Éjszaka volt. A szél hangosan süvített el a fülem
mellett, ahogy a hegy széléhez értem, majdhogynem lelökni készült a mélységbe.
Az előttem szétterülő völgyben megpillantottam úti célunkat, egy kis
falba vájt járatot, ami feltehetőleg a rejtekhely bejárata lehetett. Egy
intéssel utasítottam Ichigot, mire a lány szótlanul bólintott, előhívta a
szellemét és eltűnt, hogy felderíthesse a helyet. Az idegen terepek
átvizsgálása a specialitása volt és a navigálásnál is hasznát vehettem.
Talán fél óra telhetett el, mikor éreztem, elérkezett az idő
a következő lépéshez. Hátrapillantottam az eddig türelmesen váró Laureenre,
majd mikor észrevett, fejemmel a bejárat felé biccentettem. Ő is egyből vette a
lapot és már indult is. Figyelemmel követtem, ahogy villámléptekkel a
bejárathoz megy és a lehető legapróbb nesz nélkül ártalmatlanítja az őröket.
Miután végzett én is csatlakoztam hozzá, és Ichigóra sem kellett sokat várnunk.
- Nem a legbonyolultabb az alagútrendszer, bár ahogy
haladunk egyre kacskaringósabbak az utak, oda kell figyelnünk, hogy merre
megyünk, különben a menekülés problémás lehet. – itt Laureen félbeszakította.
- Várj. Menekülnünk kell?
- Csak arra az esetre jegyezzük meg, ha netán valami nem
várt irányba fajulna el a beszélgetés. – próbáltam nyugtatni.
- Mint például?
Vállat vontam.
- Egy Z terv. – visszafordultam a lány felé. – Folytasd.
- Ahogy számoltam, összesen 30 tanácstag tartózkodik
odabent. A következő őrváltásig még van fél óránk.
Bólintottam.
- Bőven elég. Jól van. Ichigo, te mész és zárlatot csinálsz,
hogy ne tudjanak segítséget hívni. Laureen, te kioltod a fényeket annyi helyen,
ahol csak tudod. Apró műszaki hibának betudják. Ha ezzel végeztetek, jöjjetek
utánam, az irányítócsarnok előtt találkozunk. Siessetek.
Mindketten bólintottak, majd berohantunk a bejáraton és az
első elágazásnál szét is váltunk. Útközben persze én is kioltottam a fáklyákat,
hogy minél hamarabb elérhessük Goldva szobáját.
Hirtelen beszélgetésre lettem figyelmes, így az egyik
bemélyedésben elrejtőztem. Két tanácstag egy kellemes csevely kíséretében
sétált el amellett az út mellett, amit én már teljesen elsötétítettem.
Legnagyobb szerencsémre nem vették észre, mert annyira bele voltak feledkezve
egymás családi problémáiba. Miután már nem hallottam a lépteik zaját
előmerészkedtem és lekaptam a cipőimet. Ilyen távolságból még meghalhatták a
kopogását, így kezeimbe vettem őket és mezítláb rohantam tovább.
Egy idő múlva egy furcsa, szimbólumokkal ellátott ajtó
állított meg az előrehaladásban. Megtorpantam és gondolatban gyorsan
értelmeztem a jeleket.
„Csak az léphet be eme
ajtó küszöbén, kinek szíve ártatlan, lelke magasztos, elméje tiszta. A gonoszt
Great Spirit őrzői elűzik.”
Elmosolyodtam. Az őrzők gondoltam ugyanazok, mint az
ösvényen, egyszerű madárszellemek, akik csak akkor támadnak, ha megpróbálsz
átjutni rajtuk. Ez az ajtó éppen a magamfajtákat hívatottak elűzni. De semmi
gond. Hátranéztem, de még nem éreztem a közelben egyik társam jelenlétét sem.
Olyan volt, mintha harcoltak volna. Ez esetben az időnk rohamosan lecsökkent és
már nem volt értelme finomkodni.
- Ira, lélekkontroll! – kiáltottam el magam, mire a
démon megjelent léleklabda formájában. A testembe zártam, a lelkünk pedig
ideiglenesen összeolvadt. A szemeim elkezdtek égni, ahogy újra felvették vörös
színűket, hajam pedig hófehérré kopott.
Az addig kemény talaj most pihe-puha lepelnek tűnt, amin
szépen lassan előrelépkedtem. Kezemet előrenyújtottam és finoman megérintettem
a kőajtót, mint valami törékeny tárgyat. Egy nagy Furyoku löketet adtam neki,
amitől az egész megrepedt és darabokra omlott szét, hatalmas porfelhőt hagyva
maga után.
- Goldvát keresem, tudna segíteni valaki? – kérdeztem
szemtelen ártatlansággal a hangomban. Hallottam, hogy valakinek erősen a
torkára ment a por és a köhögéstől nem bír válaszolni. Egyik kezemmel
végighasítottam a levegőben, mire az egy hatalmas szélvihart kavart és a homály
eloszlott. Egyből megpillantottam azt a kicsinyke öregembert, akit kerestem.
Nagy meglepetésemre senki sem volt vele. – Csak nem a Tanács vezetőjéhez van
szerencsém?
- Hogy merészelsz behatolni ide engedély nélkül? Micsoda
arcátlanság!
Villámléptekkel a bölcs elé ugrottam és torkon ragadtam,
majd addig emeltem, míg a talpa már nem érintette a talajt. Fejemet kissé
oldalra biccentettem.
- Hogy mondtad? Ne haragudj, nem értettem kristály tisztán.
Persze, most elég nehézkes lenne beszélned. – kuncogtam magamnak, nagyon jól
szórakozva a látványon. Micsoda szánalom volt így látni.
Ekkor érkezett meg Ichigo és Laureen sebekkel borítva a terembe.
Látszólag összeütköztek jó néhány tanácstaggal, akik ide is követték őket.
Mindannyian ziláltak a kimerültségtől és több tekintet elsötétült, mikor
észrevettek.
- Azonnal engedd el, mihaszna sámán!
- Hm? Ha szépen kérnétek sem engedném el. Van valami, amivel
tartozik nekünk.
Minden tag kérdően pislogott rám, hogy egy hozzám hasonlónak
vajon mi dolga lehet vele. Magyarázatképp újra a fuldokló sámánra néztem.
- Mit akarsz…? – nyögte ki.
- Ó, hát ez igen egyszerű. Az Orákulum harangjainkat. Igaz,
hogy későn csatlakoztunk a bajnoksághoz, de kiérdemeltük.
- Micsoda ostobaság ez?
- A ti drága mindenhatótokat adta ránk áldását. Great
Spirit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése