13. fejezet; Kegyes hazugság

Felriadtam. Rémülten, levegőért kapkodva ültem fel az ágyon, kezeimmel a hófehér takarót szorongattam. Kitágult szemekkel néztem végig a helyiségen és rájöttem, hogy Dobbie Village betegellátó központjában voltam. A hirtelen mozdulatnak hála hamar égni kezdtek a sebeim, amik tanúbizonyságot tettek arról, hogy a harcot nem csak álmodtam. Valóságos volt... Feltűnt, hogy az egyik kezem be van gipszelve, így már értettem, mi volt az a reccsenő hang. Telis tele voltam kötésekkel, amiket hamar le is téptem magamról. Nem volt szükség rá, hogy mindenki tudomást szerezzen róla. Csiga lassú mozdulatokkal kikászálódtam az ágyból és a tükör elé lépve összefontam a hajamat, amit rendesen elaludtam.
Ezután elhagytam az épületet az ablakon keresztül, hisz nem volt okom a maradásra. Nem éreztem sem Laureen, sem Ichigo jelenlétét a közelben, így biztos voltam benne, hogy véget ért a szövetségünk. Újra egyedül maradtam és már célom se volt. Be kellett látnom, hogy valóban gyenge voltam ahhoz, hogy beváltsam a bosszúmat. Ráadásul nem is vett komolyan, a végére teljesen egyoldalúvá vált a csata. Dühös voltam és végtelenül elkeseredett. Elegem volt az egészből. A falu elhagyása előtt úgy döntöttem, eszek valamit, hogy ne üres gyomorral vágjak neki egy ki tudja milyen hosszú útnak. A Patch kávézóba érve megálltam és körbe néztem. Hirtelen megakadt a tekintetem egy nagyobb társaságon, ahol egy kellemetlen ismerőst fedeztem fel. A lány engem megpillantva egyből felpattant és odajött hozzám, amit csak egy morgással nyugtáztam. Nem akartam látni azt a szánakozó arcát, amit rám vetett.
- Eve.
Hangja hallatán újra felment bennem a pumpa. Nincs is megalázóbb annál, mikor valaki a földbe tipor és szégyenbe mélyeszt, majd szomorú arccal eléd áll. Gondolataimnak megfelelően vágtam vissza:
- Hagyj békén...
Ezzel ott akartam hagyni, hogy más helyet kereshessek, de megállított a vállamnál fogva, gondosan ügyelve arra, hogy ne a sérült karomhoz nyúljon. Meglepetten, mégis fogcsikorgatva a dühtől fordultam vissza, a gipsz megfelelő fegyvernek tűnt a támadásra.
- Kérlek...
- Nincs mit mondanom neked.
- Nekem viszont van. De nem itt. Cass' tartsd a frontot.
Majd kivitt magával a helyiségből és sétára invitált. Nem akartam vele lenni, nem akart vele beszélni, már csak el akartam felejteni ezt az egészet, hisz esélyem se volt arra, hogy az átokkal a karomon legyőzzem.
- Mondd gyorsan, nekem dolgom van. - szólaltam meg kellemetlenkedve.
- Hazudsz. Ugyan kérlek pont nekem?
Elnevette magát, de bizonyára érezhette, hogy ez nem annyira mulatságos, így hamar abba is hagyta és elkomorodott az arca. Megállt és másfelé pillantott. - Hazudtam neked.. aznap...
Mondata hallatán szemeim elkerekedtek és hitetlenség lett úrrá rajtam. Nem tudtam mire vélni, hogy miért hozakodik ezzel elő éppen most? Felszakadtak a múlt sebei és a szívem újra vérezni kezdett a fájdalomtól.
- Ha hazudtál, akkor miért hagytál ott, miért ütöttél meg, miért tettél tönkre?!
- Miután Liar belém költözött kiszámíthatatlan lettem. Emlékezz csak rá, kivágtak a suliból, mert kishíján megöltem a fél osztályt, mert mondtak rád valamit, ráadásul téged is sokat bántottalak. Féltettem az életed, de ha ezt elmondom neked, akkor követsz, és valószínűleg megöllek. El kellett hogy érjem: látni se akarj, de... De azt nem gondoltam, hogy...
- Hogy? Hogy lelkileg tönkre megyek?
- Miattam fogadtál a testedbe démont?
Mikor rám nézett azokkal az üres, bűnbánó, sírás környékezte szemekkel csupán a sajnálkozást tudtam kiolvasni belőlük. Lejjebb vettem a hangnememet és úgy válaszoltam:
- Miután elmentél... Elkezdtem tanulmányozni a sátánizmust. Rájöttem, hogy ha fel akarok hozzád érni, sőt mi több, túl akarlak szárnyalni, akkor erre egy démont kell segítségül hívnom. Ira erős démon, és könyörtelen. Mindkét jellemző hiányzott belőlem, tökéletes választás volt...
- Tönkre tetted az életed...
A szavain kissé meghökkenve éreztem, ahogy egyre jobban ellágyulok és már csak a keserűség maradt bennem, a gyűlöletem és a haragom valahova elinalt.
- Te is a sajátod.
- Nekem nem volt választásom!
- Nekem viszont igen! És ezt választottam. Mit vesztettünk, mondd?
- Te semmit..
- Te talán vesztettél?
- Nem...
Tétova válaszából arra következtettem, hogy hazudik, de nem akartam ezt firtatni. Legalábbis még nem.
- Most mihez kezdesz? - kérdezte szelíden, amire csak üresen felsóhajtottam.
- Nem tudom.. Nincs hova mennem. A faluban rosszabb a hírnevem, mint neked, az otthonom elvesztettem, a szüleim meghaltak, eddig pedig az hajtott, hogy megölhesselek, de most... Már nem akarlak megölni, nem akarlak bántani...
Sajnos amiket mondtam, mind igazak voltak. Nem értem, miért nem hazudtam neki vagy hallgattam el vagy csak hagytam ott. Már tényleg nem akartam ártani neki, hisz úgyse lettem volna képes rá. Kezdtem átérezni az ő oldaláról is a dolgokat és ez csak még jobban elszomorított. Ám hirtelen elém ugrott a lány, amitől megijedve hátráltam néhány lépést. Arca most derültnek és vidámnak tűnt.
- Maradj velünk.
- Mi? - képedtem el. Ez tűnt a világ legidiótább ötletének.
- Itt mindenki olyan mint mi, legalábbis részben, a társaság eléggé idegesítő tud lenni, de jólelkűek, és téged is biztosan szívesen látnak.
Egyszerűen nem tudtam követni.
- Ezt honnan... Nem hinném. Tudod, most én vagyok a rossz kislány, aki bántani akarta az egyik barátjukat. - reagáltam kételkedően.
- Tudod... én voltam az a lány, aki vissza akarta, és vissza is hozta az életbe azt a srácot, aki mindenkit meg akart ölni. Azt hiszem nem lesz gond.
Erre felvontam a szemöldökömet, bajt éreztem a levegőben.
- Kit hoztál vissza?
- A neve Hao Asakura és...
Nem hagytam, hogy befejezhesse. A név hallatán újra elborította az agyamat a düh, de most teljesen más okból. Szívem legmélyéből gyűlöltem azt a személyt, akinek az előde a családomnak hű szolgálataiért halállal fizetett.Egy áruló volt, aki el akarta pusztítani az emberiséget csak azért, hogy a víziója ne teljesülhessen be. Egyszerűen nem akartam elhinni, amit mondott.
- Te megörültél? - ordítottam rá, közben megragadtam a vállainál fogva és rángatni kezdtem, mintha ez mindent megoldana. - Az egy őrült, egy gyilkos, egy idióta, egy elmebeteg, mindenkit ki fog nyírni, épphogy meg tudták fékezni, erre ennyi eszed van!? Elgurult a gyógyszered, vagy mi?
- Eve! Eve!!
- Az életünkkel fogunk fizetni!
A rémület környékezett meg. Hao visszatérése egyet jelentett az emberiség tökéletes kihalásával.
- Nem, nem fogunk, Eve! Hagyd már abba!
A lány kétségbeesett hangja hallatán kizökkentem megtébolyult állapotomból és elengedtem, de sajna olyan erősen ráncigáltam, hogy hátraesett.
- Au!
- Megérdemelted! Hogy lehettél ekkora idióta!
- Te nem is ismered!
- Miért, te talán igen? Azt tudtam, hogy átmentél a csatlósába, de..
- Nem vagyok a csatlósa.
- Akkor?
- Én.. Én nem vagyok senkije. Csak egy lány, aki beállt hozzá, mert nem volt hova mennie, de ennek vége. Kiléptem, és ezzel magamra is haragítottam.
Ez valamelyest megnyugtatott. Nem tudom, mi tettem volna akkor, ha kiderül, hogy hű talpnyalója maradt annak a senkiházinak. Éppen hogy csak visszakaptam az egyetlen barátomat, nem volt szükség arra, hogy elvegyék tőlem.
- Akkor jó. Hidd el nekem, hallottam róla, nem érdemes vele kikezdeni.
- Bármit is hiszel róla.. amögött van egy srác, aki más...
Kételkedő tekintetet vettem rá és arckifejezése láttán azonnal leesett, hogy mi is a helyzet. Bár nem akartam még hangot adni a ráeszmélésemnek.
- Dante.
- Hm?
- Te elpirultál.
- Mi? Nem én...
Reakciója láttán már biztos voltam abban, hogy vonzódik az ellenséghez. Nem bírtam magamban tartani...
- Ugye nem! Kérlek, mondd, hogy nem!
- Mi?
- Nem lehet ekkora ízlésficamod!
- Nem vagyok belé szerelmes Eve...
- Akkor miért pirultál el?
- Mert meleg van.
- Aha.
Felsóhajtott. Be kellett látnia, hogy már nem tud nekem hazudni.
- Ha az lennék sem lenne semmi köztünk. Az egyetlen, akit ő szeret az önmaga, na meg a drága természete, szóval...
- Helyes. Maradjon is csak meg a saját tükörképének, keresünk neked valakit!
- Még csak az hiányzik. Inkább veszek egy macskát.
- És te leszel az öreg nénike, aki a városban lakott, és volt vagy harminc macskája.
Ezután mindketten jókedvű nevetésben törtünk ki. Az idétlen sztorijai és a nem hétköznapi humora semmit sem változott. Ilyen kellemes és otthonias hangulatban be kell vallanom, hogy rég nem volt részem. Végre megértettem, hogy gyűlölködés helyett inkább azon kell dolgoznom, hogy bepótolhassam azt az elmaradt hét évet vele.