Éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam, nem is lettem volna képes rá. Egyre csak az kattogott a fejemben, hogy végre megölhetem őt, minden keserűségem okozóját és véget ér a hét bosszúhadjáratom. Ira lelkével egyesülve az egész estét egy különleges meditálással töltöttem, amit direkt erre a napra tartogattam. Újra és újra megjelent előttem a kép, amikor a lány magamra hagyott és megszakította velem a barátságát, ami az egyetlen emberi kapcsolatom volt, amit valaha képes voltam kialakítani. A meccs másnap délben volt, így elegendő idő állt a rendelkezésemre, hogy megtervezzem, miként is fogom kivégezni. Egyszer-kétszer megfordult a fejemben a gondolat, hogy esetleg erősebb nálam így, hogy nem tudom használni a Pokol táncát, de ezeket a feltevéseket gyorsan elűztem. Mikor eljött az idő egy szó nélkül rontottam ki a szobából és indultam meg az aréna felé, Laureen és Ichigo halkan tanakodva követtek. Apró késében voltunk, de nem érdekelt, már semmi sem terelhette el a figyelmemet. Kezdés előtt kb. egy perccel értük el a csatateret. Hallottam, ahogy arról tanakodnak, hogy le kéne fújni, de én elordítottam magamat:
- Még mit nem!
Üvöltésem hallatán mindenki felénk kapta a fejét, köztük természetesen Dante is, aki úgy tűnt nem is sejtette, hogy ki lesz az ellenfele. Már a szemeimmel azokat a pontokat mértem be a testén, amelyeknek átdöfése létfontosságú szervet érinthet. Kezeim görcsösen ökölbe szorultak, szó szerint forrt a talaj a talpam alatt. Még mielőtt ráhangolódhattam volna az egyik lány fülsüketítő rikácsolása belém hasított. Oldalra pillantottam és láttam, ahogy Laureen az egyik ellenfelet ölelgeti, majd kedvesen elcseveg vele. A füleim már nem fogták fel azokat az egyszerű szavakat, amiket egymás között váltottak, elég volt nekem annyi, hogy csupán az időmet húzza. Dantéval szinte egyszerre kiáltottunk rá a csapattársunkra, majd a tekintetünk ismételten összetalálkozott. Láttam a szorongást a tekintetében, amitől csak fokozódott a vérszomj bennem. Nem láthatta a gondolataimat, amelyek akkor már csak egyet suttogtak: öld meg! Szemeimben a gyűlölet és a fájdalom keveréke csillant fel, arcomon pedig önkénytelenül is egy gonosz mosolyt villantottam meg. Már nem volt visszaút.
- Bevallom, nem gondoltam volna, hogy ekkora szerencse fog engem érni. Jó téged újra, utoljára még látni "Dante". - szóltam hozzá, de csak hallgatott. - Á, igen a hűvös stílus. Szeretem, jól áll neked. A barátaid miatt húztál
ilyen csinos kis álarcot? Vagy más oka volt? Valami elől menekülsz?
Azt hiszem, a végtelenségig tudtam volna faggatni a hazugságainak okairól. A torkának akartam ugrani, minél előbb. Sylva elkezdte a szokásos monológját és bár akkora már minden hangot kizártam, ami a külvilágból érkezett, még le tudtam olvasni a szájáról, mikor megkérdezte, hogy készen állunk-e. Nem volt kérdéses, mindketten bólintottunk és ezzel egyidejűleg a harc kezdetét vette. A társaimnak már régebben elmagyaráztam, hogy ha eljutunk idáig, akkor nem érdekel mit tesznek, csak ne álljanak az utamba. Úgy tűnt, erre még emlékeztek, de azért elismételtem magamat:
- Ichigo, Laureen, foglaljátok le azt kettőt, Dante az enyém!
Mindketten bólintottak és ezt szántam az utolsó parancsnak, ami feléjük irányult. Többé nem érdekelt a viadal, élvezni akartam a harc magával ragadó lendületét.
- Ira, Oversoul! - ordítottam el magamat, mire a nagy furyoku-töltetű láncos penge megjelent a kezeimben. Ketté kaptam a fegyvert, elrugaszkodtam a földtől és ezzel egyidejűleg Dante felé hajítottam az egyik végét. A lány mintha csak el lett volna varázsolva, csigalassúsággal reagált és kis híján múlt, hogy először a karjától fosszam meg. A védőszellemével egy szárnyat alakított ki, ami az utolsó pillanatban védte meg. Kapva a lehetőségen folyamatos támadásra kapcsoltam és hátrálásra kényszerítettem már a meccs legelején. Egyszerre éreztem magamat csalódottnak és ördögien szórakozottnak.
- Gyengébb vagy, mint hittem. A híred megelőz, azt hittem legalább picit megizzadok, de ez így nem fog sokáig tartani.
Nevetve a gúnytól a levegőbe ugrottam és egy gyors befejezést terveztem, de úgy tűnt, elhamarkodottan cselekedtem. A szelleme Óriás Oversoulban jelent meg, ami több méteres termetével fölém tornyosult.
- Kicsit gyors lenne, nem? Liar!
Kiadva a parancsot a démon keze lendült, én pedig már nem tudtam a levegőben kitérni, így összehúztam magamat, majd a földhöz vágtak, amit egy nagyobb porfelhő kísért. Szerencsére egy karcolás sem esett rajtam és mikor felálltam Dante kezében már egy kaszát láttam. Szóval ez volt az alapfegyvere. Kicsit meglepődtem, mikor rájöttem, hogy ő még nem fedezett fel engem. Újabb lehetőség.
- Bocsánat, a habozás nem az én stílusom, csak fáradt vagyok. De ígérem, ez többé nem fordul elő.
Látszólag nagyon magabiztos volt az erejét illetően. De ez még csak a kezdet volt...
- Ira, szorongasd meg. - adtam halkan parancsot, ami után a démon kölcsönadva az Alvilág tizennégy kezének egyikét az a hátamnál jelent meg és torkon ragadta a felém közelítő, tudatlan leányzót. Kezemet felemelve a harmadik kéz Dantét a levegőbe emelte és nem engedett a szorításból. A képesség igényelt némi Furyokut, ezért félszemmel láttam, ahogy a kígyójel a karomon feljebb tekeredik. Világossá vált, hogy tényleg az életemmel játszok, de már nem számított... rég nem. Hajszálaim elfehéredtek, szemeim vörösen rikítottak. A tekintetem már kezdte átvenni Ira pusztítási vágytól fertőzött pillantásait és így nem is csodáltam, hogy a lány megrémült tőlem. Játszani akartam még vele.
- Jól lógsz? Hogy mondod? Hogy nem kapsz levegőt? - ekkor Irának parancsolva a lány nyakának szorítása még erősebbé vált. - Milyen kellemetlen lehet, nem? Na, Ira? Mit gondolsz? Gyors halála legyen?
Kellemesen kuncogtam a helyzeten, mégis túl könnyűnek tűnt. Be is vált az aggodalmam. Ugyanis a védőszelleme önkényesen kialakított egy nem hétköznapi Oversoult, megragadta a harmadik karomat és annál fogva többször is a földhöz vágott, amit szintén sikerült tompítanom, bár itt már nehézkesebben ment. A segítő kéz eltűnt, és a porban feküdve elkezdett az egész testem sajogni. Egyszeriben felfogtam, hogy az esélyeim a nyomorult démonának köszönhetően igencsak. megcsappantak. Az az átkozott kígyó is már majdnem a könyökömnél járt. Nem lehetett így vége, még nem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése