Az egész testembe a becsapódások okozta fájdalmak nyilalltak, hirtelen meg se tudtam mozdulni. Még nem végeztem! A gyűlölet az agyamban lüktetett és teljes egészében elborította az elmémet, már nem érdekelt, ha az átok megöl. Kezeimet ökölbe szorítottam és fogcsikorgatva támasztottam fel magamat.
- Eve...? - hallottam Dante halk, kétségbeesett hangját. Úgy viselkedett, mint egy ártatlan kisgyerek. Fogalma sem volt róla, mi tombolt a lelkemben. Megerőltetve magamat felálltam.
- Pusztulj! - üvöltöttem el magamat, Ira kialakított egy tüskenyúlványt, amit a védőszelleme testébe fúrtam egy az egyben. Kizártam a fájdalmat és már csak a mérhetetlen gyűlölettől megtelt tekintetem véste magát a lány szemeibe. Dante a földön ült, mintha csak a megváltásra várna, nem tudtam kiolvasni a tetteiből, hogy mire gondol, de már nem is érdekelt. Egyesítettem a láncos pengémet és lassú léptekkel közelítettem felé. Tudtam, hogy kezdek kifordulni önmagamból és a támadásaimat már nagyrészt nem én, hanem Ira irányítja. Talán ez volt az egyetlen hátránya annak, hogy démon volt. Hirtelen azonban megjelent a közelünkben az egyik csapattársa.
- Dante! - kiáltotta a nevét és kétségbeesetten szaladt felénk.
- Cassy, ne!
Dühös tekintetre váltottam és már-már Ira hangját használva ráordítottam:
- Takarodj!
De nem hallgatott rám. Láttam, hogy már mind Laureen, mind Ichigo legyőzötten fekszik a földön. Milyen szánalmas - gondoltam. Úgy voltam vele, hogy az alját majd elintézem a végén.
- Nem! Amo, Óriás Oversoul!
Sem a szelleme, sem ő nem tűnt túl erősnek, így nem is tudtam komolyan venni.
- Ez a mi harcunk! Jól mondom, "Dante"? - mosolyogtam rá a lányra ördögien. Csettintettem egyet és az utasításomat követve Ira egy ugyanolyan dimenziót alkotott, mint Goldvánál és elteleportált kettőnket. Dante a nagy feketeséget bámulva, ami körül ölelt minket felállt, én közben egy sziklán foglaltam helyet. A sötétséget felváltotta a szemet vakító fehérség.
- Hol... hol vagyok...
- A fejemben. - ekkor a hangomat követve felém fordult, én pedig elmosolyodtam. - Vagy mondjam inkább úgy, hogy az emlékeimben? Melyik tetszik jobban?
- Hogy kerültünk ide?
- Hm... Szeretném, ha végre körbenéznél.
Addigra már megjelent körülöttünk az a hely, ahol hét évvel ezelőtt "elbúcsúztunk" egymástól. Két kislány állt előttünk, egészen pontosan kettőnk kis kori alteregói. Szerencsére Dante hamar felismerte a környéket és láttam, hogy egyre rosszabbul van.
- Ez nem...
- Felismered őket?
- Én...
- Figyeld őket, hallgasd őket...
Hallgatott a szavamra.
- Napok óta nem beszéltél velem, valami baj van? - kérdezte a fekete
hajú kislány könnybe lábadt szemekkel. Az előtte álló lány érzékelten
arccal nézte őt, de nem válaszolt. Kezében egy kis táska volt, amiben az
utazásra való holmiját tartotta. - Válaszolj! - fakadt ki
erőteljesebben.
- Nem tök mindegy? Takarodj az utamból! - Szólalt meg végül a másik lány.
- Nem! Válaszolj nekem! Miért akarsz elmenni? És miért nem viszel magaddal?
- Untatsz! Eredj az utamból, vagy nagyon megjárod!
- Könyörgöm neked, ne hagyj egyedül!
Erre a kijelentésre a hátizsákos
lány eldobta a kis táskát, a lány felé tett egy lépést, majd teljes
erejéből gyomorszájon vágta őt.
Amint az ütés a lányt érte, mintha csak Dantét vágták volna hasba, alteregómmal együtt a földre zuhant, közben fájdalmasan, rohamszerűen köhögött. Igen, én is éreztem, még mindig.
- Mert gyenge vagy.
A fekete hajú lány meglepetten, sírva a vele szemben álló lányra nézett,
aki visszament a táskájáért, fölvette azt, majd elment a földön
összegörnyedt barátja mellett.
- M-Mi? - nyögte ki, amennyire csak bírta.
- Még a hallásod is romlott?
Egy pillanatra megállt, de nem volt
hajlandó a lányra nézni.
- Undorodom tőled. Egy merő szégyen vagy.
Sámán... Nem, te csak egy nyomorult patkány vagy, egy élősködő. Kell
neked valaki, aki megvéd, mert egyedül egy komplett céltábla vagy. Nekem
nem kell egy kolonc, én nem védek meg senkit! A szememben nem vagy már
semmi, csak egy idegesítő árnyék. Ne kelj fel, amíg nem mentem el, nem
akarom látni a próbálkozásod, úgy sem mész semmire, mert gyenge vagy....
- Ezzel otthagyta a lányt, aki sokkos állapotban a földre feküdt és szívszaggatóan sírdogált, közben aprócska kezével az ütés nyomát fogta.
Eltüntettem mindent és újra csak a sötétség volt rajtunk kívül a dimenzióban.
- Még mind a mai napig emlékszem minden szavadra, még mindig érzem az ütésed fájdalmát, még mind a mai napig gyűlöllek ezért! - üvöltöttem felé a semmiben lebegve, kezemben görcsösen szorítottam a láncos pengét. A fájdalom csillapodtával felállt és rám nézett.
- Jól nézd meg, ez lesz az utolsó, amit rajtam kívül látni fogsz.
Oversoult alakított ki.
- Fejezzük be.
Arckifejezésem egy pillanatra elüresedett, mikor rájöttem, hogy ez valóban semmi hatással nincs rá. - Azt hitted, hogy megsajnállak, és feladom?
Elnevettem magamat.
- Ennyire naivnak hiszel? Csak tudatni akartam veled, hogy mi is az, ami miatt pusztulnod kell.
- Nem nagyon érdekelt a bosszúhadjáratod oka, de kösz a tartalmas illusztrációt.
Igen, pont erre számítottam tőle. Ugyanaz az elutasító és szánakozó tekintet. Pont ezért gyűlöltem annyira. Itt volt az ideje véget vetni.
- Ira! - a démon megjelenve a hátam mögött elnyelni készült Liart, aki persze nem hagyta magát. Hirtelen láncok tűntek fel, amelyek mindkettőnket gúzsba kötöttek és fáj beismerni, de mozdulni sem bírtam. Fájt a szorítása és a Furyokum is fogytán volt, egyre idegesebb lettem. A dimenzió darabjaira hullott és visszakerültünk az arénába, ahol el se tudták képzelni, mi történhetett. A "feladni" szó az én olvasatomban ismeretlen fogalomként szerepelt, tulajdonképpen nem létezett. Amint a láncok eltűntek már a következő támadáson agyaltam, közben próbáltam azt a maradék erőmet is összeszedni.
- Én nem... veszítek! Ellened nem! - ordítottam kimerülten, közben megtaláltam az egyensúlyomat és felegyenesedtem. A testem telis-tele volt zúzódásokkal és vérző sebekkel, de azt hiszem, addigra már hozzászoktam. Már alig láttam esélyt. Kétszeres Oversoulra utasítottam Irát, ami bárhogy is néztem, az utolsó dobásomnak tűnt. De mindenekelőtt az a szánalom teljes arckifejezés volt az, ami feldühített és tovább hajtott az őrületbe. Meg akartam ölni, ez volt az egyetlen esélyem!
- A játéknak vége, Eve.
- Majd ha én azt mondom! Ira, pusztítsd el!
Egy végső támadást indítottam ellene, de a tartalékaim egymás után adták meg magukat. A védőszelleme még mielőtt elérhettem volna hozzá elkapott és újra mozgásképtelenné váltam. Fogcsikorgatva a dühtől néztem Dantéra, aki valamit motyogott, majd parancsot adott a démonnak. A testemet fekete lángok kezdték el hirtelenjében égetni, amik a velőmig, a csontjaimig hatoltak. Irtózatos kín és fájdalom uralkodott el minden porcikámon, nem akartam feladni, inkább a halál! Számat üvegrepesztő sikoly hagyta el, amivel a szenvedésemet próbáltam csillapítani, de semmi haszna nem volt. Nem tudom, meddig égethettek azok a lángok, de biztosan a Pokolból származtak. Azt a maradék Furyokut is kiszívták belőlem minden feszültségemmel együtt. Egyszeriben a hangom elhagyott, a világ elhomályosult, a lángok eltűntek és a testem, mint egy rongybabáé a földre zuhant. Még hallottam egy reccsenést, amit valószínűleg a karom adott ki érkezéskor, de már nem számított. Eltűntek a hangok, eltűnt az erőm, eltűnt minden reményem. Azzal a tudattal ájultam el a zsibbasztó fájdalomtól, hogy én... veszítettem ellene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése