Cassy meghatódva ugrott a lány nyakába. Megnyugvással töltött el, hogy végre élve és egészségesen láthattam barátnőmet. Bár nehezemre esett elviselni, nagyon hálás voltam Haonak, amiért visszahozta az Alvilágból. Valószínűleg egyedül nem lettem volna rá képes. Minden sérülést, amit az időnyerés alatt szereztem teljesen megérte érte. Dante még nagyon erőtlen volt, ezt tökéletesen le lehetett olvasni róla. Valószínűleg fájó fejéhez kapott és lassan, de biztosan felült. Hirtelen nagyon rosszul kezdte el érezni magát és imbolygott, így már odagugoltam az ágyhoz és megszólaltam:
- Jól vagy? - kérdeztem halkan, de csak egy aprót biccentett. Mély levegőt vettem és felálltam. - Szólok a többieknek, hogy minden rendben.
- Magamtól is tudok szólni. - ellenkezett, közben próbált felállni. Tudtam, hogy még nem képes lábra állni, de nem volt szükség a segítségemre, ugyanis Hao egyből pattant és visszafektette.
- Pihenned kell, két lépést nem tudnál megtenni anélkül, hogy el ne botlanál a saját lábadban.
- Jól vagyok.. Tényleg. Csak...
Egyértelmű volt, hogy hazudik. Már meg sem lepődtünk.
- Haonak igaza van. Hatalmas nagy szerencséd van, hogy élsz. - álltam a srác oldalára, akivel életben valószínűleg ekkor értettem egyet először és utóljára. Kellemeset csalódtam benne, de ez nem azt jelentette, hogy mostmár sínen van kettőnk kapcsolata. Korántsem. Láttam Dantén, hogy rájött, mekkora mázlija is volt és biztos voltam benne, hogy Hao ezután gondját viseli. Észrevétlenül az ajtóig hátráltam, majd távoztam a szobából. Nem volt már ott semmi keresnivalóm. Bizonyára voltak kérdései, de azokat csak az Asakura tudta megválaszolni. Úgy gondoltam, majd ha rendbe jön újra beszélek vele. Nem akartam hallgatózni, így lementem a földszintre, ahol Yohék ücsörögtek. A fiú mosolyogva pillantott rám Mantával való beszélgetése közben.
- Hé, Eve. Mi a helyzet?
Kifejezéstelen arccal sóhajtottam fel.
- Percek kérdése és megtudod. Szerintem jobb lenne, ha nem látná Liart. - pillantottam Annára, aki mögött a fűzér fogságában lévő szellem dühöngött. Hao és az én ötletem volt, hogy tegyük ártalmatlanná egy időre. A lány miután belekortyolt a teájába felállt és rám nézett.
- Úgyis el kell mennem megnézni az új kulcstartókat. Gyerünk, Tamao. - szavára a rózsaszín hajú lány már pattant is. Nem vártam meg őket, hisz hallottam, hogy Dante szélsebesen és dühösen trappol lefelé a lépcsőn. Nem akartam hallani az értetlenkedését, így inkább elhagytam az épületet és az egész napomat bóklászással töltöttem. Mikor este visszamentem a "túléltük, királyak vagyunk" parti már javában folyt és mikor megláttak Chocolove már egy gyümölcslével teli poharat bele is nyomott a kezembe. Jó volt látni, hogy mindenki túlélte és ennyire jó volt a kedvük. Még Dante is ott volt, akivel egy-egy mosolygással köszöntünk egymásnak. Ezután leültem az asztalhoz és figyeltem a buli menetét. Ryu és Horohoro karaoke-párbajt tartott, a hangjuk bezengte az egész környéket. Anna, Tamao, Manta és Cassy kártyázással ütötték el az időt, a többiek pedig a maguk módján szórakoztak, mint ahogy én is. Mivel rengeteg időnk volt beszélgetésbe kezdtem Fausttal, aki számomra nagyon titokzatos személy volt.
- Van pár perced rám? - húzódtam oda mellé. Mikor meglátott felém fordult és Elisával mindketten rám fókuszáltak.
- Persze, csak tessék. - mosolyodott el.
- Um... Mondta Yoh, hogy... szóval hogy... a történetetekre lennék kíváncsi.
Igazából azt vártam, hogy ki fog nevetni vagy otthagy a fenébe, de ehelyett egy kellemes hangvételben elmesélte, hogy kiskoruk óta ismerik egymást. A nő halálos betegségben szenvedett, ezért Faust doktorrá vált és hosszú évek után sikerült meggyógyítani. Boldog szerelmesek voltak, de aztán valaki megölte Elisát és magára maradt. Aztán elkezdte az előde hagyatékait tanulmányozni és sámánként visszahozta szerelmét, mint védőszelleme. Láttam az arcán, hogy ez nagyon fájdalmas a számára, így türelmesen végighallgattam, hisz én voltam az, aki rákérdezett. Helyes történetük volt, és miután egy kicsit beszélgettünk erről egészen jó kapcsolatot alakítottunk ki.
Ezután a buli kezdett kissé fojtogatni, ezért kiosontam az épületből és leültem a patkára. Hűvös volt az éjszaka, de az én szeretett csillagjaim fényesen ragyogtak az égen. Felhúztam a lábaimat, hogy legalább a mellkasomat melegítsem és a csilagképeket bámultam. Mit kellene tennem? Maradjak vagy menjek? Tartsam a távolságot vagy közeledjek másokhoz? Újból az égitestektől vártam a választ, de nem feleltek. Hirtelen azonban egy felcsillant, bár lehet, hogy csak képzelődtem. Megdörzsöltem a szemeimet, ám ekkor valami meleget éreztem az arcomhoz nyomódni. Ijedten megugrottam és fél méterrel arrébb húzódtam, csak ezután néztem fel.
- Eh..? - nyögtem ki félhangosan. Az előttem álló fiú felmordult és leült mellém.
- Mi az, hogy "eh"? Inkább köszönd meg.
Pár nagyobb pislogás után jöttem rá, hogy Ren az. A srác egy dobozos italt tartott a kezében és még mindig várta, hogy elvegyem. Meginogva, lassan kivettem a kezéből és újra azt tapasztaltam, hogy kellemesen meleg és végre nem fáznak az ujjaim.
- Um... k-kösz..?
- Ezt most kérdezed vagy mondod? - vonta fel a szemöldökét. Igazából nem tudtam mire vélni a szituációt, össze kellett szednem magamat.
- Mondom. De miért hoztad?
Maga elé pillantott és belekortyolt a saját üdítőjébe.
- Láttam, hogy kilopakodsz és én sem bírtam már azoknak az idiótáknak a vonyítását, szóval kijöttem.
- Nem ezt kérdeztem, de ez lett volna a következő.
Térdeimre tettem a dobozt és egyik kezemből a másikba gurítottam.
- Láttam, hogy mindjárt megfagysz. Mit keresel még mindig idekint?
Nem volt merszem azt mondani, hogy untam a bulit vagy hogy teljesen elment az életkedvem. Felnéztem az égre.
- A csillagok miatt vagyok itt. Lehet nem hiszed el, de szeretem őket bámulni.
Rám nézett, majd követte a tekintemet, kezeivel hátul megtámaszkodott.
- Miért ne hinném el? Hisz múlt este is ezt csináltad.
Ijedten pillantottam rá. Én abban a hitben voltam, hogy mindenki aludt és senki sem látott! A fenébe! Hitetlenkedés tört ki belőlem.
- M-m-m-mi?! De... ti mind... - úgy éreztem magamat, mint egy idióta. Mindettudóan elmosolyodott.
- Megmondtam, hogy éjszaka is éber vagyok. Először azt hittem, hogy meg akarsz támadni minket, de ehelyett csak az ablakban ültél és bámultad az eget.
Éreztem, ahogy hosszú idő után először fut a vér az arcomba és kezd nagyon kínos lenni a helyzet. Ez nekem olyan volt... mint egy hobbi. Vagy nem is tudom mi a franc.
- Eh...?!
Ren rámnézett és a valószínűleg totál idétlen arcomat látva elkerekedtek a szemei. Gyorsan visszafordultam, összekuporodtam és tovább játszottam az üdítővel.
- Szóval... mindegy... E-ezt ne mondd el senkinek... E-ez... kínos nekem... - bagadoztam. Nem is tudom, miért hittem azt, hogy majd megért, de szerencsém volt.
- Nem vagyok az a pletykálós fajta. Ne aggódj, tőlem nem tudja meg senki. - reagált egészen megnyugtató és kedves hangnemben, ami teljesen ledöbbentett.
A vállam fölött átpillantva ránéztem és ő is rám, majd a fejemmel köszönetképp bólintottam, ugyanis már nem voltam hajlandó még egyszer kimondani azt a megalázó szót ugyanannak a személynek.
- Szóval miért is bámulod őket? - kérdezte kis gúnnyal a hangjában.
- Nem kell tudnod!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése