33. fejezet; Hamarosan visszatérek

- Eve, biztos, hogy mindent megvettünk? Anna ki fog nyírni minket, ha nem...
- Négyszer is átnéztük a listát, benne kell lennie mindennek. Eltetted a szóját?
- Áh! Majdnem elfelejtettem! - ugrott meg Manta és már rohant is vissza érte.
Ezúttal többet kellett vásárolnunk, mint általában, mivel bővültünk még egy éhes szájjal. A fiú lovagias módjára igyekezett elcipelni az összes szatyrot, de ez persze még neki sem mehetett, így kisegítettem.
- Csak a baj van belőle, ha marad. - sóhajtottam fel bosszankodva.
- Te sem kedveled Sebastiant, ugye? - nevetett kellemetlenül.
- Már az első találkozásunkkor sem jött be a pofája.
- De tudod, lehet, hogy nem véletlenül ilyen...
- Mire gondolsz?
- Mármint... Lehet történt vele valami a múltban, amiért ilyen beképzelt lett.
- Hm... - ekkor hirtelen egy hatalmas Furyoku-löketet éreztem magunk fölül, nem volt időm gondolkodni, így csak felkaptam Mantát és előre rohantam vele. A hátunk mögött valami a földbe csapódott és egy nagyobb tűzfüggönyt gyújtott, ami hamar el is oltotta magát. Értetlenül néztünk össze.
- Manta, te remegsz.
- J-jól vagyok, csak... megijedtem. K-köszi, hogy megmentettél...
- Nincs mit. De mi a franc volt ez? Olyan volt, mintha minket célzott volna meg...
- Menjünk vissza, oké?
Bólintottam a még mindig rémült fiú felé és visszamentünk a szállásra, de hallgatásra intettem, hogy semmi esetre se mondja el nekik. Aznap én voltam a soros a vacsorafőzésben, úgyhogy miután végeztem vele este lett. Kimentem friss levegőt szívni és kitisztítani a fejemet. Zsebredugott kezekkel rugdostam a kavicsokat magam előtt, a gondolatok nem hagytak nyugtot nekem. Hirtelen lépteket hallottam magam mögül, amik felém közelítettek. Egyből Oversoult alakítottam, megfordultam és harci beállást vettem fel, de valószínűleg mindketten ugyanúgy meglepődtünk, mikor a tekintetünk összeakadt.
- R-Ren...? Egek, ne ijesztgess... - sóhajtottam fel, miközben megszűntettem az O.S-t.
- Minden rendben? - kérdezte, miközben közelebb lépett.
- Igen, csak újabban üldözési mániám van. De majd elmúlik. Mit keresel itt?
- Csak gondoltam közvetítem a többiek ítéletét a vacsora felől: legközelebb is te fogsz főzni. - rámmosolygott.
- Nem mindegy, hogy büntetés vagy jutalom. - ejtettem meg én is egy mosolyt.
- Jutalom mindenképp. Miért jöttél ki? Még mindig amiatt a kölyök miatt bosszankodsz? - nézett fel az égre.
- Ugyan, nem ér annyit.
- Akkor?
Vállat vontam.
- Értelmetlen dolgokról. Szerintem meglátogatom apa sírját. Menj vissza, mindjárt követlek.
Szótlanul, ám megértően bólintott és visszament, ahogy kértem. Azt hiszem, ez volt azon ritka pillanatok egyike, amikor hazudtam neki. Távolabb mentem és hamarosan megjelent előttem három feketeruhás alak , valahol mindegyiken ott díszelgett a Ying-Yang jel. Szemeim összeszűkültek és felkészültem a támadásra.
- Szóval ti vagytok azok, akik állandóan követnek engem, mint valami rossz zaklatók. Mit akartok tőlem?
- Tsk. Látom tisztelet nem szorult beléd. - szólalt meg a középső.
- Idegenekkel nem értem, miért kellene kedvesen bánnom.
- Félig már a családunkhoz tartozol!
- Nem mintha elfogadnánk ennek tényét!
- Ezekszerint Tao-k vagytok.
Erre ketten ijedten összerezzentek. Bizonyára nem gondoltak bele, milyen könnyedén leleplezték magukat. Micsoda eszetlen bagázs... Egyedül a középsőnek volt némi sütnivalója, aki csendre intette két társát.
- Igen, Ren-sama mellékági rokonai vagyunk.
- "-sama"...?
- Azért jöttünk, hogy figyelmeztessünk. A család nem nézi jó szemmel, hogy egy ilyen jött-ment, mint te uralkodjon mellette. Bontsd fel vele az eljegyzést, amíg még megteheted, különben holtan végzed.
- Ez minden, amit mondani akartok?
- Te csak élősködsz rajta! Nincs jogod-...
- Miért ne lenne? Ez már a 20. század és Ren magától dönti el, kivel akarja leélni az életét. A többi Taonak nincs joga ebbe beleszólni. - mondtam rideg hangnemben. Undorodtam a gondolattól, hogy meg akarják szabni a fiúnak, kit válasszon.
- Nem vehet el egy olyat, akinek se anyja, se apja és nincs hova mennie! Mit tudsz felmutatni? Semmit! Ellenben Ren-sama a császárunk lesz!
- Szívd vissza, amit mondtál... Most. - arcom elsötétült és éreztem, ahogy Ira őrülete kezdi átvenni a hatalmat.
- És ha visszautasítom? - kérdezte gúnyosan. Hirtelen megjelentem a háta mögött Oversoult alakítva és a láncos pengém élét a nyakához szegeztem.
- Nem akarom bántani leendő rokonaimat, de ha továbbra is sértegeted a családom, nem hagysz más megoldást. Emellett az egyik barátomat is veszélybe sodortátok, ezért nem bocsátok meg.
A csuklyás alak remegett, de volt olyan büszke, hogy ezt igyekezzen palástolni.
- Rendben, visszavonom... - ekkor elemeltem a fegyvert és hátrébb léptem, ők pedig felém fordultak. - De akkor sincs semmi keresnivalód a Tao családban!
- Erről nem ti döntötök.
- Amíg En-sama el nem fogad téged, addig mi sem fogunk!
- Nem érdekel a véleményetek. - mondtam egyhangúan, bár ez egyáltalán nem volt igaz. Ezután fogcsikorgatva eltűntek az éjszakában. Mély levegőt vettem és megszűntettem az Oversoulomat. Ira érdeklődve firtatta az arcomat, amit az ég felé emeltem, hogy újra a csillagoktól várjak útmutatást. Sejtettem, hogy nem lesz olyan egyszerű a beilleszkedés, mint ahogy azt Ren még anno felvázolta nekem, de hogy az életemre törjenek... Azt hiszem, kissé kedveszegett lettem mindezek után és még jobban leverve mentem vissza.
- Hé, Eve! Isteni lett a ragu! - kiáltott vigyorogva Yoh.
- Nézd, itt a te részed. Nem eszed meg? - emelte meg a tányéromat Manta.
- Kössz, de majd később. Fáradt vagyok. - nagynehezen egy mosolyt erőltettem az arcomra, majd felmentem a szobába, ahol a három srác már mélyen aludt. Legalábbis úgy tűnt. Lefeküdtem én is és hátat fordítottam nekik, de tudtam, hogy nem leszek képes aludni. Tao En bizonyára a család feje lehetett, vagyis kizárásos alapon Ren apja... Vele kellett megbeszélnem a dolgokat, másképp nem ment. Már elkezdtem tervezni, mikor azt éreztem, hogy megmozdul a futonom oldalra. Ijedten pattantak ki a szemeim, de nem tettem semmit. Ezután újra megmozdult, mintha valaki egyet-egyet rántott volna rajta. Nem éreztem gyilkos szándékot, ezért úgy tettem, mintha nem venném észre. Miután a fekvőhelyem és ezzel én is négy méterrel eltávolodtam az eredeti helyemtől a rángatás megszűnt. Azon gondolkodtam, hogy talán valaki csak szórakozik, de váratlanul még egy takarót rámterítettek és egy erős kar kissé hátrébb húzva átölelt. Meguntam a tétlenséget, megfordultam és hirtelen Ren sárga szemeivel találtam szembe magamat.
- R...Ren?!
- Css. Még felébreszted őket. - intett másik kezével. Az arcunk olyan közel volt egymáshoz, hogy inkább visszafordultam és újra hátatfordítottam neki.
- M-m-mit képzelsz, mit csinálsz...? - motyogtam orromig felhúzva a takarót.
- Magamhoz húztalak. Miért, minek tűnik? - kérdezte halál nyugodtan, kisebb morgásokkal.
- Azt látom...! De miért..? Ez... ez...
- Látom rajtad, hogy valami baj van.
- B-baj...? - nagyot nyeltem. Ennyire átlátszó lennék?
- Nem tudom, hogy az apád, emiatt a vakarcs vagy valami más miatt aggódsz-e, de nem kell aggódnod. Nem vagy egyedül, nem kell magadtól megoldanod minden problémád. Az a dolgom, hogy segítsek neked.
- N-nincs semmi gond, csak... üldözési mániám van.
- Eve.
- Komolyan. Elmondanám, ha lenne valami... Nem kell törődnöd velem és megvédeni, mint a kiskutyádat. - mondtam halkan, apró mosolyt lejtve. Hihetetlenül fájt, hogy nem mondhattam el neki és hazudnom kellett.
- I-idióta..! Nem a kiskutyám vagy, hanem a menyasszonyom és... azért csinálom, mert... szeretlek..!
Éreztem, ahogy az arcom rákvörössé válik.
- M-m-m-mi...?!
- Bár még sose mondtam ki, de ez... tény. Ne légy így meglepődve...! Mindent el kell mondanod nekem!
- E-e-el is mondok mindent.
- Tényleg? N-nos, akkor nincs gond... Mindenesetre, ha bármi van, én legyek az első, akinek elmondod. - lehunyta a szemeit és jobban magáhozölelt, éreztem a szuszogását a nyakamon. El akartam mesélni neki mindent, de nem tehettem. Nem rángathattam bele.
- Jó éjt, Ren. - suttogtam, miközben a karjára tettem a sajátomat.
- Neked is, Eve.
Bár a szívem a torkomban dobogott, mégis kellemes volt így feküdni igaz, aludni ezután sem szándékoztam. Jólesett, mennyire törődik velem és nem akartam tovább hazudni neki. Megvártam, míg elalszik, majd a lehető legnagyobb óvatossággal kiszabadultam az öleléséből és felvettem a harci szerelésemet. Már nem volt visszaút, meg kellett tennem, amit tudok. Leggugoltam hozzá és végigsimítottam az arcán.
- Én is... szeretlek. Ha tudnád, mennyire. - suttogtam olyan halkan, amennyire csak tudtam. Majd hirtelen megláttam Basont, aki már szóra nyitotta a száját, de én befogtam és kimentem vele a ház elé.
- Úrnőm, mégis mit...?
- El kell intéznem valami nagyon fontosat, Bason. A Tao családnak meg kell értenie Ren döntését.
- Ez esetben hívom...
- Nem! Nem, Bason. Egyedül kell végigcsinálnom.
- Akkor legalább én hadd menjek Önnel!
Elmosolyodtam és a szellem fejére tettem a kezemet.
- Köszönöm. De te maradj mellette. Hamarosan visszatérek.
- Miért akar egyedül a dolgok végére járni?
- Mert én leszek a császárnő az oldalán és van, amit csak a nők intézhetnek el. - halkan nevettem, majd elbúcsúztam tőle és útra keltem. Nem vittem magammal igazából semmit, csak magamat, nem volt szükségem semmire. A gyomrom görcsölt az izgalomtól és csak az járt a fejemben, hogyan fogom majd meggyőzni leendő apósomat.
Már majdnem kiértem Dobbie Village-ből, mikor...
- Látom, csak nem bírtál nyugton maradni, Eve. - szólalt meg valaki a hátam mögül. Ijedten megfordultam. Yoh kedvesen mosolygott vissza rám.
- Yoh. Mit keresel itt?
- Bason nem bírta ki, hogy ne szóljon valakinek és bennem bízott a leginkább, így eljöttem, hogy elkísérjelek. Nem tudod merre kell menni, igaz?
- Valahol a hegyeknél van az ideiglenes lakóhelye, nem?
- Egyedül nem találsz oda. Csak fogadd el a segítségem.
- Nincs szükségem rá, menj vissza. Semmi közöd ehhez. - próbáltam ridegen viselkedni vele, de nem igazán sikerült.
- Ha visszamennék, akkor elmondanám Rennek, hogy mire készülsz. Ezt te sem akarod, igaz? - nevetve közelebb jött.
- Nem tudtam, hogy zsarolni is tudsz.
- Csak ha muszáj. Nem lennék képes magadra hagyni, hisz...
- "A barátom vagy", ugye? Yoh, vessünk véget ennek... - eszembe jutott, amit Kino-sama mondott, hogy két ember van a szívemben és le kell mondanom az egyikről. Azt hiszem, ennek is eljött az ideje.
- Eve, ez... - Yoh arcáról is lefagyott a mosoly és hirtelen a szemei rettentő komolynak tűntek.
- Hozzá fogok menni Renhez, amint ennek az egésznek vége. Te és én pedig barátok vagyunk, ez mindig is így marad.
- Mégis... miről beszélsz?
Hát persze, nem érthette mire akarok célozni.
- Yoh. Te egy melegszívű, kedves sámán vagy, aki szinte arra született, hogy Sámán Király legyen. A mosolyoddal felolvasztod mindenkinek a szívét és szelíd szavaidnak senki sem tud ellent mondani, egy kiváló vezető vagy és összetartod a csapatot. De teljesen összezavarsz azzal, hogy ennyit foglalkozol velem, kérlek ne tedd. Még Anna megöl érte. - mosolyt erőltettem magamra és átöleltem őt. - Azt hiszem, egy rövid időre jobban megkedveltelek, mint amennyire kellett volna. De ennek már vége.
- Eve...
Elengedtem őt, ám hirtelen a füleimre tette a fejhallgatóját, amiben egy nyugtató, melankólikus zene ment. Nem volt túl hangos, de éppen elég volt ahhoz, hogy ne halljam, amit a fiú mond. Kissé szomorkásan mosolygott rám, homlokát az enyémhez érintette és valamit mondott nekem: "... ......, ............... .. .. ......, ....... ...... ......." Szerencsére tudtam szájról olvasni, és kissé szívenütött az, amit valószínűleg mondott, de legalább el tudtam zavarni ezeket az értelmetlen érzéseket és végre csak Ren maradt, akiért igazán érdemes élnem. Ezután levette rólam a fejhallgatót.
- Ettől függetlenül, veled megyek. - jelentette ki vigyorogva. Felsóhajtottam és elmosolyodtam.
- Csak ígérd meg, hogy ha majd beszélni kell csendben maradsz. Ez az én-...
- Igenis, Eve kapitány! - emelte a fejéhez a kezét katonásan.
- Kapitány? - nevettem el magamat.
- Indulás!
- Remélem tényleg tudod, merre kell menni.
- Huh? Miről beszélsz?
- Azt mondtad, tudod!
- Áh, izé... füllentettem... ehe..
- Ne "ehézz"!