A tanácstagok arca elsápadt, én pedig egy mosollyal
nyugtáztam, hogy végre komolyan veszik, amit mondok. De nem erre kellett
pazarolni az időnket. Ki kellett használnom a pillanatot, amíg lankad a
figyelmük.
- Tarts velem egy kis utazásra. – pillantottam Goldvára,
majd lehunytam a szemeimet és a Furyokum összegyűjtésére kezdtem koncentrálni.
Nem kellett utasítanom, Ira tudta magától, hogy mit kell tennie. A Földtől
nem is olyan messze alkotott egy aprócska dimenziót és odateleportált minket.
Mikor kinyitottam a szememet elém tárult az ilyenkor megszokott látvány: sehol
semmi, csupán a végtelennek tűnő sötétség, ami körülölelte a testünket. Az
öregemberre néztem, aki éppen a földről tápászkodott fel és értetlenül nézett
körbe. Nyilván még nem látott ilyet.
- Hova hoztál?
- Ez egy köztes dimenzió, amit én hoztam létre, és amit
kedvem szerint alakíthatok. Sokszor hoztam már ide sámánokat, hogy meggyötörjem
az elméjüket, de mi most nem ezért vagyunk itt. A testünk és a lelkünk is
eltűnt a saját világunkból, itt az idő lassabban telik, mint ott. – miközben
magyaráztam, csettintettem és a sötétségben hirtelen megjelent egy kőszikla,
amire kényelmesen felültem, könyökömet a térdemre tettem és kezemmel
megtámasztottam a fejemet.
- Honnan tanultad ezt meg?
- Hm. Az most nem számít. Térjünk a tárgyra.
- Mit akarsz, sámán? – látszólag kezdte megérteni, hogy az
én játékomat kell játszania.
- Bebizonyítani, hogy mi is hivatalosak vagyunk a bajnokságra.
Felemeltem a szabad kezemet és a távolba mutattam, ahol
leomlott a világ fala és megjelent mögötte Great Spirit, és az előtte lebegő
önmagam.
- Ez meg…
- Emlékképek. A sajátjaim.
Egy évvel fiatalabb
alakom szinte súlytalanul lebegett a lelkek királya előtt, aki akkor nem tudtam
eldönteni, hogy lenyűgöző vagy félelmetes volt. Meghökkenve néztem végig rajta,
hisz nem is olyan rég még egy erős ellenféllel álltam szemben, a következő
pillanatban pedig már egy teljesen más helyen találtam magam. Mikor megszólalt
földöntúli hangján, összerezzentem.
- Te, kinek szíve
telve van haraggal és gyűlölettel, miért akarsz részt venni a sámánok
csatájában? Mit vársz attól az erőtől, amit utazásod során megszerezhetsz, és
hasznodra fordíthatsz?
Szavai a lelkembe
vésték magukat, mint valami szentírás. Minden porcikám remegett, minden ok
nélkül halálfélelem uralkodott el rajtam. Olyan volt, mintha a lelkemet be
akarná szippantani. Nagyot nyeltem és rengeteg bátorságot kellett összeszednem
ahhoz, hogy válaszolni tudhassak. A habozás vagy a hallgatás nem tűnt a legjobb
megoldásnak. Úgy éreztem, őszintének kell lennem.
- Van egy személy,
akit bármi áron, de meg kell találnom… Nem csak neki, hanem magamnak is be
akarom bizonyítani, hogy nem vagyok gyenge és mihaszna.
- És mihez kezdesz, ha
egyszer mindezt valóra váltod? Mi lesz az ok, amiért élni fogsz?
Kérdései teljesen
elbizonytalanítottak. Gyűlöltem bevallani, de igaza volt. Mihez kezdek azután?
Mi fog utána életben tartani? Eddig sohasem fordult meg a fejemben egy
másodlagos életcél. Egy az egyben elhagyott minden elszántságom, ami addig hajtott.
De ezzel még nem ért véget, kis csend után folytatta:
- Hatalmamnál fogva
engedélyt adok rá, hogy belépj a harcosok közé. Menj, küzdj és találd meg a
valódi okot, amiért tovább fogsz élni! De figyelmeztetlek, az út, amit mutatni
fogok neked korántsem lesz egyszerű.
Lélegzetvisszafojtva
szívtam magamba mindazt a bölcsességet, amit abban a pár percben átadott nekem.
Kíváncsi voltam, vajon hány másik sámánnak adott efféle tanácsokat?
- Ez azt jelenti, hogy
részt vehetek a viadalon? – csillantak fel a szemeim, és felhőtlen öröm töltött
el ennek hallatán.
- Igen. De a
sötétséget a szívedben én nem tudom eltörölni…
Itt megszakítottam a „mozizást” és Goldvára pillantottam.
Csak reménykedni tudtam abban, hogy hisz a szemeinek és a füleinek. Szerencsém
volt. Mély levegőket vett, hümmögött néhányat, majd felém fordult komoly
ábrázatával. Összeszűkült szemeiben láttam a remény szikráját tűzzé lobbanni.
Még mielőtt megszólalhatott volna darabjaira törtem akaratommal a dimenziót és
visszavitettem magunkat a Földre, ahol már mindenki türelmetlenül várt minket.
Ahogy végignéztem rajtuk, megnyugvással töltött el, hogy nem pazarolták az
erejüket további felesleges küzdelemre. Goldvával az oldalamon előrébb léptem,
és arra vártunk, hogy kimondja az ítéletet.
- Great Spirit döntésével még én sem vitatkozhatom. Nem
kérdőjelezhetem meg. Hozzatok három Orákulumot ezeknek a sámánoknak.
Társaimmal megkönnyebbülten felsóhajtottunk. Ezzel véget ért
a harcunk. Eltüntettem a lélekkontrolom és mind a szemem, mind a hajam
visszavette eredeti színét. A tanácstagokból néhányan hitetlenkedve faggatták a
bölcset, hogy mégis mit jelentsen ez, de végül övé volt az utolsó szó és
átadták az Orákulum harangjainkat, amit mindannyian egyből fel- vagy eltettünk.
Megértésüknek hála semmiféle büntetést nem szabtak ki ránk, így már igyekeztünk
is elhagyni a helyet, de Goldva még utánam szólt.
- Van bármiféle közöd Haohoz?
A név hallatán megtorpantam. Felbosszantott és mérhetetlen
haraggal töltött el. Hallottam innen-onnan, hogy Goldva képes belelátni az
emberek szívébe, de azt hittem, ez csak valami mendemonda. Arra gondoltam,
talán valami párhuzamot vont le abból, hogy Great Spirit megjelent nekem és
utat mutatott.
- Az őseim a szolgái voltak, de elpusztította őket. Azóta a
családom mindent elkövetett, hogy elkerülje azt a szörnyeteget.
- Mondjátok meg a neveteket, ifjú sámánok.
Elmosolyodtam és félszemmel hátrapillantottam.
- Ichigo. – szólt a lány.
- Laureen. – folytatta a fiú.
- Eve. – fejeztem be a sort, majd mint akik jól végezték
dolgukat elhagytuk a rejtekhelyet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése