- Hm, ez elég érdekes. - hümmögött karbatett kezekkel HoroHoro.
- Hirtelen nem jut eszembe egyetlen vicc sem. - törte a fejét Chocolove.
- Nos, voltak ráutaló jelek. - nézett rájuk Ryu.
- Ebben nincs semmi rossz. - mosolygott Faust.
- Végülis... én is hasonló helyzetben vagyok. - vakarta a fejét zavarodottan Yoh.
- De akkor is... ELJEGYZÉS?! - kiáltotta el magát hitetlenkedve Manta, minden tekintet ránk szegeződött. Ren csodálatos bejelentése után a téma állandóan ekörül forgott, mi pedig nem tudtunk mást csinálni, csak leültünk az asztal két végébe, ráhajtottuk zavartól vörös fejünket, és némán tűrtük a megalázó megjegyzéseket. Való igaz, hogy nem tarthattuk sokáig titokban, de azért ez... váratlan volt.
- Hph. Azt hiszem, ez várható volt. De én vagyok az egyetlen, aki Sámán Királynő lehet. - ült le mellém Anna.
- Egyébként, miért ültök olyan távol egymástól? A pároknak egymás mellett a helyük. - vigyorgott idétlenül Ryu.
- Öljetek meg... - nyöszörögtem halkan, a fejem már szinte gőzölt. A többiek nagyon jól szórakoztak rajtunk és hangosan nevettek.
Ennél csak az volt kellemetlenebb, mikor elküldtek minket vásárolni és szótlanul sétáltunk egymás mellett. Mindketten a másik irányba néztünk, a légkör fojtogatott. Csak annyit vettem észre, hogy Ren miniméterenként közeledett hozzám és egyszer csak az ujjai belekapaszkodtak az enyémekbe. Már éppen feléfordultam, mikor egy jéghideg aurát árasztó személy elhaladt mellettem és közben a nevemet súgta. Abban a pillanatban földbegyökereztek a lábaim és a hang irányába néztem észre sem véve, hogy elrántottam a kezemet a fiútól. A hang kísértetiesen ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani és a gazdáját sem szúrtam ki a tömegben. A szívem hevesen dobogott és szúródást éreztem a mellkasomban.
- Mi történt? - kérdezte meglepetten Ren, akiről teljesen megfeledkeztem. Újra hallottam azt a suttogó hangot, el akart vezetni valahová.
- Meg kell néznem valamit...! - válaszoltam gyorsan, majd elindultam a hang forrása felé. A sámánokat olyan erővel löktem el az utamból, hogy többen felborultak, de nem érdekelt. Túl ismerős volt és ez aggasztott. Egészen a falu széléig vezetett, ahol egy nagy szentély állt. Ott lelassítottam és végül megálltam. Egy férfi ácsorgott háttal nekem, fehér ingjét vér áztatta, teste remegett.
- Miért... Az én kislányom... - szavai a fejemben visszhangoztak, nem a füleimmel hallottam őket.
- E-elnézést... Maga szólított engem? - kérdeztem illedelmesen. Megrezzent és lassan felém fordította arcát, aminek láttán megfagyott a vér az ereimben. Bár rég láttam, de pontosan emlékeztem azokra az arcvonásokra. A lábaim összecsuklani készültek, liftezett a gyomrom és a lélgzésem felgyorsult. - A... apa...? - nyögtem ki halkan. Tekintete bánatos és szánakozó volt, szemeiből a bűntudat tükröződött vissza. Az anyával történtek óta egyszer sem láttam, azt hittem, hogy már régen új életet kezdett valahol.
- Te lennél... az én lányom?
Nagyot nyeltem és finoman biccentettem, arcom falfehér volt. Az ő szemei is kitágultak a meglepettségtől és teljes testtel felém fordult.
- Mit keresel itt? Ez itt... a sámán bajnokság helyszíne.
Halovány mosoly jelent meg az arcán, ajkai remegtek, könnyei folytak.
- Emlékszel, ugye? Kiskorodban mindig a csillagokat mutattuk neked... Hogy azok majd vezetnek utadon... Engem is ők vezettek ide. Mikor megtudtam, hogy elhagytad a várost mindenhol kerestelek... Azóta már hét év eltelt. Látni akartalak.
- Képtelenség... - rebegtem, ő pedig közelebb lépett hozzám. - És azok a sebek?
- Nem számít... Végre újra átölelhetlek. - keserédes mosollyal nyújtotta a kezeit, hogy átkaroljon, de ez... nem sikerült. A végtagjai átmentek a testemen, nem tudott hozzámérni, akárhányszor próbálkozott. Ettől csak még jobban megrémültem, hisz ez csak egyetlen dolgot jelenthetett. Viszont apa nem értette, mi történik. - Miért...
- Apa... te... meghaltál... - elkezdtek nekem is potyogni a könnyeim. Olyan mértékű fájdalmat és bűntudatot éreztem, mint eddig még soha. Észre sem vette, hogy a keresés alatt elvesztette az életét és szellemként is... tovább keresett. Láttam az arcán, hogy nehezen bírja felfogni, amit mondtam.
- M-miről beszélsz? Az... lehetetlen. Én nem... - kezeire nézett, amik hirtelen áttetszővé váltak, ahogy az egy lélektől elvárható. Bizonyára azért nem ment a mennyekbe, mert addig nem nyugodhatott, amíg meg nem talált. Ám most feldúltnak, mintsem megtértnek tűnt. Égtelen harag vette át a hatalmat rajta és őrjöngeni kezdett, üvöltözni. Remegve, fogaimat összeszorítva néztem, egy szó sem jött ki a torkomon.
- Eve, menj onnan! Az egy megszálló! - ordította valaki a hátam mögül, de mikor a hang irányába fordultam éreztem egy hatalmas ütést a testemen. Magam elé pillantottam és csak annyit láttam, hogy apám lelke megszállja a testemet. Talán nem is kellett volna annyira meglepődnöm, hisz a dühödt lelkek pontosan ezért voltak veszélyesek. Térdre zuhantam a hirtelen egyesüléstől és előre meredtem. Hallottam, ahogy valaki odaszalad hozzám és a nevemet kiáltozza, de nem voltam magamnál. Apám minden fájdalma, küzdelme, félelme és dühe belémáramlott, a testem nagyon nehezen bírta el.
- Elég! - üvöltöttem, miközben a fejemre szorítottam a kezeimet. Ekkor valaki kántálni kezdett és a következő amire emlékszem már csak az volt, hogy valakinek a karjaiban fekszem eszméletlenül. Mikor magamhoz tértem biztos voltam benne, hogy megszűnt a megszállás és azok a gyötrő érzések elhagytak. Felnéztem és Yoh aggódó, mégis mosolygó arcával találtam szemben magamat.
- Most már minden rendben, az apukád a mennyekbe távozott és a lelke megtisztult. - mondta kedves hangnemében. Fejemet fogva felültem és körbenéztem. Valóban, már nem éreztem azt a rideg légkört, amit a szelleme árasztott.
- Yoh. Szóval te voltál.
- Hehe, ne haragudj. Kicsit elkéstem. - vakarta a tarkóját idétlen vigyorral. Én is mosolyogni akartam, de nem ment. - Ő jár a fejedben, igaz? Hallottam tőle mindent.
- Mindvégig tévedtem. Azt hittem, miután elhagyott minket új életet kezdett. De ehelyett... - kezeim ökölbeszorultak.
- Hé, nem tehetsz róla.
- De Yoh!
Ekkor a fejemre tette a kezét és megsimogatta.
- Majd csak lesz valahogy. A barátaid a családod is egyben. Nem kell leplezned, ha szomorú vagy. Nem kell mosolyognod, ha fáj. Itt vagyunk neked.
- ...Láttam a te múltadat is. Matamune... ugye?
A fiú arcán a mosoly kissé elhalványodott. Úgy tűnt, beletrafáltam.
- Matamunenek sokkal tartozom. Többször is megmentette az esetlen irhámat és segített Annán is. Ugyanúgy, mint neked az apukád elvesztése, úgy nekem egy barát eltávozása is nagyon... nagyon fájdalmas. De nem vagyunk egyedül.
Szomorúságát látva és az előbbi tapasztalatok után a szívem újra összeszorult. Nem bírtam lenyelni több könnyet, kitört belőlem a sírás, miközben megöleltem a fiút, aki átkarolt és hagyta, hogy minden bánatomat kiadjam magamból. Rettenetes volt belegondolni, hogy az egyetlen szerető szülőm meghalt. Hirtelen csak egy tehetetlen, gyenge, árva gyermeknek éreztem magamat ebben a hatalmas világban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése