6. fejezet; A kígyó éjszakája

Tokióba érve szinte elvakított minket a modernizáció tündöklő fénye. Emberek százai hemzsegtek az utakon, a gyalogátkelő helyek leginkább egy-egy csorda átvonulására emlékeztettek engem. Fullasztó és mocskos volt a légkör, alig kaptunk levegőt, nem ehhez voltunk szokva. Miután elszörnyedtünk a belváros rémeitől, úgy döntöttünk, hogy a külvárosban keresünk valamiféle menedéket addig, míg Dobbie Village újra meg nem jelenik. Szerencsére egy idős asszony ingyen és bérmentve szorított nekünk helyet a kis házában és elhallgatva Ichigóval folytatott beszélgetését megtudtam, hogy egykor ő is sámán volt. Láttam is némi Furyokut aprócska testében, de azzal valószínűleg egy légynek se árthatott volna. A vendégszobában futonokat készített elő nekünk, majd egy kellemes esti teára hívott meg minket, amit én inkább udvariasan visszautasítottam és elvonultam a szobánk csendes, sötét magányába.
Leültem a fal tövébe és azt a fénykockát bámultam, amit a hold vetett a padlóra. Már Dobbie Villageben akartam lenni, ahol valószínűleg az általam keresett személy nyomára bukkanhattam volna. Meg akartam ölni, meg akartam torolni rajta mindazokat a sérelmeket, amiket rajtam ejtett.
- Mert gyenge vagy.
A fejemben újra és újra felcsendült a lány hangja, amitől éles fájdalom járta át a testemet. Ha tehettem volna inkább az emlékeimet hagytam volna a Pokolban. De én, mint a 6. Kapu Őrzője a bűneimmel kellett hogy együtt éljek, démonokat toborozva és minden gyűlöletüket elnyelve magamba, hogy irányíthassam őket. Minden egyes visszaemlékezés alkalmával görcsbe rándult a gyomrom és a térdeim remegni kezdtek. Nevezhetjük akár gyerekkori traumának is.
Helsinkiben születtem, de a szüleim a rossz anyagiak miatt úgy döntöttek, hogy Arklowba költözünk. Mióta az eszemet tudom látom a szellemeket és ezzel mindig is voltak problémáim. Kiskoromban állandóan azokról a lidércekről beszéltem, amik mindenhol ott voltak és kommunikálni próbáltak velem. Naiv voltam. Azt hittem, hogy hisznek majd nekem és megszabadítanak tőlük, de ehelyett a szüleimmel addig romlott a kapcsolatom, hogy 4 éves koromra már csak szótlanul elmentünk egymás mellett, akárcsak az idegenek. Mikor iskolába kerültem már tudták, hogy más vagyok és az osztálytársaim rendesen megkeserítették az életemet. Csúfoltak, zaklattak, lelki terrorban tartottak, egyszóval az élet nem volt kegyes hozzám. Aztán valami történt.
Egy nap, mikor hazaértem a szokásos tortúráról a konyhában találtam anyámat. Semmi különös nem tűnt fel egészen addig, amíg meg nem pillantottam a kezében apám szolgálati pisztolyát. Ujjai görcsösen szorultak a ravaszra, és ahogy lassan felém fordult, az én arcom úgy sápadt el a látványtól. Szemei ide-oda cikáztak szemgödrében, kezei és lábai úgy remegtek, mintha éppen összecsuklani készülne. Gyűlölettel és megvetéssel teli tekintete örökre az eszembe vésődött. Valami idegen nyelven szitkozódott, közben fel-felordított. Mintha fájdalmai lettek volna. Először csak azt hittem, hogy valami ostoba tréfát űz velem, de mikor a fegyver elsült és a golyó a fejem mellett hasított a falba már nem dédelgettem hiú ábrándokat. Őt is, mint olyan sok embert a városban megszállt egy démon és a negatív érzelmeiből táplálkozott. Bár nem szerettem a szüleimet, efféle kínt mégsem kívántam neki. Apám a hang hallatán lerohant az emeletről, elfehéredett az arca, majd nem törődve azzal, hogy mi lesz a sorsom kirohant a házból. Könnyek gyűltek a szemeimbe és halálfélelem hatalmasodott el rajtam. Rettegtem attól, hogy a démon megöl engem. Igaz, hogy még gyerek voltam, de tisztában voltam a halál jelentésével. Nem akartam meghalni. El akartam én is menekülni, de a lábaim a földbe gyökereztek, anyám pedig újra célba vett. Már kezdtem feladni a reményt, mikor megjelent két felnőtt és egy gyerek a házunkban. A férfi elkapta őt, elvette tőle a pisztolyt és megkötözte, közben a nő a lánya köré egy kört rajzolt, majd valami ősi nyelven kántálni kezdett. Ezután dermedtségtől elvesztettem az eszméletemet és az utolsó dolog, amire emlékszem az egy fekete füst volt, ami elhagyta édesanyám testét.
Mikor felébredtem, a városi kórházban találtam magamat, nem voltak sérüléseim, a nővérek azt mondták, hogy csak a vércukrom esett le. De azok az iszonyú emlékek, amik a fejemben kavarogtak biztosítottak arról, hogy nem csak álmodtam. Gyorsan hazarohantam, ahol mindent úgy találtam, ahogy lenni szokott. Mintha csak kitakarították volna az előző napi mocskot. Körbejártam az egész házat, de csak anyámat találtam, aki a szobában sírdogált apám képe felett. Hamar rájöttem, hogy a gyávája elhagyott minket rémületében és majdnem minden értéket magával vitt. Ezután édesanyám úgy viselkedett, mintha az egész az én hibám lenne, sokszor a vállamnál fogva rángatott azt üvöltözve, hogy az ördög fattyja vagyok és adjam vissza az életét. De ez már nem volt hatással rám. Sokkal jobban érdekelt az, hogy a lány, akit a házunkban láttam az osztálytársam volt. Igazából egészen odáig fel sem tűnt a jelenléte, de ahogy felfigyeltem rá egyértelművé vált, hogy őt is kitaszították. Megfordult a fejemben, hogy talán ő is látja a lelkeket, így elkezdtem közeledni hozzá. Eleinte nagyon elzárkózott tőlem, de aztán pár hónap múlva kiderült, hogy ő is sámán és barátok lettünk. Egymásnak az egyetlenek. Megtudtam, hogy amit ők végrehajtottak, az egy ördögűzés volt, amit már nemzedékek óta művelt a családja. Bár nem sokat, de néhány dolgot elmondott a szertartásról, amiktől csak még jobban ragaszkodtam hozzá. Ő volt az első barátom...
A visszaemlékezés közepén valami megzavart. Egy éles, sípoló hang hasított át a fejemen, amitől akaratlanul is összerándultam. Kezeimet a fejemre szorítottam és próbáltam kiűzni magamból, de egyszerűen nem ment. Pár perc kínszenvedés után a hang megszűnt és végre alábbhagyott a fejfájásom. Azonnal felpattantam, hogy a forrás után nézzek, éreztem, hogy még a közelben van. Mivel nem akartam megzavarni azt a komoly beszélgetést, amit odakint folytattak, ezért az ablakon át távoztam a lakásból és a furcsa jelenség keresésére indultam. Volt benne valami különösen idegesítő. A megérzéseim a belvárosba csábítottak, ahol újra fojtogatni kezdett a tömegiszony. Nem csak az zavart, hogy alig lehetett mozdulni a sok ember között, hanem az, ahogy a másikra tekintenek. Ugyanaz az üres, semmitmondó nézés, aminek láttán fogalmad sincs, mire gondolnak. Elrejtik az érzelmeiket. Ez számomra mindig is irritáló és gyanúkeltő volt. Csak sodródtam az árral. Aztán hirtelen mindenki eltűnt körülöttem. Ijedten néztem körbe, de csak a kihalt utcarészletet láttam. Éreztem egy nagy Furyokujú személyt a követlen közelemben, aki valószínűleg ezt az egész illúziót keltette. Megfordultam és már készültem a támadására, de a férfi nem mozdult. Rózsaszínes haja emlékeztetett valakire, irigy sárga szemei szinte belém hasítottak, mikor végignéztek rajtam. Enyhén kirázott a hideg. Azt akartam, hogy nálam legyen az irányítás ebben a lehetetlen helyzetben, így megszólaltam:
- Miféle szerzet vagy te? És mi ez az egész?
Hangomat meghallván arcán egy gúnyos mosoly húzódott végig, kezei ballonkabátja zsebében nyugodtak.
- Úgy tűnik, a hírnevem még nem előzött meg. Szép estét, kishölgy, a nevem Siberius. - mutatkozott be szórakozottan, mintha csak egy színpadon állna a közönsége előtt. Nevetséges kinézetével ellentétben az ereje megrémített, így úgy gondoltam jobb, ha elővigyázatos leszek.
- Ez egy illúzió, nem igaz? Mi a célod? Meg akarsz ölni?
Jólesetten elnevette magát.
- Megölni? Ne légy ostoba. Én csak katonákat gyűjtök a hadseregembe, ami leigázza a világot. Téged is az oldalamon akarlak tudni. Megbízható forrásokból tudom, hogy egy démonnal osztozol a testeden. Még a hasznomra válhatsz.
Egyértelműnek éreztem a választ ennek a titokzatos alaknak az ajánlatára.
- Kihagyom.
- Persze, nem kell most döntened.
- Mint mondtam, a válaszom: nem. Nem érdekel a világuralom, sem a hadsereged, sem te magad. Ha jól sejtem te vagy az okozója annak a különös hangnak is, amitől majd' szétrobbant a fejem.
- Csupán fel akartam hívni a figyelmedet.
- Nos, sikerült. Szívódj fel és engedj utamra, különben lerombolom ezt a harmadrangú illúziót.
Már készítettem az Oversoulomat, hogy kitörök, de hirtelen a férfi megjelent a hátam mögött, a vállamra tette a kezét és egyszeriben minden csepp Furyokum elhagyott. Eluralkodott rajtam a félelem.
- A nemleges választ nem tolerálom. Úgy látszik, meg kell tanítanom neked, hogy az én ajánlataimat jobb nem visszautasítani.