27. fejezet; Sérelmek és hiányérzet

Másnap valami különös derűvel és nyugodtsággal keltem és mentem le a földszintre. Nagy meglepetésemre már mindenki odalent volt, aki számított, pedig általában én szoktam az első lenni.
- Jó reggelt. - köszöntem halkan, két ásítás között. Amint észrevettek mindenkinek az arcán akkora mértékű szelídséget láttam, mint még soha. Dante arca is nagyon nyugodt volt. Mindenki visszaköszönt a maga módján, közben kedves mosolyaikkal támadtak le. Furcsállottam, de hát mit lehet tenni? Töltöttem magamnak teát és leültem barátnőm mellé. Kínos volt Rennel is szóba elegyedni, de ő nem tűnt sokkal másabbnak. Hirtelen felállt az asztaltól.
- Nekem most dolgom van. - közölte, átható tekintetét rámvetette, majd gyors lépteivel kiviharzott az ajtón. Senki sem értette, mi lelte, de hamar ráhagytuk. Többek arcán kaján vigyort láttam végighúzódni, ami megrémisztett. Reméltem, hogy még nem tudták meg az eljegyzéses dolgot, még nem akartam bejelenteni. Túl korai volt és még én sem barátkoztam meg vele teljesen. De szerencsére nem terelődött el a téma.
- Hé, Eve. Szabad vagy ma? - fordult oda hozzám Dante.
- Azt hiszem ma ki tudok hagyni pár óra égbámulást. - válaszoltam irónikusan, amire mindketten elmosolyogtunk.
- Remek. Akkor készítsd fel magad.
- Mit fogunk csinálni?
- Csak lógunk egész nap. A hülye edzés miatt nem sok időnk volt beszélni.
Ebben igaza volt. Régen voltam már vele hosszútávon együtt, éppen itt volt az ideje. Reggeli után sétálni kezdtünk az utcákon teljesen céltalanul.
- Szóval? Mi a helyzet az Oversouloddal és Liarrel? - kérdezés közben a démonra pillantottam.
- Még sehol nem tartok. Idegesítő, milyen gyenge vagyok most. - lemondóan felsóhajtott.
- Szóval ő segít neked?
Nem tudtam rávenni magamat, hogy kiejtsem a nevét, viszont ő megtette helyettem.
- Hao?
Nyeltem egyet.
- Igen.
- Nos, ért hozzá.
Elhúztam a számat és a földre pillantottam. A szívem legmélyéből gyűlöltem a fiút és sosem volt ínyemre, hogy olyan sokszor együtt vannak. Baljós előérzetem támadt minden alkalommal. Mivel nem tudtam hozzáérteni, így témát váltottunk és a feszültség hamar feloldódott. Figyeltük az idétlen kinézetű sámánokat, bámészkodtunk az üzletek előtt, váltottunk pár szót az éppen arra járó Sylvával, egyszóval nagyon jól elvoltunk egész álló nap. Kezdett sötétedni, mikor úgy döntöttünk, ideje hazamenni, ám valaki az utunkat állta. Jellegzetes ruházatáról egyből felismertem, hogy egy tanácstaggal van dolgunk. A fiú aligha lehetett idősebb nálunk. Oldalra léptem, hogy kikerüljem, de követte a mozdulataimat és nem engedett.
- Segíthetek? - kérdeztem kifejezéstelen arccal.
- Eve Midnight, ha nem tévedek. - fekete szemeiből a gyűlölet, a megvetés és a harag keveréke tükröződött vissza rám. Láttam már ilyen tekintetet, nem is keveset, de nem tudtam hova tenni az arcát.
- Én lennék az.
Ekkor megjelent két másik sámán a tanácstag mögött és körbe álltak. Dante már készítette Liart, de intettem neki, hogy hagyja.
- Emlékszel még Namari-ra? Tanácstag volt, akárcsak én.
A név hallatán a gyomrom egy pillanatra görcsbe rándult. Hogy is felejthettem volna el? Ő volt az a férfi, akit miután megöltem és felfalattam Irával a lelkét megtudtam a Patch búvóhelyét. Sokak életét vettem el, de mindnek emlékeztem a nevére, ezzel is vállalva a felelősséget. Ahogy jobban megnéztem, a fiú hasonlított rá.
- Mit akarsz?
Egy percre eltorzult a világ előttem és megláttam a tag sötétségét. Már mindent értettem.
- Megölted őt! És amíg élsz, a lelke nem távozhat a Great Spirit-be, mert felfaltad! Nem tudom, eddig hogyan úszhattad meg büntetés nélkül, de majd én leróvom a tartozást! - ordított torka szakadtából, majd villámgyorsan Oversoult alakított, ami egy szárnyból és pár tőrből állt. Nem tűnt túl erősnek, de a düh, ami elborította az elméjét kiszámíthatatlan volt.
- Eve, mi ez az egész? - vallatott Dante. Hatalmas szélvihar kerekedett, ahol a tanácstag felszállt a levegőbe.
- Majd én elintézem! Állj hátrébb! - szerencsére hallgatott rám és hátrált néhány métert. Mikor már elég távol állt tőlem biccentettem a fejemmel neki, majd visszafordultam az ellenségem felé. A lelke telve volt vérszomjjal és nem úgy tűnt, mintha ész érvekkel meg lehetne fékezni. A másik két társa összekulcsolta a kezeiket és kántálni kezdtek, majd hirtelen lelkek karjai ágaskodtak ki a földből, amik lefogtak és nem engedtek. Ha nagyon megerőltettem volna magamat ki tudtam volna szabadítani magamat, de nem ez volt, amit tennem kellett. A tanácstag gúnyosan felkacagott.
- Nézd, milyen szánalmasan festesz! Na mi a baj?! Mindössze ennyire vagy képes?!
Összeszűkült szemekkel néztem fel rá, ami valószínűleg dühíthette, ugyanis teljes erejéből egy tőrzuhataggal kezdett támadni. Az éles fegyverek össze-vissza szabdalták a kikötözött testemet, de hála a gyors regenerációmnak túl súlyos sérülést nem szereztem. Ám a fájdalmat éreztem, ami végigzsibbasztotta minden részemet. Megértettem a gyűlöletét és hogy el akart pusztítani, de nem ez volt a megoldás. Hirtelen a támadások abbamaradtak.
- Mi van? Még csak meg se próbálsz szabadulni?! El se hiszem, hogy egy ilyen erőtlen kislány győzte le a példaképemet! Miért nem hívod el a démonodat?!
- Egy idióta vagy... - nyögtem két köhögés között. Éreztem a vérem ízét a számban, úgy tűnik, az öngyógyításon még volt mit csiszolnom.
- Mit mondtál?
- Azt mondtam: egy idióta vagy... Látszik, hogy a gyűlölet teljesen elborította az elmédet. Ha megölsz éppen olyanná válsz, mint én. Nem, helyesbítek... már most is olyan vagy. - arcomon halovány, gonosz mosoly húzódott végig.
- Én nem! Soha nem süllyedek le a te nyomorult szintedre!
- Óh, dehogynem. Éppen akkora féreg lettél. Mit vársz tőlem? Együttérzést? Bocsánatkérést? Szánalmat? Ch. Gondolkozz, kivel állsz szemben.
- SOHA! - ordította el magát és újabb támadásra készült.
Kis mennyiségű Furyokut összegyűjtve megtörtem a béklyót és szabaddá váltam. Megragadtam a füzért, a felemeltem két kézzel és idézni kezdtem. Az ég repedezni kezdett, majd egy rés alakult ki rajta. Egyik kezemben megjelent egy lánc vége, aminek a másik fele a repedésbe vezetett. Teljes erőmből megrántottam magam felé.
- Jöjjetek, szolgák! - kiáltottam fel. Ekkor az égen négy angyal jelent meg, hatalmas fényükkel bevilágították az egész környéket. A tiszta lények mellkasából indultak a láncszemek, melyek a kezemben végződtek. Pár méterrel a föld felett lebegve mögém álltak és parancsra vártak. Ez volt az egyik olyan technika, amit Anna könyveiből tanultam.
- E... ez... lehetetlen... N-neked démonjaid vannak, nem...? - küszködött a szavakkal a tanácstag.
- Bűvölő médium vagyok. Ne tévessz össze régi önmagammal. Itt a vége... Pure Beam! - miután kimondtam a támadás nevét hű szolgáim egy fénysugárral támadtak rá a fiúra, ami eltűntette az Oversoulját és semmivé porlasztotta a médiumját. Fájdalmas kiáltás kíséretében ellenfelem zuhanni kezdett, ám még mielőtt a földre érkezhetett volna elrugaszkodtam, gyomorszájon térdeltem és egy épület falába döngöltem, kezemet pedig a nyakára szorítottam, hogy megmoccanni se merjen. Összeszorított fogakkal és fájdalommal küszködve meresztette rám a szemeit. - A gyűlölet láncait azt hittem, lehetetlen elvágni. Bosszút akartam állni egy lányon, aki tönkretette az életemet és magamra hagyott. De miután megtudtam, hogy miért is tette ezt már nem tudtam haragudni rá. És a barátai megtanítottak arra, hogyan lássam az élet szebbik oldalát.
- Te...
- Tudom, hogy gyűlölsz és meg is értem. De ne fecséreld arra az életed, hogy sokáig ezzel foglalkozol. A barátok segíteni fognak átvészelni ezt az időszakot. Namari haláláért mindvégig felelősséget vállalok és bármikor megküzdök veled. De ne bosszúból harcolj. - a mondat végén haloványan elmosolyodtam és elengedtem a torkát. A kis monológom közepette a fiú arca megszelidült és már nem éreztem benne azt az égtelen haragot. Felálltam és felsegítettem.
- Midnight. Hálát ne várj, de... Tartozom neked ezért. Kitisztítottad a fejem. - mondta halkan, közben a társai oldalról támogatták. Kedvesen biccentettem a fejemmel.
- Még találkozunk.
Ezzel szépen lassan távoztak a helyszínről. Összetörtem a láncokat és visszaküldtem az angyalokat oda, ahova tartoznak, majd visszamentem barátnőmhöz, akinek szemei hatalmasra tágultak.
- M-mi az?
Felsóhajtott.
- Fú... pedig megígértem, hogy figyelek rád. - vakarta a fejét gondterhelten. Értetlenül néztem rá és mindaddig nem értettem miről beszélt, amíg vissza nem értünk. Mikor beléptem az ajtón konfettizápor hullott rám és hirtelen sokkal színesebbnek láttam a világot, kissé talán meg is szédültem.
- Boldog születésnapot! - kiáltották el magukat mind egyszerre, amire én teljesen ledöbbentem. Az asztalok tele voltak finomabbnál finomabb ételekkel és italokkal, az egész helyiség fel volt díszítve. Rettentő hülye tekintettel állhattam előttük, ugyanis még soha nem tettek ilyet értem. Mindig egyedül ünnepeltem és soha semmit nem kaptam.
- Áh... az ma van? - kérdeztem kínos nevetéssel, ugyanis teljesen kiment a fejemből. Idétlen kérdésem hallatán a fél társaság hanyattvágta magát.
- Hogy vagy képes elfelejteni? - lépett mellém Dante.
- Ehehe... Szóval a te dolgod volt távoltartani engem.
- Pontosan, Sherlock. Boldogat. - mosolyodott el, majd egy apró ajándékdobozt nyomott a kezembe. Ezután mindenki valami apró kis semmiséggel halmozott el, de igazából mindennek nagyon örültem. Például Yoh-tól és Mantától egy lemezgyűjteményt kaptam, Annáéktól papucsot és szandált, Fausttól és Elizától egy könyvet az orvostudományról, Ryutól egy csokor virágot, Chocolove-tól egy belépőt a saját humorestjére, és még sorolhatnám. A végére annyi gyűlt össze, hogy a sarok teljesen megtelt velük. Kellemes melegséget éreztem a szívemben, de egy embert nem láttam a felköszöntő tömegben, és az Ren volt. A bulizás véget nem érőnek tűnt, nagyon jól éreztem magamat és rettentő hálás voltam nekik, amiért mindezt megszervezték az én kedvemért, de... bennem motoszkált a hiányérzet. A mosolyom se volt az igazi és nem tudtam elterelni a figyelmemet.
Hirtelen Bason jelent meg köztem és a poharam között.
- Bason?
A szellem emberilabda formájában lebegett előttem, nem szólt, csak a fejével az ablak felé bökött. Kérdőjelekkel a fejem körül arrafelé néztem és megpillantottam a gazdáját az üveg mögött, aki intett, hogy menjek ki. A kicsi szellem is megerősítette ezt, így feltűnés nélkül elhagytam az épületet. Nagyra tágult szemekkel néztem a falnak dőlt fiút.
- Miért nem jössz be? - vontam kérdőre. Csak ekkor jöttem rá, mennyire is hiányzott a jelenléte egész nap és mennyire rosszul esett, hogy nem volt ott a felköszöntők között.
- Eve. - felém fordult, majd a kezembe tett egy furcsa, eddig sosem látott virágot. A szirmai hófehérek voltak, szinte világítottak és mintha melegséget árasztott volna. - Ez a virág csak itt honos, egész nap ezt kerestem neked. Elhozza az örömöt, a szerencsét és elűzi a gonosz gondolatokat. Egy éven át virágzik és csak vízre van szüksége.
A szívem nagyot dobbant és éreztem, ahogy a vér az arcomba fut. Emiatt volt távol... egész nap?
- Sz-szóval...
- Sajnálom, hogy későn érkeztem, de... nem akartam ezekelőtt az idióták előtt.
- Mit?
Ekkor hirtelen féltérdre ereszkedett és megfogta az üres kezemet, fejét felemelte és rámnézett. A fejem rákvörös lett, amint felfogtam, mire is készül.
- Eve Midnight. Én-...
- Állj! - kezemet a szájára tapasztottam és leguggoltam hozzá. Ren hümmögve, meglepetten nézett rám, én pedig próbáltam összeszedni magamat. - Nem kell nekem ez a... ez a hivatalos maszlag... E-elsőre is felfogtam...
- Dm ah affáémom...
- Hm...? - ijedten elengedtem, hogy meg ne fulladjon.
- De az ajándékod...
- Már megkaptam. - a virágot a mellkasomhoz szorítottam, másikkal pedig megfogtam a kezét. - Köszönöm, Ren. Tényleg...
A fiú arca is elvörösödött ekkor, lehajtotta a fejét és szorított az ujjaimon.
- Pedig annyit dolgoztam a szövegemen... - motyogta halkan, két morgás között. Halványan elmosolyodtam. Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó és megjelent Ryu és Yoh, mire mindketten felpattantunk és valami eszméletlen hülye pofát vágtunk.
- Hé, ti mit csináltok itt? A buli odabent van. - vigyorgott Yoh.
Ezután reggelig ment a parti és valószínűleg életemben nem nevettem annyit, mint akkor. A virág azután a futonom mellett egy vázában pihent.