- Szóval vannak még olyan elmebetegek a világon, mint ti, akiknek kimoshatjátok az agyukat.
- Tévedsz. Önszántukból csatlakoztak hozzánk.
Elnevettem magamat.
- Hogyne. Én meg madár vagyok. - vágtam vissza cinikusan, közben vállat vontam. Villámléptekkel a vasszűz előtt teremtem és egy célzott rúgással kirepítettem a kávézó ajtaján. A vasdarab nagyot kondult, ahogy a földre érkezett, az én lábam pedig elzsibbadt. Laureen és Ichigo is kiszortották az ellenfeleiket az utcára, ahol már valamivel tágasabb volt a tér. Kimentünk mi is, bár alig láthatóan sántítottam.
- Eve?
- Megvagyok. Csak az a valami írtó kemény... - sóhajtottam fel. Marcóék gyorsan felállították a vasszüzet, közben gyilkos tekintetet vetettek ránk.
- Milyen ijesztő képet vágnak. - vonta fel a szemöldökét Laureen.
- Muszáj harcolnunk velük? - nézett rám Ichigo.
- Ez csupán játszadozás. Nem muszáj résztvennetek. Ne pazaroljátok rájuk a Furyokutokat.
Amíg mi beszélgettünk Jeanne kilépett a vasszűzből és Oversoult alakított ki. Furcsálottam, hisz tudomásom szerint nem szerette sajátkezűleg intézni a dolgokat. Talán felbőszítettem? Akárhogyis, a másik kettő hátralépett, hadd érvényesüljön a kislány is.
- A bűneiteket el kell törölni a létezésetekkel együtt. Adjátok meg magatokat vagy... - itt félbeszakítottam
- Ez az egyetlen téma, amiről képes vagy beszélni? Bűnök, gonoszság, pusztítás. Ilyen gondolkodásmóddal nem álltok messze Haotól. - vetettem a szemükre, ami éppen elég volt ahhoz, hogy felhúzzam őket. Hirtelen láncok törtek ki a földből és rátekeredtek a végtagjaimra. Erős szorításuknak hála alig tudtam mozogni. Mikor az égre pillantottam megláttam Shamasht, a lány védőszellemét. A lény elkezdte magafelé húzni a láncot, amik kitörtek a föld alól és ezzel együtt engem is felemeltek. Ichigo már kapott volna utánam, de megráztam a fejemet, hogy ne segítsen és bár vonakodva, de visszahívta a szellemét. Mikor szemmagasságban voltam vele eltűntek a bilincsek és egy székben találtam magamat, ahova le voltam szíjjazva. Kívülről nyugodtnak mutattam magamat, de valójában kétségeim támadtak affelől, hogy ki tudok-e szabadulni.
- Ez az utolsó esélyed. Csatlakozol hozzánk?
Valami csípős megjegyzést akartam a fejéhez vágni, de ekkor a szék karfájában tüskék jelentek meg és a karomba fúródtak. Fogaimat összeszorítottam és igyekeztem nem a fájdalomra koncentrálni, ami annyira nem volt elviselhetetlen, de nem is esett jól. Már kezdett elmúlni a fájó zsibbadás, mikor a bokámba is efféle éles tárgyak vésődtek, ami sokkal rosszabb volt. Már értettem, miért nevezték a kínzó eszközök specialistájának. De úgy tűnt megleptem azzal, mikor lepillantottam a lányra és csak egy mosoly jelent meg az arcomon, nem pedig megbánás vagy segélykérés.
- Miért nem adod fel? Miért viseled el inkább a fájdalmat?
Elnevettem magamat.
- Ha jártál volna az alvilágban, te is megértenéd. Odalent vagy a bőrödet perzseli a forróság, vagy a csontodig hatol a zord fagy. Ha csak egy gyenge sámán vagy, a démonok kirántják a testedből a lelkedet és végignézheted, ahogy széttépik és felfalják. Vagy életben hagynak, de akkor az idők végezetéig gyötrik és kínozzák az elmédet mindaddig, míg meg nem őrülsz. Ha pedig az egyiket a testedbe fogadod, hogy megmentsen és kivigyen, akkor te is egy szörnyeteggé válsz... Te nem tudod, milyen az igazi fájdalom. Halványlila gőzöd sincs! - az utolsó mondatot már szinte üvöltöttem. Elegem lett a játszadozásból. Nem érhetett semmit a kétségbeesésről, aminek tengerében el voltam veszve. Fogalma sem volt róla, milyen az, mikor gyengének és haszontalannak neveznek, majd eldobnak, mint egy megunt játékot. Engem nem a bűneim fertőztek meg, hanem a csalódottság és a mérhetetlen gyűlölet, amit senkivel sem oszthattam meg. Nem voltak barátaim, nem volt családom, nem volt senkim. De ezt hogy is érthette volna meg egy kívülálló?
Némi Furyokut összegyüjtve kitörtem a kínzószék fogságából, majd komolyabb probléma nélkül a földre érkeztem sebesült lábaim ellenére is. Mikor felpillantottam nem láttam mást, csak Jeanne döbbentét, ami kiült az arcára. Kihasználva sokkos állapotát kivettem az egyik bámészkodó kezéből a csészéjét, a lány elé ugrottam és támadás helyett a forró kávéval nyakon öntöttem. Képét most már a fortyogó dühe torzította. Marcóék szava is elállt. Ahogy feltörtek bennem az emlékek a tekintetem keservessé vált.
- Tisztában vagyok a tetteim következményeivel. De ne egy olyan személy akarjon ítélkezni felettem, aki csak a vasszűz tüskéinek fájdalmát tapasztalta. Viszont... ha Dobbie Village újra megjelenik és elkezdődik a bajnokság, bármikor szívesen megküzdök veled, Jeanne.
Miközben beszéltem, végig mélyen a szemeibe néztem, amik bár nehezen, de elfogadták a vereséget. Ezután sarkon fordultam, visszaadtam a tulajdonosának az üres csészét. A fejemmel intettem a társaimnak, akik bólintva követtek engem. Nagyon halkan, de lehetett hallani, ahogy a kezeimről vércseppek hullnak le a földre. Nem volt lélekjelenlétem regenerálni magamat, jobban esett az a finom, zsibbasztó fájdalom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése