10. fejezet; Újra szemtől szemben

Másnap reggel arra riadtam fel, hogy két vadbarom sámán az ablakom alatt a másik büszkeségét próbálta a földbe tiporni. Lepillantottam rájuk, majd Ira hangját kölcsön véve a frászt hoztam rájuk és elhúzták a csíkot. Mély levegőt vettem és az Orákulumomra pillantottam, de még mindig nem jelzett, hogy harcolnunk kellene. A tükör elé lépve egy értelmesebb fejet varázsoltam magamnak és kiléptem az ebédlőbe, ahol két csapattársam tekintete szegeződött rám. Biccentettem feléjük, majd egy kávés pohárral leültem az asztal túlsó végébe.
- Eve, azon gondolkoztunk, hogy el kéne nézni az arénába. Tudod, hogy megismerjük az ellenfeleinket.
A megszólaló lányra pillantottam két korty között.
- Szükségtelen. Amint megöltem azt a bizonyos személyt itt hagyom Dobbie Village-et és új célok után nézek. A többi nyomorult sámán se jelenthet nagy kihívást, kár a gőzért.
Mikor megszereztem Irát, a segítségével elsajátítottam annak képességét, hogy lássam mások Furyoku szintjét. Bárhova néztem, mindenütt szánalmasan gyenge résztvevőket láttam, innen eredt legfőképp a magabiztosságom. Laureen és Ichigo jól láthatóan sértőnek fogták fel, amit mondtam.
- És velünk mi lesz? Mi lesz a bajnoksággal? - csattant fel a lány.
- A legkevésbé sem érdekel.
- Hogy lehetsz ilyen önző?!
Kissé erőteljesebb hangnemre váltottam.
- Miről beszélsz? Önszántatokból döntöttetek úgy, hogy csatlakoztok hozzám. A céljaitok érdekelnek, de hogy hogyan valósítjátok meg őket, az már nem az én hatásköröm. Érdekből verődtünk egy csapattá, nincs szó adok-kapok szabályról vagy bármi másról, ami érzelmekre alapozódna. Nem vagyunk barátok, csupán társak. Ezzel már rég szembesítettelek titeket, miért problémáznátok pont most ezen? Hamarosan úgyis szétválnak az útjaink és mindenki megy, amerre lát.
Reméltem, hogy ez a kis monológ felért egy fejmosással és megértették az álláspontomat, de csalódnom kellett.
- Ha már céloknál tartunk, te mindig csak azt hajtogatod, hogy meg kell ölnöd valakit! Ez nem cél!
Ekkor lett elegem teljes mértékben. A pohár megreccsent a kezeim között és hirtelen mindketten összerezzentek. Nem akartam, nem volt szükséges.
- Ne aggódj, van egy olyan érzésem, hogy már nem kell sokáig elviselnünk egymást.
Ezzel felálltam és felkaptam a papucsomat, hogy terepszemlére mehessek. A veszekedés ellenére mindketten felpattantak az asztaltól és követtek engem, ahogy én azt reméltem. Talán a sötét kisugárzásomnak volt köszönhető, hogy soha egy csapat sem kötött belénk, mikor a zsúfolt utcákon mentünk végig. Szemeimmel folyamatosan ugyanazt az alakot kerestem, mint hét év alatt bármikor: rózsaszín haj, vékony testalkat, egoista vagy éppen távolságtartó arckifejezés. Ezek voltak az ő védjegyei. Hirtelen egy lányon megakadt a tekintetem, aki épp mellettem haladt el és ugyanabban a pillanatban nézett rám, mint én rá. Tökéletesen illett rá a leírás, csupán csak a kora változott. Szemeim elkerekedtek, ahogy megbizonyosodtam a kiléte felől és megtorpanva utána fordultam. Mikor visszanyertem a lélekjelenlétemet és nem úgy láttam, mintha felismerne engem utána szóltam:
- Már arra sem méltatsz, hogy megállj, vagy épp köszönj?
Hangom hallatán felém fordult egy értetlen ábrázattal és felvont szemöldökkel többször is végig nézett rajtam. Belülről némileg dühített, hogy valószínűleg azt se tudja, ki vagyok, de nem mutattam ki efféle érzéseket. Végre megtaláltam, hát eljött a bosszú ideje. A világ legegyszerűbb kérdését vágta hozzám:
- Ismerlek?
Magamban már-már nevettem a tudatlanságán. Nem akartam elhinni, hogy ennyire szelektív az emlékezete.
- Ez valami vicc, vagy ennyire meghülyültél hét év alatt?
- Dante, ez ki? - szólalt meg a lány mellett egy szürke hajú sámánféleség. Meghökkentem a név hallatán, hisz az én memóriámban nem ezen futott.
- Dante?
Kérdésemre unottan vállat vont.
- Az vagyok, bár mikor mi, embertől függ. De te...
Dühített. Igen, azt hiszem ez a megfelelő szó arra, amit éreztem minden egyes szava után. Tönkre tett és még csak nem is rémlettem neki. A tekintetem elsötétült és azon voltam, hogy menten kettétöröm a gerincét. Ám ekkor hirtelen éreztem, hogy egyetlen pillantásával utat nyit az elmémbe és az emlékeimbe kutat válasz után, amit nem volt túl nehéz megtalálnia. Felüdüléssel és kárörömmel töltött el, mikor a lábai remegni kezdtek, arca elfehéredett, szemei elkerekedtek és egyszeriben már nem is tűnt olyan stabilnak lábai támasztása. Nyeregben éreztem magamat, a beszélgetés irányítása most már az én kezemben volt.

- Milyen nevetséges, még a neved sem mered felvállalni.

Összerezdült és csak egy elfojtott hangot tudott kipréselni magából.

- Eve...

Diadalittasan és haloványan elmosolyodtam nevem hallatán.

- Bravo, tíz perc elteltével csak eszedbe jutott. 

- Mit keresel te itt? 

Ostoba arcát elnézve már ki is alakult egy frappáns válasz a fejemben, de még mielőtt kimondhattam volna a másik mellette álló lány mukkant meg.

- Ki ez?

A kellemetlen kisugárzású személyre néztem lenéző pillantásommal.

- Ő... - kezdte volna drága, régi barátom, de megelőztem.

- A nevem Eve Midnight, én vagyok "Dante" egykori barátja, mostani halála. - szavaimat olyan könnyedséggel és akkora mértékű gúnnyal ejtettem ki, ahogyan csak tőlem telhetett.

- Én nagypofájúnak foglak hívni. - jelentette ki a lány hűvösen, ami ugyancsak mulatságos volt az erejét tekintve, amire a helyében nem lettem volna ennyire büszke.

- És te ki volnál? "Dante" kis patkánya?

Látszódott, hogy sikerült kihoznom a sodrából a morcos kisasszonyt.

- Vicces vagy... Khan, Oversoul! - kiáltotta el magát és már indult is, hogy nekem támadjon, de Dante megállította.

- Mit akarsz, Eve?

Ezt a kérdést vártam.

- Téged. Helyesbítek: a holtestedet látni.

- Hogy te milyen ellenszenves vagy! - öltötte ki rám a nyelvét a másik társa

- És te vagy a kabala állat. Nyilván, ilyen kevés Furyokuval nem lehetsz más.

- Kevés... mi?

Ekkor mindannyian elképedtek. Ez már több volt, mint nevetséges. Komolyan ennyire lenéztek volna?

- Miért vagy így meglepődve? Azt hiszed, csak te vagy képes látni az ember Furyoku szintjét? Milyen naiv. - szóltam a rózsaszínhajú lányhoz, akinek egyre jobban elment az életkedve.

- Menjünk... - majd társaival karöltve távozni készültek. A további agykurkászás megelőzésének érdekében elzártam a gondolataimat előle és még utána szóltam.

- Hamarosan újra találkozunk, te nyomorult áruló. - és ezzel el is hagytuk azt a környéket.
Később visszatérve a szállásunkra az Orákulum végre felcsendült és szemet gyönyörködtető hírt hozott: a következő napra a Great Spirit úgy döntött, hogy kegyelmet ad és lehetőségem adódik megszabadulni egy fájó emléktől, ami a legnagyobb foltot ejtette a múltamban. Vigyázz Dante, mert jön a vég...