A másodperc tört része alatt egy határozott mozdulattal a
hátamba fúrta a kezét, aminek az erejétől előre repültem pár métert,
szerencsére nem estem el. Gyorsan megfordultam, vissza akartam támadni, de
Furyoku hiányában a puszta erőmre hagyatkozhattam csupán. Újra rápillantva
elakadt a lélegzetem az elém táruló látványtól. Siberius mögött egy hatalmas
kígyószellem, amögött pedig démonok sokasága sorakozott fel. Láttam már
démonhordákat, mikor a Pokolba jártam, de ezek valahogy másoknak tűntek. Nem vacilláltak
sokat, megtámadtak...
***
***
Bezuhantam az egyik sikátorba és egy fémkuka tetején
landoltam. Minden végtagom sajgott a fájdalomtól, több sebből is véreztem, a
regenerációs önreflexemet teljesen kimerítették a folytonos sérülések
begyógyításai. Nagy nehezen felemeltem a fejemet, hogy előre nézhessek, de nem
volt rá szükség, ugyanis újra körbevettek a démonok. Védőszellemem, Ira
próbálta visszatartani őket, de csak ideiglenes védőpajzsokat volt képes
felhúzni körém, amik az idő elteltével egyre rövidebb ideig bírták ki.
Letöröltem ajkaimról lefolyó véremet és felültem. Elhagyott minden erőm, már
csak egyetlen esélyem volt a túlélésre, mégpedig az, ha egyesítem a lelkem
Iráéval, véglegesen, és akkor bevetheti valódi erejét. Ám ez kockázatos volt,
mivel még ha nyerünk is, korántsem biztos, hogy visszakapom az irányítást a
testem felett. De meg kellett tennem... Még volt egy elintézetlen ügyem.
Léleklabdává alakítottam Irát és már majdnem a testembe vezettem, mikor a
szörnyek áttörték a falat és újra felrepítettek a levegőbe. Zuhanás közben még
a férfi védőszelleme lökött rajtam egyet, így az egyik épület oldalába
csapódtam. Nagy volt a porfelhő és már alig bírtam mozogni. A lábaim meg se
moccantak a törmelék alatt, egyedül a kezeim voltak szabadok, de már a
lélekegyesülésre sem volt esélyem. Zihálva magam elé meredtem, kimerülten
figyeltem, ahogy Siberius és szelleme odajön hozzám. Leguggolt mellém és
kisimította a tincseket az arcomból. Megvetéssel és haraggal teli tekintettel
figyeltem, látszólag nagyon jól szórakozott.
- Látod? Ezért mondtam, hogy nem tolerálom a válaszodat.
- Mintha... azt mondtad volna... hogy nem ölsz meg... -
nyögtem erőtlenül és halkan, csodáltam, hogy egyáltalán értette, amit mondtam.
Valószínűleg a halál szélén állhattam. Siberius csak elmosolyodott.
- Nem is fogok végezni veled. Mint mondtam, még hasznomra
lehetsz. Figyelni foglak. És ha eljön az idő, vissza fogok jönni érted, Eve
Midnight. - éreztem a szavai súlyából, hogy komolyan gondolja minden mondatát.
Valóban a világ ura akar lenni, tényleg hadsereget szervez és igen... értem fog
jönni. Megfordult a fejemben, hogy talán jobb lenne meghalni, de az egy gyáva
döntés lett volna. Amíg ezen kattogott az agyam a férfi karján egy fekete kígyó
tekeredett fel, feje szelíden a kezére simult, akárcsak egy háziállat. Kétségem
se volt afelől, hogy nem ember, hanem valami nem evilági lény. A Föld
veszélyben volt, ez egyértelművé vált. A vadállattal a kezén lassan közelített
felém, nem értettem, mit akar. Végül már farkasszemet néztem vele.
- Mit... - tettem volna fel a következő kérdésemet, de
félbeszakított.
- Ő ezen túl mindig veled lesz és szemmel tart helyettem is.
Tudom, hogy van egy félelmetes erő, amit gondosan rejtegetsz mindenki elől.
Problémás lenne, ha használnád, ezért ő ügyelni fog arra, hogy ne használhasd,
különben az életeddel fizetsz érte.
Ekkor egy gyors mozdulattal a kígyó a jobb vállamba harapott
borotvaéles fogaival. A fájdalom hirtelen jött és hamar elviselhetetlen kínt
ízlelhettem meg, ahogy a mérge szétterjedt a testemben. Szemeim kipattantak és
felüvöltöttem, amibe az egész hely belezengett. Irtózatosan fájt, minden csepp
vérem égett, az ereim robbanni készültek, a szívverésem felturbózta magát.
Valami ismeretlen folyamat játszódott le bennem és nem észleltem belőle mást,
csak gyötrődést. Görcsbe rándultam és addig ordítottam, amíg már el nem hagyott
a hangom is. Lelki szemeim előtt lepörögtek azok az emlékképek, amik a
fájdalmat és a gyűlöletet szították a szívemben, és a méreg mintha abból
szerezte volna az erejét. A látásom hamar elködösült és elvesztettem az
eszméletemet.
***
Egy üres szobában találtam magamat. Minden hófehér volt, a
fényesség elvakított. Nem éreztem fájdalmat. Nem értve a helyzetet néztem magam
elé, majd hirtelen meghallottam édesanyám kedves hangját a hátam mögül.
Megfordultam és a régi házunk konyhája tárult elénk. A nő a tűzhelynél főzött
valamit, édesapám pedig az asztalnál olvasott egy újságot. Mindketten szelíden
pillantottak rám, gyűlölet és megvetés nélkül, úgy, ahogy mindig is szerettem
volna. Azt kérték, hogy üljek le az asztalhoz, hisz mindjárt kész az ebéd, amit
közösen fogunk elfogyasztani. Egyszeriben minden harag eltűnt belőlem és már a
könnyeimmel küszködtem, arcomon egy meghatódott mosoly húzódott végig. Mindig
is erre vágytam, de... ez nem a valóság volt és nem is a Mennyország. Erre a
gondolatra a látkép hirtelen eltorzult és már csak a vérben úszó, kimeredt
testüket láttam. Ez volt az az időparadoxon, ami a 6. kapu birtoklásának ára.
Mióta Irát a testembe fogadtam minden éjjel egy alternatív világba kerültem,
ahol először valami szépet, aztán valami visszataszítót és szívszaggatót
láthattam. Nem tudtam megállítani, nem tudtam ellene tenni, ugyanazt a napot
éltem újra és újra, más és más befejezéssel. Ez volt az én álmaim börtöne.
Ezért nem szerettem elaludni. Mint ahogy a többi, ez a világ is darabjaira
hullott, újra felkeltem és újra december 13-át írtuk. Legalább ebből biztosan
tudhattam, hogy még életben vagyok.
Ichigo intenzív szólongatására ébredtem fel. A szobában
félhomály uralkodott, valószínűleg már hajnal lehetett. Ahogy körbenéztem és
megláttam a két társamat és az öregasszonyt tudtam, hogy ők találtak rám és
hoztak vissza. Azt hiszem, hálás voltam nekik, amiért nem hagytak meghalni.
Amikor megpróbáltam felülni minden porcikám zsibbadni kezdett, az idős nő egyből
megtámasztott és segített.
- Ne nagyon erőltesd még a mozgást, gyermekem. Nagyon súlyos
sérüléseket szereztél, örülhetsz, hogy még életben vagy.
Á, igaz is. Siberius és a démonai legyőztek... Bár általában
le szokott hangolni a vesztés, most nem volt hatással rám. Örültem, hogy
túléltem.
- Eve, mi a franc történt? Vérben úszva találtunk rád egy
sikátorban!
- Ha Laureen nem érzékeli a lélekjelenléted nem is vettük
volna észre! Hova mentél?
- Én... - mély gondolkodásba zuhantam, majd hirtelen
bepattant a kígyó. Nem tudtam, vajon visszatért-e már a Furyokum, ezért
Oversoult alakítottam. Bár a többiek nem értették, én egy sóhajjal nyugtáztam,
hogy nem vette el minden erőmet. Ám valami nem stimmelt és a jobb karomra
pillantva rá is jöttem, mi nem tetszik. A csuklómon bár csigalassúsággal, de
egy fekete, kígyó alakú jel tekeredett felfelé. Bepattantak Siberius utolsó
mondatai.
- "Ha a kígyójel eléri a szívedet, akkor meghalsz. Ez azt
jelenti, hogy ha esetleg több erőt szabadítasz fel Irából, mint amennyit
kellene, akkor automatikusan ez végez veled. Csak óvatosan, Eve."
Most már minden tiszta volt. Siberius konkrétan megátkozott
engem ezzel a jellel. És ez a férfi éreztem, hogy még hatalmas gondokat fog
jelenteni nekünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése