Annyit erőszakoskodtak, hogy kénytelen voltam még egy jó napig nyugton maradni. A sebeim súlyosak voltak és így is csak a csodának köszönhettem, hogy még élek. Az öregasszony meglepő módon képes volt a regenerációmat felgyorsítani és így nem kellett a felépülés miatt aggódni, csupán pihenésre volt szükségem. Szerencsére tudták, hogy nem vagyok az a társasági lény, ezért arra a napra, amíg az ágyat nyomtam egyedül hagytak, csupán az ebédet és a vacsorát hozták be. Ez idő alatt lehetőségem nyílt arra, hogy megismerkedjem az Oversoulom új formájával. Akárhogy is néztem, semmiféle előnnyel nem kedvezett. A karom nehezebbnek tűnt tőle, nem is használhattam ki az erőmet a végsőkig és ennek tetejében hatalmas óvatosságot igényelt. Minél többet vizsgáltam a tekeredő jelet, annál ingerültebbnek éreztem magamat, így jobbnak láttam, ha egy ideig nem használom a láncos pengét. A nap hátralevő részében az utunkat tervezgetem, hisz egyértelmű volt ezek után, hogy Tokió nem alkalmas arra, hogy csendben megvárjuk a viadal kezdetét, tovább kellett állnunk. Siberius nagyon szúrta az oldalamat és nem akartam egy légtérben maradni vele, még éreztem a jelenlétét a városban. Egy olyan parazita, mint amilyen ő volt, nem szabadott engedni, hogy az utamat állja a világhódítós játékaival. Eszem ágában sem volt csatlakozni hozzá, még ezek után sem. Csak nyűg lenne egy nagyobb csapat tagjának lenni, legalábbis így gondoltam akkor.
Már este volt, mikor hirtelen felcsendült az Orákulum harangom. Gyorsan felkaptam az ágy mellett lévő asztalról és a kijelzőre pillantottam. A kis üzenet felvilágosított arról, hogy Dobbie Village újra megjelent és a bajnokság pár napon belül kezdetét veszi. Egyből felpattantam az ágyról, letéptem a fáslit magamról és összekapkodtam a cuccaimat. Már éppen rohantam volna ki szólni a többieknek, mikor berontottak a szobába táskájukkal a hátukon.
- Eve! A bajnokság! - kiáltott fel Ichigo izgatottan. Biccentettem a fejemmel.
- Tudom. Azonnal indulunk!
- De várj, szóljunk a hölgynek.
- Arra nincs semmi szükség. Nem fog emlékezni ránk.
- Mi? Ugye nem akarod megölni őt is?! - fakadt ki a lány hitetlenül. Összeráncoltam a szemöldökömet.
- Ostoba lány. Nincs erre időnk. Odakint várjatok. - ezzel utat törve kettejük között a nő szobájába mentem. Meglepő módon ébren volt és a teáját szürcsölte. Behúztam magam mögött az ajtót és leguggoltam hozzá. Egyhangúan, az élettől megrökönyödött tekintettel meredt tekintete az ablakra. Bár nem tudtam sem a szívben, sem az elmében olvasni, tisztán láttam az arcán, hogy már sok mindent megélt. Mielőtt megmozdulhattam volna megtörte a csendet kettőnk között.
- Gyönyörű ma a hold, nem igaz drágám?
Hallgattam. Nem akartam szólni semmit. Nem volt mondandóm.Mielőtt folytathatta volna a fejére tettem jobb kezemet és halkan mormolni kezdtem.
- Oblivio. Nascentes morimur finisque ob origine pendet. Oblivio... - ahogy a szavak elhagyták a számat a kezem alatt a nő bőre felcsillant pár pillanatra, majd hirtelen a teste összerogyott, mint egy babáé és a földre borult. Meglepetten néztem le rá, hisz nem ennek kellett volna történnie. A ráolvasás eredetileg a velünk kapcsolatos emlékeinek kitörlésére szolgált volna, nem kellett volna elveszítenie az eszméletét. Gyorsan a nyakára tettem a kezemet. De nem volt pulzusa. Ijedten a kezemre pillantottam, amivel éppen az imént öltem meg egy védtelen nőt. A karomon újra ott virított a kígyó, bár más formát öltött. Megrémültem és felpattantam. Csak ekkor jöttem rá, hogy Siberius sokkal nagyobb figyelmet fordított a képességeimre, mint ahogy azt képzeltem. Erőt véve magamon kiviharoztam a házból, ahol már a két társam várt, egyesültem Irával és felégettem a házat, amit ők csak értetlenül néztek. Nem hagyhattam nyomot magam után. Így is üldöztek minket elegen, nem volt szükség rá, hogy erről is tudomást szerezzenek.
- Eve! Mi a fenét csinálsz?! Az az idős nő még odabent van!
- Már nincs.
- Mi?!
Oldalra mutattam, ahol a szelleme lebegett derűs mosollyal az arcán. Én csak egy pillanatra mertem ránézni, majd elfordítottam eltorzult arcomat. Borzasztóan éreztem magamat. Hallottam, ahogy azt kérdezgetik felváltva tőle és tőlem, hogy mi történt, de egyikünk sem felelt. Az öregasszony megjelent előttem és éreztem, ahogy megfogja azt a kezemet, amivel kiontottam az életét. Bár sámánokat könnyű szerrel végeztem ki, az ártatlan emberek meggyilkolására mondhatni nagyon érzékeny voltam. A szemeibe pillantottam, amikben sem neheztelést, sem gyűlöletet nem láttam, csupán a végtelen jóságot, ami belőlem hiányzott. Szavak nélkül elbúcsúztam tőle, majd a lelke eltűnt és egy jobb helyre távozott. Azt hiszem, a látottak elegendő magyarázattal szolgáltak Laureenéknek ahhoz, hogy ne kérdezzenek többet. Mikor meghallottuk a tűzoltók szirénáit tovább álltunk és hamarosan megérkeztünk eredeti úti célunkhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése