- A makacsságod lesz a veszted. És most add a lelked nekem.
Elhajítottam az egyik pengét, ami cikkcakkos mozgással közelítette meg az ellenségemet. Azt se tudta, hova kapja hirtelen a fejét. Minden erejét latba vetve egy védőpajzsot emelt maga köré, de a szellemem könnyedén áttörte azt és végzett vele.
- Ira, fald fel az ő és a szelleme lelkét. – utasítottam védőszellememet, aki gonosz vigyorra húzta a száját és örömmel nekilátott aznapi ebédjének.
- Akárhányszor látom, mindig elképedek! Durva, ahogy megeszi a lelkeket. – szólalt meg egy közeli fán ülve egyik csapattársam. Ichigo egy kedves mosollyal az arcán odasétált mellém, majd követte őt a trió utolsó tagja is, Laureen. Mély levegőt vettem.
- Elvégre egy démon. Táplálni kell valamiféle módon, hogy ne engem emésszen fel. – erre a lányt egy kissé kirázta a hideg.
- Ijesztő. Már megint bevörösödtek a szemeid!
- Á, igen. Bocs.
Megszűntettem az Oversoult, és ezzel egyidejűleg szemem színe visszavette eredeti, lila árnyalatát.
- Nekem nem kéne. – jelentette ki megelégedve a saját helyzetével Laureen. Elég különös csapat voltunk. A legkevésbé sem számítottunk barátoknak. Csupán azért verődtünk össze, mert mindenkinek volt valami, amit meg kellett tennie. A fiú például a kistestvérét kereste elkeseredetten, aki elszökött otthonról. Komolyan, mint valami eszetlen gardedám…
Ezután mindhárman a holttestre pillantottunk.
- Nem lesz ebből baj? Mégiscsak egy tanácstag volt…
- Semmi kézzel fogható bizonyítékuk nem lesz.
- De végül semmi hasznosat nem tudtunk meg, csak megöltünk valakit!
- Ne sipítozz. – mordultam fel, majd a lakomáját befejező démonra pillantottam. – Nos?
- Meg van Goldva fészke. – szólt diadalittasan Ira, amire én elmosolyodtam, két csapattársam arcán pedig a pillanatnyi döbbenetet felváltotta az öröm.
- Akkor végre megszerezhetjük az Orákulum harangjainkat? – virult ki Laureen arca. Szerényen bólintottam, szellemem pedig eltűnt.
- És mit fogunk tenni, ha odaértünk? – kíváncsiskodott Ichigo, hisz még nem avattam be egyiküket sem a tervembe.
- Először is fel kell majd térképeznünk a helyet és megvitatnunk, hol fogunk betörni. Mindenkinek meg lesz a maga feladata. Teljes sötétségbe kell burkolóztatni az egész helyet, az őröket ártalmatlanítani, de a legfőbb, hogy elkapjuk Goldvát és rávegyük, hogy teljesítse a kérésünket. Az Orákulumok nélkül nem vehetünk részt a bajnokságon, ezt ti is nagyon jól tudjátok.
- Miért nem lopjuk el más sámánoktól őket? Sokkal egyszerűbb lenne, mintsem hogy hárman megtámadjuk a tanácstagokat. – Laureen szavára felsóhajtottam. Látszólag nem volt tisztában ennek következményeivel.
- Ha elvesszük másét, akkor arról a tanács rögtön tudomást szerez, és üldözni kezdenek minket. Valamint érvényteleníthetik is az ellopott Orákulumokat. Nem egy díjnyertes ötlet.
- De ha megtámadjuk őket…
- Elég volt. Emiatt ráérünk később is aggódni. Legyen annyi elég, hogy nem lesz más választásuk.
Mint mindig, az utolsó szó jogával élve sarkon fordultam és elindultam a rejtekhelyük felé társaimmal, aminek hollétét Ira a tag lelkének felfalásával tudta meg. Azzal, hogy a lelkeket magába olvasztja nem csak, hogy információkat tud szerezni, de egyben a Pokolba is küldi őket, hogy lassan belőlük is démon válhasson, akit majd ugyanúgy, mint a többit, uralmunk alá hajthatjuk.
Nem telt bele két nap és egy völgybe érve megpillantottuk a kőbe vájt bejáratot. Kezdődhetett a tervem legszórakoztatóbb része.

Párhuzamos szál

Helló!

Gondolom mindenki ismeri a The war is continue című fanfictiont, aki ide tévedt. Az alkotójával egy közös hajnali konzultálás során született meg az ötlet, hogy írjak egy olyan történetét, ami konkrétan ugyanaz, mint az elődje, csak valaki másnak a szemszögéből íródik. Ez nem csupán a romantika kifejtésénél válik hasznossá, hanem egyes szituációkat talán érdekes lehet más oldalról figyelni.

Az első pár fejezet (talán 10, de nem tudom biztosan) természetesen még az eredeti száltól eltérően íródik, de hamar be fogunk kapcsolódni a történetvezetésbe. A fejezetek címei nem lesznek feltétlenül ugyanazok.

Enjoy! :)

Nitus-sama~