Nem szokásom aludni. Ha mégis, akkor csak alig pár órát. Ira hatalmáért cserébe minimálisra kellett csökkentenem az alvási igényeimet és ha véletlenül elnyomott az álom, akkor rosszabbnál rosszabb rémek gyötörtek. Éjszaka nagyrészt fenn voltam, az ablakban ücsörögtem és az eget bámultam valamiféle választ keresve benne, mitévő is legyek. Nem volt ez másképp a velük töltött első estén sem, bár volt egy olyan sejtésem, hogy Horohoro horkolása ígyis-úgyis felvert volna. Még mielőtt pirkadt volna felöltöztem és lementem az ebédlőbe, nem is tudtam volna máshová. Régi tapasztalataim alapján biztos voltam benne, hogy Dante nem fog egyhamar felébredni. Az első, aki szemeit dörzsölgetve lejött, az Manta volt, akit Anna, Tamao, Rosalie és Cassy követett. Nem sokkal utánuk szépen lassan mindenki kijött, csak a barátnőm nem. Nagy meglepetés volt, mikor azt tapasztaltam, hogy minden egyes beszélgetésbe bevonnak és egy pillanatra se mellőznek. Nehezemre esik bevallani, de már kora reggel nagyon jól éreztem magamat. Időközben még a gipszet is segítettek levenni a kezemről.
- Na, hogy aludtál a srácokkal? - vallatott szokásos, idióta vigyorával Yoh. Rájöttem, hogy a jókedv megtestesítője vagy valami olyasmi.
- Nem olyan kényelmes, mint egy hotelban és nem is volt túl nagy csend, de... idővel megszokható azt hiszem. - próbáltam olyan kedvesen válaszolni, amennyire csak lehetett, bár ez a stílus még elég idegen volt.
- Hé! - kiáltott fel a kék hajú srác. Elmosolyodtam és vállat vontam.
- "Nem is volt túl nagy csend". Hm... - gondolkozott Chocolove valami újabb frappáns szóviccen, de még mielőtt folytathatta volna már rég az égbe repítették.
- Ne felejtsd el, hogy ma ötször kell körbefutnod Dobbie Village-et. - szólalt meg Anna a teáját szürcsölgetve. Láttam, ahogy Yoh arcáról lefagy a vigyor és könnyezni kezd, ahogy belegondol mi vár rá.
- De Anna...!
- Ha tovább nyavajogsz, akkor duplázol!
- Igenis... - mondta beletörődve.
- Mekkora szívás! - nevetett fel Horohoro.
- Bátyus, készítettem neked egy új edzéstervet. Ma már el is kezdjük! - csillant fel Pirika szeme.
- Mi?! - fakadt ki a fiú, majd hirtelen neki is eltűnt a jókedve.
- De hisz ma meccsük lesz. - ellenkezett Cassy barátja oldalán ülve. Igaz is, mintha tegnap említették volna... Ezután a beszélgetés az aznapi mérkőzésre terelődött át.
- Ha megnyerték utána menjünk el vásárolni!
- De Cassy... még csak két napja, hogy bevásároltál tavaszra egy komplett ruhatárat.
- Na, lécci!
Végül nem tudtak ellenállni a lány ötletének és egyébként is biztosak voltak a győzelemben, így belementek. Már indultak is az arénába és én kezdtem örülni, hogy engem kihagynak a buliból, mikor a szürke hajú lány karon fogott és elkezdett húzni magával. Automatikusan megtorpantam, hogy ne vonszolhasson tovább. Kérdően pillantott rám.
- Mi az?
- Mégis mit gondolsz, hova viszel?
- Gyerünk már! Nem depizhetsz folyton.
- Depi... mi? - vontam kérdőre. Tegnap még attól félt, hogy az életére török, most meg szándékosan magával akar vinni. Tényleg nem értem az embereket...
- Csak gyere... - sóhajtott fel, majd tovább rángatott. - Ha Yoh szerint nem vagy rossz ember és régen Dante legjobb barátja voltál, akkor úgy hiszem nem kell tartanom tőled. Plusz Horohoroékat sem támadtad meg éjjel. Most már a brancshoz tartozol, szóval kénytelen vagy velünk jönni.
Minél több szó hagyta el a száját, annál inkább megértettem a felfogását és abbahagytam az ellenkezést. Bármit is mondtam, bármennyire is ellenkeztem, végül mindig beadtam a derekamat nekik, bár nem kedveltem őket. Nem bíztam egyikükben sem. Még mindig egy eszement ötletnek tartottam, hogy velük maradjak, de mást igazából nem tudtam volna csinálni. Már nem volt semmim. Nevezhetjük a velük töltött időt unaloműzésnek is.
A lány írt egy levelet a még mindig alvó Danténak, majd az arénába vettük az irányt. Ott elfoglaltunk egy kényelmes helyet a félig üres nézőtéren, közben hárman közülünk kivonultak a harctérre. Majdnem elfogott a nevetés, mikor meghallottam Kalim szájából, hogy a nevük "Ren csapat". Azt sejtettem, hogy a srácnak ambiciózus és elsősorban magára szeret gondolni, de azért ez már mégiscsak nevetséges volt. Mindezek után kíváncsi voltam rá, hogy vajon az ereje is olyan nagy, mint a szája? Nos, talán túl hamar is kaptam meg erre a választ. A Tao játszi könnyedséggel pendítette ki az ellenfeleit egyes egyedül a stadionból mindössze pár másodperc alatt. A két csapattársát igazából nem is hagyta érvényesülni, akik látszólag tudták, hogy nem lesz rájuk szükség. Egy pillanatra mintha változott volna a véleményem róla.... Nem, biztos nem. Pirika és Cassy lelkes ujjongásba kezdett, mikor kihirdették, hogy a mieink nyertek. Horohoro és Chocolove széles vigyorral, míg Ren csak egy diadalittas mosollyal jött vissza közénk és már indultunk is vásárolni. Te jó ég, hogy engem mennyire taszított ez... Inkább odakint, az üzlet előtt vártam meg őket, egyrészt azért, mert nem fértünk volna be annyian, másrészről meg azért, mert nem bírtam az új ruhák látványát. De nem én voltam az egyetlen, aki inkább kintről figyelte az eseményeket: Ren karba font kezekkel állt mindvégig és közben a védőszellemének morgott. Néha lopva egymásra néztünk, de ez nem tartott tovább pár pillanatnál. Nem mondom azt, hogy feszült volt a légkör, de nem igazán tudtam volna mit mondani neki és valószínűleg ő sem nekem. Ám ezt a különös, fojtogató csendet a negyedik bolt előtt állva megtörte.
- Nem mész be? - vont kérdőre, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy én ruhahadjáratokat tartok. Talán azért volt meglepődve, mert rajtam kívül minden lány odabent nézelődött. Ránéztem, majd vállat vontam.
- A vásárlás és nyálcsorgatás nem az én műfajom. Én nem érzem jól magam attól, ha új ruhák vesznek körbe. Gondolom te is ezért vársz inkább itt.
- Hm. Ez inkább az olyanoknak való, mint amilyen a nővérem. - közben a testvérére nézett, aki épp az új szoknyájában forgott körbe. A kemény szavai mögött éreztem a családja iránti tiszteletét, bár látszólag ezt nagyon erősen próbálta leplezni. Én is karba fontam kezeimet és áttettem a másik lábamra a testsúlyomat.
- Nem vagyok túl nőies, így nem igazán tud lekötni.
- Valamit tudni akarok. Dante miatt csatlakoztál hozzánk? - nézett rám témát váltva. Hirtelen kiürült a fejem és kellett egy pici hatásszünet, amíg válaszolni tudtam.
- Nos, így is fogalmazhatunk. Ő volt eddig az egyetlen barátom egész életemben, így mondhatni nagyon ragaszkodom hozzá. Akárcsak egy pióca. Pedig nemrég még fel akartam koncolni. - haloványan elmosolyodtam ezen az irónián. Rápillantottam, hogy láthassam azt a megszokott érdektelenséget az arcán, de valamiért nagyon kíváncsian nézett rám, ami egy pillanatra megijesztett. Az járt a fejemben, talán valami furcsát mondtam volna? Egy ideig némán pislogott, majd megenyhült a tekintete és fölényesen elmosolyodott.
- Ez a társaság nagyon rámenős, nem fogsz tőlük megszabadulni egykönnyen. Tapasztalatból tudom.
Erre az én arcomon is egy halovány mosoly húzódott végig. Valamiért úgy tűnt, hogy egészen megérti az álláspontomat. Talán tényleg volt már része az én helyzetemben. Bár ilyen kellemes hangulatot vett a beszélgetésünk, ezután meg is rekedt. Mikor kijöttek a többiek újra morogni kezdett és komoran viselkedett, mint ahogy azt szokta.
Ezután visszamentünk a szállásra és az okosok kitalálták, hogy készítsünk közös erőből vacsorát. Úgy voltak vele, hogy dolgozzunk párokban és mivel mindketten elég mogorva természetűek vagyunk, ezért egyik pillanatról a másikra újra Ren mellett találtam magam. Egyértelmű volt, hogy egyikünknek sincs kedve hozzá, de végül elkezdtünk a rendelkezésünkre álló alapanyagokból egy köretet összehozni. A kommunikáció köztünk megint nem sok volt, inkább csak szavakból állt: "Sót! Hol a kés? Add azt ide. Majd én csinálom." és még hasonlók. Ennek ellenére mondhatni jól éreztem magamat. Egyszer csak az ajtón Yoh és Dante lépett be. A többiek közt átverekedve magamat a lány előtt termettem, de még mielőtt köszönhettem volna valami szemet szúrt.
- De ronda az a napszemüveg! - jelentettem ki baráti őszinteséggel. Valóban borzasztó volt... Úgy nézett ki benne, mint egy ufo.
- Eve...
- Mmm....
- Nem, de komolyan.
- Dante! Az ott mi a fejeden? - sikított fel Cassy, mire a téma egyből a kirívó kiegészítő lett. Látszott, hogy a lány nagyon meg van szeppenve.
- Újítás? - nyögte ki halkan, amire a falat támasztó Hao felnevetett. Felmordulva hátrapillantottam, majd vissza Dantéra, aki ekkor már a lépcsőn rohant fel.
- Gratulálok! - kiáltottam rá a számomra legutálatosabb srácra, majd utána szaladtam. Nem rá vallott, hogy ilyen hamar megsértődjön. Biztos voltam benne, hogy itt többről van szó. Szerencsére még mielőtt beránthatta az ajtót a résbe nyúltam és megakadályoztam. Bár a szemüveg sokat takart, láttam a fájdalmat az arcára kirajzolódni.
- Dante...
- Menj el.
Összeráncoltam a szemöldökömet. Ez már több volt, mint furcsa.
- Mi bajod van?
- ... Csukd be az ajtót, kulcsra.
Úgy tettem, ahogy kérte, majd választ várva felé fordultam.
- Szóval?
Valamiért nagyon rossz előérzetem volt és ez be is igazolódott, mikor levette a szemüveget, ami méregzöld szemeit takarta. Tudtam, hogy az eredeti szemszíne ez volt, de miután Liarrel szövetkezett vörössé színeződött. Most mégis más volt.
- Mi a...
Egyszeriben rájöttem, mi is történt. Egyetlen, drága barátom életének órája a végét rótta. Az egyesség, amit a Pokolban kötött beteljesülni látszott. A lány arca elsötétült, odarohant hozzám, szorosan átölelt és keservesen sírni kezdett. Ledöbbentem, hisz sose láttam még ilyen állapotban. Ha problémája is volt, azt mindig mélyen magába rejtette és inkább hagyta, hogy feleméssze. Most mégis ez az álarc lehullott róla és felfedte előttem, mi is zajlik le benne. Bűntudatom volt, mert amíg én ismerkedtem és barátkoztam, addig ő ezzel a kegyetlen tudattal küzdött.
- Meg fogok halni, Eve! De én még nem akarok! Nem lehet, ez nem lehet!
- Mi történik veled? - kérdeztem meg, bár tudtam a választ. Talán csak azt reméltem, hogy a feltételezéseim rosszak. Naiv voltam...
- 7 év... letelt a 7 év, lejárt az időm, félek Eve! - kiáltotta kétségbeesetten. A szívem összeszorult, majd minden könnycseppjével együtt újra és újra összetört. Szorosan átöleltem és magamhoz szorítottam, mintha ez segítene neki életben maradni. Nem akartam újra elveszíteni. Még egyszer nem! Engem is a sírás környékezett, de valahogy még volt annyi lélekjelenlétem, hogy visszatartsam a könnyeimet. Mély csend uralkodott el a szobában és azon gondolkoztam, vajon hogy tudnék segíteni rajta?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése