9. fejezet; Mika

Az út Dobbie Villagebe sokkal zökkenőmentesebb volt, mint ahogy azt vártam. Röpke egy nap alatt elértük a kis falu határát és első dolgunk az volt, hogy beregisztráltuk a csapatunkat és nevet adtunk magunknak.
- "A pokol virágai." Ennél eredetibb vagy találóbb nevet nem tudtál volna kitalálni? - kérdezte Ichigo, miközben még mindig a nevünkön volt fennakadva. Nekem tetszett és ez volt a lényeg. Ahogy a zsúfolt utcákon sétáltunk időről-időre akaratlanul is szétnéztem a tömegben, hátha megtalálom az általam keresett személyt, de nem jártam sikerrel. Igazából annyira nem is bántam, mivel a találkozás véres harcot vont volna maga után és abban az utóbbi időben épp elégszer volt részem. Körbenéztünk a környéken és kerestünk magunknak szállást. Egy nyugisabb helyen leültünk enni, ahol viszonylag olcsó, de jó volt a kaja. Már kezdtem azt hinni, hogy ez egy nyugis nap lesz, de újra tévednem kellett.
Már az ebéd végénél járhattunk, mikor hirtelen egy apró lény jelent meg az asztalunk mellett. Jobban szemügyre véve rájöttem, hogy ez a kis valami egy kislány volt. Szőke tincsei mögül ártatlanul pislogva bámult minket, azaz Laureent, akinek fogalma se volt, mihez kezdjen a szituációval. Nem zavartatva magamat tovább ettem, de a fiú minden figyelme a jövevényre irányult, akinek szinte már-már ijesztően csillogtak a szemei. Valószínűleg már mindhármónk fejében az fogalmazódott meg, hogy megszólítjuk, de megelőzött minket.
- Bátyó? - hangja magasan csengett, mintha csak egy dallamot játszottak volna. Mindannyian egy hatalmas kérdőjellel a fejünk felett méregettük és próbáltunk rájönni, mit is akarhat.
- Ismered? - vontam kérdőre a fiút, aki megrázta a fejét.
- Sosem láttam. Mi az, hogy "bátyó"? - szólította meg a kislányt, aki összerezzent a hangjára és hátrált egy lépést, majd valami úton-módon erőt vett magán és újra megmukkant.
- Te vagy az, ugye? - szemei még jobban felcsillantak. Elrugaszkodott a földtől és Laureen nyakába csimpaszkodott, aki ijedtében azt se tudta, hova kapja a fejét: az őt átölelő gyerekre vagy a földre zuhanó poharára. De végül persze a törpére koncentrált és próbálta levakarni magáról, aki úgy tapadt rá, mint a pillanatragasztó. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy félt egyedül és ne hagyja többé magára, a fiú pedig folyamatos kérdéseket tett fel neki, hogy mégis kicsoda. Aztán hirtelen eszembe jutott valami, amit muszáj volt megkérdeznem:
- Laureen. Véletlenül nem ő az elkóborolt húgod? - erre a srác fortyogni kezdett, ami felettébb szórakoztató volt.
- Azt hiszed, hogy nem ismerem fel elsőre a saját testvéremet?!
Elmosolyodtam.
- De hát ő meg van róla győződve, hogy a testvére vagy. Nem furcsa ez?
- Fogalmam sincs, mi folyik itt....
- Hm, lássuk csak. - felálltam, elkaptam a kölyköt a ruhájánál fogva és felemeltem, így elszakadt a sráctól. Laureen megkönnyebbülten sóhajtott fel, míg a kislány szemeibe könnyek gyűltek és kapálózni kezdett.
- Engedj el! Téged nem szeretlek! Bátyó, segíts! Segíts! - sipítozásába az egész helység beleremegett. Sértette a fülemet és amúgy sem szerettem a gyerekeket, így visszaadtam a fiúnak, aki értetlenül felnézett rám, a lány pedig biztonságban érezve magát újra hozzábújt.
- V-várj, Eve! Ő nem az én-...
- Tudom. De ő... vagyis... Mi is a neved? - vontam fel a szemöldökömet.
- Mi-Mika... - hebegte el. Úgy tűnt, tőlem eléggé tartott.
- Szóval úgy tűnik, Mika azt hiszi, a testvére vagy. Valószínűleg elveszett. Ezek után a te felelősséged megtalálni a családját.
- De...
- Most te vagy a bátyja.
Láttam az arcán, hogy nincs ínyére egy kölyköt pesztrálni. Bevallom, nekem se lett volna, de neki már kellett lennie tapasztalatának ebben. Emellett rontotta volna az egyébként sem túl jó hírnevemet, ha a csapatom magára hagy egy gyereket. Másrészről pedig nagyon idétlennek és szórakoztatónak éreztem a szituációt, kíváncsi voltam, hogy hogyan oldja meg. Rideg, feszült tekintettel nézett Mikára, aki valószínűleg nem fogott fel túl sokat a világból. Laureen kezdetnek csak úgy tudott felállni a székről, ha közben tartja újdonsült kis tesóját, aki nem volt hajlandó elengedni őt egy pillanatra sem. Ichigóval tisztességes távolból követtük őket. Először a közeli üzletekben kérdezősködött, hogy nem-e látták a lányt felnőttekkel. Azután nem is tudom hány utcán járó sámántól kért segítséget, de mindegyik ötlete kudarcba fulladt. Igazából még jól is mutatott a kezében a kis törpe, de magától értetődött, hogy nem maradhatott velünk. A keresésből Mika mindössze annyit észlelt, hogy sok érdekes helyre elvitte őt, közben minden szépre és édesre rábökött, hogy vegye meg neki. Ezek a kérések azonban újra és újra visszautasításra kerültek, ugyanis Laureen nem volt hajlandó az ideje mellett a pénzét is rá költeni. A kislány állandóan csicsergett, mint egy kis madár, egyszerűen be nem állt a szája, ami a csendes fiút igencsak zavarhatta.
- Bátyó, abból a cukorkából szeretnék!
- Már mondtam, hogy nem veszek semmit.
- Miért? Szegény vagy?
- Én nem!
- Akkor vedd meg!
- Nem fogom!
- Vedd meg!!
- Elhallgass!
A veszekedéseiket az egész faluban lehetett hallani, mindenki csak nevetett rajtuk, néha még én is elkuncogtam magam. Ichigo sokszor hangoztatta, hogy mennyire aranyosak együtt, de akárhogy is próbálkoztam, ezt a jelzőt nem tudtam rájuk húzni. Kicsit emlékeztetett Mika arra az életmódra, amit én is élni akartam, de a körülmények nem tették lehetővé.
A nap már lemenni készült, mikor a stadionban megálltak kifújni magukat. Bár egész nap kereste a családját, semmi nyomra vezetőt nem talált. Éppen egy sámán meccs következett és úgy döntöttünk, ha már itt vagyunk megnézzük. A harc egész gyorsan lezajlott, de Mika furcsán viselkedett. Egész idő alatt a vesztes hármast figyelte és úgy láttam, mintha valamin erősen gondolkodna. Szóltam Laureennek, hogy ha vége lett, járjunk utána a dolognak. Így is lett. A harctéren kívül szerencsére még pont elkaptuk a kiesett csapatot és megállítottuk őket. Egy házaspár és egy nálam valamennyivel idősebb fiú volt a trió alkotója, aki nagyon hasonlított a társamra. Amint meglátták a nálunk lévő kislányt egyből kikapták a kezéből és magukhoz ölelték és úgy tűnt, a gyerek is helyre rakta az arcokat és megtalálta a valódi testvérét. Kiderült, hogy a nagy tömegben Mika elkóborolt és nem találták meg, ezért került hozzánk. Mindenesetre nagy öröm és boldogság töltötte el őket, Laureen pedig végre fellélegezhetett.
- Köszi, hogy segítettél megtalálni anyáékat, bátyó. - mosolygott rá a fiúra, akinek az arcvonásai szelídebbé váltak. Leguggolt a lány elé és egy piros cukrot tett a kis kezeibe.
- Ezt akartad, nem igaz?
Mika széles mosollyal az arcán ugrott a nyakába és köszönte meg még egyszer, majd a családjával elbúcsúztak tőlünk és hazaindultak.
- Valld be, hogy hiányozni fog. - szólt oda Ichigo. A fiú szakadatlanul a távolban eltűnő négy alakot figyelte.
- Kétlem.
- Másképp nem vetted volna meg a cukrot neki.
- A-az csak...
- Látni akarod a testvéred, igazam van? - pillantottam rá egy halovány mosollyal az arcomon. Aznap Laureen valamennyit nőtt a szememben személyiségileg és úgy éreztem, kissé félreismertem. Ezután a lemenő nap fényében visszatértünk a szállásunkra, egy különleges nappal a hátunk mögött.